Szokatlan módon hadd nyúljak ehhez a tabutémához, amiről nem illik beszélni.
A történelem sokféle kisebbség kirekesztését és üldözését tartja számon. Spanyolországban 1391-ben a „nagy kikeresztelkedés” idején 100 ezer zsidó katolizált, további 100 ezret megöltek, és 100 ezer elmenekült. Franciaországban a református hugenották szenvedtek el hátrányos megkülönböztetést. 1572-ben Szent Bertalan napján pedig 70 ezer hugenottát mészároltak le, amit további 160 ezer külföldre menekülése követett. „Feltétlenül ki kell az örmény népet irtani, hogy egyetlen örmény se maradjon földünkön és Örményországnak még a neve is eltűnjön,” mondta Nazim bej 1915 elején a Török Egységért és Szabadságért Párt titkos ülésén. A törökországi 2,5 millió örményből 1,5 millió lelte halálát és több százezren menekültek el, szétszóródva a világon. Az Angol Birodalomban évtizedeken át létezett az ír kérdés, az írek kirekesztő megkülönböztetése, mígnem Írország mára kétszer olyan gazdag nem lett, mint volt gyarmattartója, Anglia. Egyetlen ilyen kirekesztő megkülönböztetés sem volt azonban olyan hosszú életű, és vezetett olyan méretű tömeggyilkosságra mint az úgynevezett zsidókérdés.
A Római Birodalom sikeres katonai akciója nyomán a zsidó állam időszámításunk szerint 70-ben megszűnt létezni, és 1948-ig nem is éledt újjá. A zsidóság szétszóródott a világban. Ezekben az évszázadokban gettókba zárva különítették el a zsidókat, megkülönböztető jel viselésére kötelezve őket. A zsidókérdés kifejezést – bár a megkülönböztető kirekesztés végigkísérte a középkort – a történelemben talán először az 1750 körüli Angliában használták annak a vitának a során, ami a zsidók 1753-as egyenjogúsítása (Jewish Naturalization Act) körül folyt. Franciaországban az 1789-es forradalom vetette fel a zsidókérdést (la question juive). Németországban 1842-ben Bruno Bauer tette közzé Die Judenfrage című tanulmányát. Ehhez szólt hozzá Karl Marx Zur Judenfrage című esszéjével. A vitának új irányt adott Herzl Tivadar1896-ban publikált Der Judenstaat, A zsidó állam című munkája, a cionizmus megalapozása. „A zsidókérdés modern megoldása – érvelt Herzl – a független zsidó állam létrehozása“.
A zsidókérdés az Osztrák-Magyar Monarchia Magyarországán az 1867 évi osztrák-magyar Kiegyezést követően mintha lezárult és megoldódott volna. Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter 1867 decemberében terjesztette be emancipációs törvényét (az 1867. évi XVIII. törvénycikket), mely kimondta: “az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosultak”. Az állam a zsidó vallást bevett felekezetnek, a zsidókat pedig izraelita vallású magyar állampolgároknak ismerte el.
Az „európaiság” azonban hamar lehámlott. Az I. világháború után berendezkedő Horthy-rendszer 1920. szeptember 26-án fogadta el a numerus clausus törvényt (XXV. Törvénycikk) a nem keresztény származásúak egyetemi felvételének szabályozásáról. A jogszabály “az egyes nemzetiségek és népfajok” összlakossághoz viszonyított arányszámához kötötte az adott etnikumból a felsőoktatásba felvehető hallgatók számát. A törvény végrehajtási utasítása a zsidókat nemzetiségnek minősítette, és így a felsőoktatásba felvehető zsidók arányát 6 százalékban maximálta. A numerus clausus törvény Európa első zsidótörvénye volt, ami megsértette az Eötvös által keresztülvitt emancipációs törvényt, az állampolgári jogegyenlőséget, és ezzel előkészítette a talajt a következő évtizedek súlyosabb jogfosztásához. Erre azután Magyarországon 1938 májusában került sor, amikor életbe lépett az úgynevezett első zsidótörvény (1938. évi XV. törvénycikk). Ez kimondta, hogy a szellemi szabadfoglalkozású pályák (újságírók, színészek, ügyvédek, mérnökök és orvosok) állásainak legfeljebb 20 százalékát tölthetik be zsidók. A törvény ugyancsak 20 százalékban maximálta a zsidók létszámát a kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál. Az úgynevezett második zsidótörvény sem váratott sokáig magára: 1939. május 5-én hirdették ki “a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló 1939. évi IV. törvénycikket, majd 1941. augusztus 18-án “a házassági jog módosításáról és a házassággal kapcsolatos fajvédelmi rendelkezésekről” szóló 1941. évi XV. törvénycikket, a harmadik zsidótörvényt.
Ady Endre a 20. század beköszöntekor, 1901-ben írta: “Szítják, egyre szítják a lángot… A zsidógyűlölet szitása azoknak áll érdekükben, kiknek reszketve kell gondolniok arra, hogy a jó, bárgyú nép egyszer csak megvilágosul, s róluk talál egy kicsit elgondolkozni”. És Ady még nem tudott Hitlerről, aki már 1919 szeptember 16-án a végső célt a zsidóság teljes eltávolításában jelölte meg. Ezt jórészt meg is valósította a Holokauszt során, amikor 6 millió európai zsidót ölt meg. Az európai zsidóság száma 9.5 millióról 3.5 millióra zuhant.
A több mint egy évszázaddal ezelőtt leírt sorok és a mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt lejátszódott tragédia után immár háromnegyed évszázaddal, 1948-ban valóban létrejött az önálló zsidó állam, amelynek ma 9.6 millió lakosa van, vagyis a világ zsidóságának több mint 46 százaléka él ott. Hadd folytassam néhány sokat mondó számmal. Napjainkban, a 2020-as statisztikák szerint 1.3 millió zsidó él Európában. Közülük közel 800 ezer az EU 27 országának egyikében; 210 ezer pedig a volt Szovjetunió utódállamaiban. Bár jól ismert, hogy Európa zsidó lakosságának zömét a Holokauszt pusztította el, kevésbé ismert, hogy a legutóbbi ötven évben, 1970 óta Európa zsidó lakosságának további 59 százaléka elveszett. Nagy részük elvándorolt. Ez Nyugat-Európában csak 9, Kelet-Európában viszont drámai, 85 százalékos újabb csökkenést jelentett.
Számomra és generációm számára az úgynevezett zsiókérdés nem politikai vagy történelmi kérdés hanem élet és halál kérdése. Ervin bátyám 17, Laci unokatestvérem 14, házbeli gyerekkori barátaim közül Józsi és Robi 15, Gyuri 16, Jenő nagybátyám 32 éves volt, amikor megölték. A zsidókérdés tövében elvágott életeket jelent. És azt, hogy a tizennegyedik születésnapomat a komáromi Csillagerőd börtönben ‘ünnepelhettem’, hogy Dachauban a januári fagyban mezítláb álltam hajnalban a barakk előtt rabszámaink ellenőrzésekor.
A zsidókérdés – szégyen és bűn.
Az 1941-es magyar népszámlálás 861 ezer akkor zsidónak minősülő, azaz legalább két zsidó nagyszülővel rendelkező embert regisztrált, akik közül 725 ezer zsidó vallású volt. Ezek nem sok szégyent hoztak az országra. Egyetlen példát említve: a tizennyolc magyar vagy magyar származású Nobel Díjas közül – az ország sokat emlegetett büszkeségei – tíz zsidó volt. A magyar gazdaság modern átalakításában a zsidó vállalkozók, mint Hatvani Deutsch vagy Csepeli Weiss Manfréd, oroszlánrészt vállaltak. Ennek ellenére a magyar zsidóság kiirtása Horthy Magyarországán a fent idézett úgynevezett zsidó-törvények bevezetésével 1938 tavaszán megtette első lépését. A következő években elhurcolt magyar-zsidók 87 százaléka, 380 ezer ember elpusztult. Ma 80-100 ezerre tehető a zsidó lakosság száma.
De a Holokauszt óta Magyarországon nem illik zsidókról beszélni. Valahogy úgy, ahogy Ruandában, miután az ellenséges hutu és tutsi törzsek kiirtották egymást 1994-ben, most betiltották még a ‘hutu’ és ‘tutsi’ szavak használatát is.
Beszélünk róla vagy nem, ez nem változtat azon, hogy a legújabb felmérések szerint a magyar lakosság több mint egyharmada (35 százaléka) antiszemita. De nem illik zsidókról beszélni. Még szerencse, hogy a kormány jól érthető kód-szót talált a zsidó helyett. Goebbels rossz emlékű Jud Süß-ét Soros Györggyel helyettesítették. Ő az ős-gonosz, aki minden rossz mögött meghúzódik.
De ugyan kérem, zsidókérdés már nem létezik.
A szerző blogbejegyzése 2024. október 5-én.
