(Írta: Berend T. Iván Kossuth-díjas történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke.) A történészeket és pszichológusokat régóta foglalkoztatja ez a jelenség. Vajon mi vonzza a tömegeket, hogy diktatúrák mögé sorakozzanak fel, hogy lelkes hívei és támogatói legyenek diktátoroknak? Az emberiség egész történetét végigkíséri ez a jelenség. Az antik Római Köztársaság demokratikusan intézményesítette a diktatúrát, amit válságos helyzetekben a szenátus és népgyűlés hat hónap időtartamra bevezethetett egy teljhatalommal felruházott diktátor kinevezésével. (A nyitó képen: Mao-rban.)
Ez azonban nem egyszer a diktatúra tartós uralmára vezetett. Olyan jelenségekre, mint a hírhedett Caligula esete, aki megalázva a szenátust, kedvenc lovát nevezte ki konzullá. (Ez ritka ugyan, s ma inkább hűséges disznókat és marhákat neveznek ki vezető állami pozíciókra.) A XX. század európai történelmében nyüzsögtek a véreskezű diktátorok, és úgy tűnik, ez az új évszázad első negyedében sem ritka. A diktátorokat nem egyszer viszonylag demokratikus szavazás útján választják meg és választják újra és újra. Ma is rossz nézni a régi híradóképeket a Hitler bécsi bevonulását extázisban ünneplő tömegről.
Nézzünk egy látszólag távoli, de általános tanulságokkal szolgáló mai példát, egy jellegzetes, úgynevezett banánköztársaságot, a közép-amerikai El Salvador esetét. Amikor legutóbb taxival mentünk a repülőtérre, El Salvadorból korábban elmenekült és Los Angelesbe települt sofőrünk megállíthatatlanul beszélt erről az országról, arról, hogy mekkorát javult a közbiztonság, és hogy az új körülmények között már tervezi, hogy visszatelepül. Amikor egy kisebb szerelőmunkára hívtunk ki egy iparost, az, mint kiderült, ugyancsak el salvadori volt és hasonlóan beszélt az országról, ahonnan korábban ő is kivándorolt. Ezzel a két salvadori menekülttel találkoztunk a milliók közül, hiszen az ország lakóinak negyede hagyta el hazáját. Vajon most milyen változás történhetett?
A kicsiny, mindössze 21 ezer négyzetkilométer nagyságú és 6,3 millió lakosú közép-amerikai ország napjainkig súlyos elmaradottságban élt. A szegény kis ország egy főre jutó nemzeti jövedelme ma 4500 dollárt tesz ki, ami alacsonyabb, mint Moldova vagy Koszovó szintje, és nem éri el a magyar jövedelmi színt negyedét sem. A XXI. század első évtizedében még a lakosság 18 százaléka írástudatlan volt, amit a 2009-ben bevezetett Nemzeti Írástudási Program mára 10 százalékra szorított le, bár a vidéki lakosság esetében ez az arány 15 százalék.
Évtizedek óta évente 40-42 ezer ember hagyja el az országot. Az Egyesült Államok salvadori bevándorlóinak száma csupán 2000 óta 0,7-ről 2,3 millióra nőtt. ami végül is El Salvador legfőbb jövedelmi forrásává vált, mivel az általuk a családtagjaiknak hazaküldött pénz egyötöddel – egynegyeddel járul hozzá az ország GDP-jéhez, ami a világon a hetedik legnagyobb bevétel emigránsokból.
El Salvador történelme tragédiák sorozata. A spanyoloktól 1821-ben felszabadult Közép-Amerika kis országai 1823-ban föderális köztársaságot alapítottak, két év múlva azonban El Salvador önálló köztársaságként megválasztotta első elnökét. Az önállóvá vált ország két évszázados történelme azonban a szegénységnek, a bűnöző bandák uralmának, a közbiztonság teljes hiányának, tömeggyilkosságoknak, polgárháborúknak és egymást követő diktatúráknak a története. Csak a legfelületesebben tallózva a tragédiasorozatból: 1931–79 között majd fél évszázadon át a puccsal hatalomra került Maximiliano Martínez tábornok diktatúrája alatt nyögött az ország. Uralmát a „la matanuza”, vagy mészárlás 10 000 ember meggyilkolása nyitotta meg, hogy végül 1979-ben egy újabb puccs vessen véget neki. Ezt azonban az 1980–90-es években 12 évig tartó polgárháború követte 75 000 ember életét követelve. A XXI. század sem hozott változást.
Két évtized nyomor, erőszak és tömeges külföldre menekülés, két hírhedt bűnöző banda, az MS-13 (Mara Salvatrucha) és a Bara 18 (a 18-ik utca bandája) uralma következett. E bandákba tömörült hatvanezer bűnöző gátlástalanul rabolt, az üzleti vállalkozások hetven százalékát rendszeres fizetésre kényszerítette „védelmet” ígérve. A Salvadori Nemzeti Bank becslése szerint évente négyezermillió dollárt raboltak el, a nemzeti vagyon hatodát tette ki. A bűnözés minden szinten súlyos teherként nehezedett az országra.
A gyilkosságok mindennapivá váltak és 2017-ben minden 100 000 lakosból 61-et meggyilkoltak, ami a világ egyik legrosszabb aránya volt. (Összehasonlításként hadd illesszem ide: Svédországban és Belgiumban 100 000 lakosra 1,2-1,2, Franciaországban és Romániában 1,3-1,3 gyilkosság jut. Az Amerikai Egyesült Államok, amely kirívóan a legrosszabb az erőszakos akciókat illetően a fejlett világban minden százezer emberből 7,8-at öltek meg. A világ egyik legveszedelmesebb országában, Dél-Afrikai Köztársaságban, ahol gyakoriak a gyilkosságok és 1994 óta félmillió embert öltek meg, az áldozatok száma 100 000 lakosra évente 36).
Ebben a helyzetben 2019-ben a rendteremtést ígérő, 37 éves Nayib Bukelét választották El Salvador elnökévé. A fiatalember akkor már emelkedőben volt a politikai pályán, hiszen először egy kis város, majd a főváros polgármestere lett. Az új elnök egy palesztin muszlim bevándorolt apa gyermeke. Apja nyitotta ki az ország első McDonald’s üzletét és egy textilüzlete is volt. Felépíttetett négy mecsetet. A többnejűségben élő apának hat feleségétől tíz gyermeke született.
Bukele elnökségének első éveiben folytatódott a gátlástalan rablás és gyilkolás. Tavaly márciusban egyetlen hétvégén 87 embert öltek meg. Akkor Bukele számára betelt a pohár, bevezette a rendkívüli állapotot és megkezdte a tisztogatást. Betiltotta a gyülekezést és hónapok alatt 71 ezer embert tartóztattak le, a húszas-harmincas éveiben járó férfi lakosság hét százalékát, ami az egész felnőtt lakosság két százaléka. A letartóztatottaknak nem engedtek jogi védelmet sem, és a fiatalkorúakat, még a 12 éveseket is, felnőttként büntették. Rengeteg igazságtalanság és tévedés is történt mindezen közben. Az ország legfelső bírósága kétszer is alkotmánysertőnek minősítette az elnök intézkedéseit. Az Egyesült Államok, az Európai Unió és az Amerikai Államok Szervezete élesen kritizálta Bukele vad és kontrollálatlan akcióit. Az elnök rá sem hederített. Azt mondta, hogy „öt életért cserébe ezreket ment meg”. Az „isten ostorának” és a „legjobb diktátornak” nevezte magát. Az ország lakossága imádta. Népszerűsége 93 százalékra emelkedett, ami a világon a legmagasabb elismertsége egy vezetőnek. Mi több, a „Bukelismo”, a bukelei politika és módszer Latin-Amerika-szerte rendkívül népszerűvé vált. Hondurasban és Ecuadorban másolni kezdték mind a retorikáját, mind pedig drákói intézkedéseit. Chilében, Kolumbiában és Guetamalában hatalmas tüntetések követelték az erőszak elleni szélsőséges stratégia követését. Egy chilei író megjegyezte: „nagyon félek, hogy az emberek a biztonságért feláldozzák a demokráciát”. Az aggodalom jogos. De a latin-amerikaiak nagy tömegei örömmel fogadják a diktatúrát, ha az képes valamelyest rendet teremteni. Egy nemrég tartott közvélemény-kutatás során arra a kérdésre, hogy „Zavarná Önt, ha diktatórikus kormány lenne hatalmon, ha megold problémákat?” – a válasz 2003-ban 45, 2023-ban azonban már 54 százalékban a diktatúra elfogadása mellett szólt.
Ebben azonban nincs semmi új. A történelem ismert kezdetei óta számtalanszor produkálta, és reprodukálta ezt a jelenséget.
Történészek tömegei foglalkoztak a diktatúrák népszerűségével magyarázatot keresve rá. Számtalan tanulmány tárt fel nyilvánvaló okokat. Egy súlyos válsághelyzet, nagy nemzeti tragédia gyakorta generált vágyat az erős hatalom iránt, ami megoldást ígér, és a nemzeti megaláztatás felváltását nemzeti büszkeséggel. Ezért üdvözölték lelkesen hatalmas tömegek az I. világháború után Mussolinit, Hitlert, Horthyt.
A diktatúra népszerűsége biztosított tömegtámogatást a II. világháború idején és után Sztálinnak, a török birodalom szétesése után Kemal Atatürknek és Recep Tayyip Erdoğannak, Kínában Maónak, és ma Hszi elnöknek, a Szovjetunió széthullása után pedig Putyinnak. Ezért dobtak a felszínre diktátorjelölteket és autokratákat az 1990–91-i kelet európai rendszerváltások is ebben a térségben.
Hasonlóan foglalkoztatta e kérdés a pszichológiát is Sigmund Freudtól a ma publikáló – hogy csak néhány nevet említsek a sok közül – Stanley Milgramig, Jerry Burgerig vagy Salvatore Maddiig. A Psychology Today folyóiratban tömegesen jelentek meg tanulmányok e témáról. Hogy csak néhány legfontosabb felismerésüket említsem, melyek felerősítik a történészi felismeréseket: válsághelyzetekben, amikor az emberek elveszettnek érzik magukat, ösztönösen sorakoznak fel azok mögött a vezetők mögött, akik biztonságot ígérnek. A diktátorok gyakran lépnek fel olyan ígéretekkel, hogy helyreállítják a rendet, és stabilitást biztosítanak a nemzetnek. Mindig megnevezik az ellenséget, és védelmet ígérnek ellene. Az «erős ember» mögött felsorakozni azt a tudatot kölcsönzi híveinek, hogy ők is a hatalom részesei. A pszichológia beszél a „kövesd a legékesebb tollazatú pávát” emberi tulajdonságról. Ugyancsak használja a „Napóleon-komplexus” kifejezést ami arra utal, hogy a mélyen bizonytalan ember hajlamos túlkompenzálni félelmét és a domináns, agresszív hatalomhoz csatlakozni. Ez esetenként valamilyen ösztönös vallásos tendenciával társulva a diktátor úgyszólván istenként való tiszteletével és szekuláris kultusszal társul.
Mindez sajátosan összekeveredik a személyes felelősség elhárításának ösztönével, a félelemmel, az autoritások tiszteletével – és mindenekelőtt az ismeretek és információk hiányával. A tudatlanság szerepe hatalmas, ami abban is kifejezésre jut, hogy a diktátorok legodaadóbb hívei a kevésbé tanult lakosság soraiból rekrutálódnak.
Egy szó mint száz: történelmi és emberi-pszichológiai tényezők egyaránt és egymást felerősítve időről-időre tömegtámogatást biztosítanak a diktátoroknak. Az ellenőrizetlen hatalom, a lelkes tömegtámogatás által megerősödött diktatúra a történelem tanúsága szerint hamar eltorzul és az általa nyújtott biztonságnak nagy ára lehet. Az el salvadori „jó diktatúra” már most félelmetes torzulásokat is mutat: diktatórikus hatalom elszabadulását és öntörvényűségét.
Vajon hol van a határ a jogos rendcsinálás és a jogtalan terror között? Vajon mikor válik a „jó diktatúra” elszabadult törvénytelenséggé? Rákosi Mátyás ezt cinikusan azzal védte, hogy „ahol vágják a fát, hullik a forgács”. Csakhogy itt nem fákról és forgácsról, hanem társadalomról és emberekről van szó.
A XX. század legvéresebb diktatúrái jó ígéretekkel hódítottak tömegeket. A végén maradt a véres kegyetlenség és ellenőrizetlen hatalom. A demokrácia odadobása veszedelmes folyamatokat indít útjára. A Los Angelesbe elszármazott salvadori sofőr azonban haza fog települni. Az el salvadori alkotmány határozott tilalmát félrerúgva Bukelét feltehetőn egy második elnöki turnusra is megválasztják. A következményeket meg majd meglátjuk.
