Gyermekkoromban úgy éreztem, hogy lakhelyem, az Akácfa utca a világmindenség igazi középpontja. Talán nem is teljesen ok nélkül, hiszen Vajda Sándor Budapest tegnap című, 1989-ben megjelent 261 oldalas könyvében egy teljes fejezetet szentelt az Akácfa utcának. (Lehet, hogy azért mert ő is ott lakott?)

Az utca egyik végével szemben állt a Nemzeti Szinház, ahová eljártunk autogramokat gyűjteni, hiszen a leghíresebb színészeket, Básti Lajost, Gózon Gyulát, Szörényi Évát és Lukács Margitot láthattuk. Az utca másik végét a terézvárosi katolikus templom zárta. Szemben velünk Winter bácsi szén- és fapincéje. Az érkező tüzelőfa leszállításában való közreműködésünkért kis zsebpénzt kereshettünk. A mellettünk lévő házban egy kis vendéglő üzemelt, ahol én persze sosem voltam, így nem is tudhattam, hogy később, már ‘Kispipa’ néven maga Seress Rezső zongorázott és énekelte hatalmas sikerű szerzeményét, a világslágerré vált Szomorú vasárnap-ot. („Szomorú vasárnap száz fehér virággal / Vártalak kedvesem templomi imával”…) Elterjedt a hír, hogy e dal öngyilkosságba sodort embereket. Az utca másik vége felé a híres Raposa, Három Huszárok vendéglője örvendett nagy népszerűségnek.

És alig két-háromszáz méterre házunktól volt a vásárcsarnok. Budapest öt vásárcsarnokainak egyike. A csarnok másik kijárata a Klauzál térre nyílt. Az 1956-os népfelkelés idején oda vittem le kétéves Zsuzsa leányomat, hogy a homokozóban játszhasson kicsit. Nem gondoltam, hogy ez a program annyira rövid lesz, mint amilyenné vált, amikor a homokozóból pár lapát föld megmozgatása után felbukkantak a frissen oda elásott hullák. A forradalom egyébként igazán híressé tette az Akácfa utcát, mert ennek a sarkáig vonszolták el a Városligetben ledöntött Sztálin-szobrot és itt darabolták fel a bronz kolosszust.

De forduljunk vidámabb témák felé. A Teréz templom körül évente megrendezték a terézvárosi búcsút. És itt máris megtorpanok: kilenc évtizede használom a ‘búcsú’ kifejezést, és soha nem gondokodtam el rajta, hogy honnan eredhet ez a kifejezés. A búcsúzáshoz nyilván nincs köze. Valóban, amint utánanéztem, a szónak találtam egy másik értelmét, ami templomi ünnepségekkel kapcsolatos. Feltehetően ennek szekuláris alkalmazása a búcsú ilyen értelme.

De kanyarodjuk csak vissza a terézvárosi búcsúhoz. Micsoda új világ nyílt ki ott előttem! Mutatványos bodékat állítottak fel és csábítottak a belépésre. A középkori vásárok világa elevendett fel. Vattacukrot, törökmézet (“fele cukor, fele méz”) ehettünk. Célba lőhettünk. Az egyik bódé elé ki-kiült egy fiatal nő, akinek nem voltak karjai, helyettük csak egyetlen új nőtt, viszont a lábujjai közé szorított ceruzával írni tudott.

Ha egy sarokkal felmentem a Körút felé, akkor az Akácfa utcával össze nem hasonlítható szürke Kertész utcába értem. Ott működött egy négyosztályos úgynevezett polgári középiskola, annak udvarát télen felöntötték és oda jártunk korcsolyázni a taszítóan elegáns műjégpálya helyett. Ha két saroknyit kimentem az Erzsébet Kőrútra, egy mozgalmas világvárosba érkeztem. A sarokhoz közel nagyszerű cukrászda-fagylaltozó és egy híres pékség működött. Kicsiny távolságra egymástól három mozi. Szemben a Royal Revű szinházban pedig maga az általunk megcsodált Rév Erzsi művésznő lépett fel.

Mindennél fontosabb volt, hogy mi nyolcan, az Akácfa utca 36 ifjúsága valóságos bandába szerveződtünk. Nem volt nagy korkülönbség közöttünk, talán a legnagyobb is csak két év volt. Hatalmas játékokat rendeztünk. Gyuri, Bandi, Józsi, Robi, Tomi, a két Miki és én összetartottunk, együtt cigarettáztunk a pincében. Hatalmas gombfoci-mérkőzéseket vívtunk, és cowboyosat játszottunk. A szemben lévő grundon rongylabdával futballoztunk. Ervin bátyám elítélte léhaságomat és tiltani próbált e társaságtól. Sikertelenül. A háború és légitámadások idején mentőcsapatba szerveződtünk. Oltani és menteni jártunk. A nálunk néhány évvel idősebb nagylányok, Ibi, Vali és Franciska világa távoli és idegen volt.

A háború mindennek véget vetett. Az Akácfa utca a háború idején a felállított getto részévé vált. Lakásunkba, ahol korábban (az albérlővel együtt) maximálisan kilencen laktunk, a getto idején több, mint harminc embert zsúfoltak be. A háború szétdúlta gyerekkori bandánkat is. Józsi, Robi és Gyuri meghalt. Bandi és Tomi kivándorolt. Az egyenruhás nyilas házmester Miki, aki engem ötödmagammal átadott a németeknek, háborús bűnös lett és kimenekült Németországba. Szemben lakó barátunk, Bíró Lajos ugyancsak túl messzire ment jobbra, és börtönbe került. A harmadik emeleti Miki viszont munkásőr lett.

A magyar valóság azonban bonyolult. Miközben a házmester Miki elmenekült a számonkérés elől, és zöld-inges szülei börtönbe kerültek, huga, Panni viszont a hírhedt kommunista intézmény, az Államvédelmi Hatóság (ÁVO) egyik tisztjéhez ment feleségül. (1956-ban hajszolták és a Rakóczy úti fákra akasztották ennek az intézménynek elkapott tagjait.) Vajon hogyan keveredhetett a szélső jobboldali és szélső baloldali nézetvilág ebben a családban? Feltehetően úgy, ahogy az ország lakosságának nagy részében is, ahogy ‘kis-nyilasokból’ nagy kommunisták lettek.

Harmincéves voltam, amikor elhagytam az Akácfa utcát. Amikor évtizedek múlva amerikai barátainknak mutattuk meg Budapestet, és visszamentem oda, minden idegen volt. Most unokahúgom, Jutka állított úgynevezett botlatókövet a ház elé Ervin bátyám emlékére. Ő egész, mindössze tizenhét évet felölelő életét ott töltötte. Nagyanyám hetvenkét évet élt abban az utcában.

Gyermekkori bandánkból legutóbb a nálam nem is egy teljes évvel idősebb Irsai Tomi ment el. Mára, a terézvárosi búcsú élő emlékeivel már csak egyedül maradtam.

A szerző blogbejegyzése 2025. június 20-án.