Kossuth Lajos Széchenyi Istvánról mondott szavait, “a legnagyobb magyar” vettem kölcsön. De mivel Orbán Viktorra alkalmaztam, kicsit ki is kellett egészítenem.
Orbán Viktor bravúros ügyeskedő. Szorosan összekapaszkodik Donald Trumppal és Vlagyimir Putyinnal, s így hárman már nagyhatalom. Mekkorát tévedett Ady Endre, amikor azt írta, hogy “mi mindig, mindenről lekésünk”! Most aztán nem. Mint Orbán maga is elmondta, úgyszólván egyedül, egymaga, hihetetlen kockázatokat vállalva beszélt a békéről 2024 nyarán. Ne értse félre, kedves Olvasó, nem csinált semmit, csak “folyamatosan beszélt a békéről”. És lám, hogy újra szavait idézzem: “Fél év eredményeképpen jutottunk oda, hogy ma mindenki a békéről beszél. Tehát az, ami korábban tiltott téma volt és tiltott politikai célkitűzés, arról ma végre értelmesen lehet beszélni”. Hát ezt neki köszönhetjük.
Orbán nem kis örömmel nyilatkozta, hogy Trump hivatalba lépésével “új világ kezdődött”, az oroszok előretörnek, és “ezt a háborút elveszítette az Európai Unió“. (Igaz, bele sem lépett, mert az Ukrajnának nyújtott támogatás nem tette hadviselővé.) Orbánnak az EU vereségéhez természetesen semmi köze. Igaz, Magyarország még tagja az Uniónak, de csak azért, hogy az onnan befolyó pénzeket zsebre vághassa. Különben igazán semmi, de semmi köze hozzá. Orbán Magyarországa Trumphoz és Putyinhoz tartozik. (Azt a megmagyarázhatatlan kérdést, hogy az Európai Unió miért engedi ezt, miért nem alkalmazza szabályait, lezárva minden pénz-csatornát az orbáni kormányzatnak, sajnos nem tudom megválaszolni, megérteni sem.)
Orbán Viktor láthatóan fürdik a világhírben. Ügyes. Körbeutazta a világot. Utazása első állomásaként Kijevben kezdett, aztán július 5-én Moszkvába utazott, július 8-án pedig már Pekingből írta, hogy Washington felé veszi az irányt. Közben útbaejtette az azerbajdzsáni Susát is a Türk Államok Szervezetének találkozója kedvéért, a július 9-11. közötti washingtoni NATO-csúcs után pedig Donald Trumppal találkozott a floridai Mar-a-Lagóban. A magyar EU-elnökség végének az közeledtével aztán újabb körút következett, december 4-én Orbán Viktor a Vatikánban járt Ferenc pápánál, majd az audienciát követően elutazott Donald Trumphoz, utána felhívta Vlagyimir Putyint, aztán ankarai látogatásra ment Recep Tayyip Erdogan török elnökhöz. Január 20-án csak azért nem utazott Washingtonba Trump beiktatási ceremóniájára, mert nem hívták meg. Viszont előtte elment Indiába nyaralni.
Ilyen jó dolga a magyar népnek, még soha nem volt. Ez csak 2025-höz képest törpülhet el, mivel – a miniszterelnök szavait idézve: „2025-ben történnek majd olyan dolgok Magyarországon, amik eddig még sose, és fantasztikus lesz”.
Nyüzsgés, utazás, tárgyalások – erről Zelensky ukrán elnök kijelentette, hogy semmi szüksége nincs Orbán közvetítésére, Ursula von der Leyen az Európai Unió vezetője pedig azt mondta, hogy az egésznek semmi értelme nem volt. Nagy tévedés, Leyen aszony. Mi az, hogy semmi értelme nem volt? Orbán neve mindenhol megjelent, Orbán fürdött az ismertségben. Kell ennél több (neki)? Ügyes és azért ez nem semmi. Hogy ezzel bármi jót tett volna az általa kormányozott országnak, az megint más kérdés.
De hátha valamelyest mérsékelni tudta a növekvő háborús veszélyt, melyet, mint Szijjártó minisztertől megtudtuk, “Amerika és Nyugat-Európa okoz”. Bár nem kis arcátlanság kell hozzá, hogy az Orbán-kormány második embere megvilágítsa, hogy “Biden megválasztása után számos kétségbeesett próbálkozás történik Amerikában és Nyugat-Európában arra, hogy a háború eszkalálódjon”. (Vajon melyek voltak ezek a lépések?) Ezzel szemben Orbán egy óra hosszat beszélt Putyinnal arról “hogyan lenne lehetséges egy tartósan fenntartható béke megteremtése a térségben”. Nem tudom mit lehetett erről egy óra hosszat beszélgetni, hiszen elég lenne, ha Putyin abbahagyná a háborúját és visszaadná Ukrajna területének elrabolt mintegy 20 százalékát. Putyin megmondta Orbánnak, hogy Kijev megakadályozza a “háború békés lezárását”. Végül megegyeztek abban, hogy a háború befejezésének nagy akadálya Ukrajna, s az az “ukrán törvény, amely megtiltja az elnöknek, hogy az oroszokkal a békés rendezésről tárgyaljon”.
Nem mondom, nem akármilyen ügyesség kell ahhoz, hogy az Ukrajna elleni orosz agresszió okozta háborús veszélyt Amerika és Nyugat Európa számlájára írják, és hogy Ukrajnát okolják a béke megakadályozásával. Orbán azonban – Putyinnal összeölelkezve – ezt is meg tudta csinálni. Ügyes.
Az Orbán-kormány képviselője először vétóval fenyegette az EU javaslatát a meghosszabbított és súlyosbított szankciókra Oroszország ellen. De röviddel ezután kiderült, hogy fordítva ültek az éjjeli edényre, mert Trump is a szankciók súlyosbítását igérte. Hoppá! Szijjártó gyorsan megérdeklődte az amerikaiaknál, hogy mi is Magyarország érdeke, gyorsan visszakozott az EU-nál a szankciók ügyeben. Orbán megint szuper ügyességgel vágta ki magát: az EU szankciók Oroszország ellen rosszak, Trump szankciói meg jók! Merthogy az amerikaiak békét akarnak, és a szankciók révén igyekeznek a békéhez eljutni. Hát igen, ezt nem tudtam volna így kigondolni!!
Orbán politikai zsenialitása – ezt tudjuk meg Csizmadia Ervintől, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójától – abban gyökerezik, hogy “a magyar néplélekből, olyan következtetéseket vont le, amit konvertálni tudott a nagypolitikába, más viszont nem volt erre képes”. Vajon melyek voltak ezek az egyedülálló következtetések? Hogy bizony a magyar társadalom egy rétege hagyományosan jobboldali, s a 19. század vége óta ott sorakozott a Magyar Antiszemita Párt, majd Horthy sőt Szálasi mögött? Ezt Orbán – aki középiskolás korában még a Kommunista Ifjusági Szövetség iskolai vezetője volt, majd az idők változásával liberális demokrata lett, hogy ezt követően a szélsőjobboldalra lendüljön át – egyedülálló módon felismerte. Igaza van Csizmadiának, ennyi ‘felismerésre’, ennyi köpönyegváltásra “más nem volt képes”.
Magyarország, és ez kétségbevonhatatlan, Orbán képviseletében rajta van a világpolitika sakktábláján, igaz, nem mint király vagy bástya, de legalább, mint ‘gyalog’. Igaz, a hivatalos értékelés szerint “a gyalog a sakktábla legalacsonyabb értékű darabja”. Azonban úgy viselkedik, mintha “bástya lenne a béke frontján”. Ezt azonban nem Orbán, hanem Rákosi Mátyás mondta tehát nem igaz. Még hogy bástya? Király! Sőt nem is akármilyen király.
Mint Csizmadia Ervintől, ezt is megtudtuk, “a Nyugat úgy tekint Orbán Viktorra, mint annak idején Mátyás királyra”. Na igen.
A szerző blogbejegyzése 2025. február 1-jén.
