A XX. század az emberi történelem felemelő, de ugyanakkor barbáran brutális évszázada volt. Majdnem háromnegyedét végigéltem, és rémségeiből sokat személyesen is megtapasztaltam. Természetesen jócskán voltak rémségek és brutalitások az egész emberi történelemben. A civilizált Róma rabszolgamunkára épült. A vallás békés és emberi megtisztulást célzó világából vallásháborúk és az inkvizíció torz barbársága kerekedett. Az ipari forradalmat elindító Anglia a legtaszítóbb gyarmattartó hatalom volt.
A XX. század azonban mégis új és rémesebb fejezetet nyitott. Két soha nem látott, véres világháborút, egy sorozat Balkán-háborút, pusztító orosz, spanyol, kínai és vietnami polgárháborúkat, forradalmakat, népirtásokat, koncentrációs táborokat, gulágot hozott, majd négy évtized hidegháborús konfrontációját. Ez az évszázad volt a tanúja a leigázó gyarmatbirodalmak esetenként véres ázsiai és afrikai háborúval fékezni próbált szétesésének, majd a soknemzetiségű országok széthullásának és a rendszerváltásoknak.
A nemzeti eszme ebben a században a hitlerizmus és fasizmus embertelenségébe torzult, a legszebb elgondolások egy felszabadult, valóságos egyenlőséget teremtő emberi társadalomról a sztálinizmus és a maoizmus gyilkos embertelenségévé váltak. A nagy emberi teljesítmények, melyek a világ jobbá tételére voltak hivatottak, rémségekbe futottak. Az atomfizika tudományos csodája az atombombához kövezte az utat. Korszakos technikai felfedezések, az autó és a repülés megjelenése, mely összezsugorította a világot és az utazás gyönyörűségét szolgálta, új, pusztító fegyverek előállítására, a tank-háború és a légi bombázás XX. századi borzalmára nyitott utat. A XX. század emberét a háborúk és hidegháború éles, vad konfliktusa kísérte, mintegy fél európányi, 200 millió ember halálát és közel kétszer annyi ember megrokkanását, nyomorékká válását okozva.
Egy 1989-ben írott tanulmányomban bevezettem a “rövid XX. század” fogalmát az 1914 és 1990 közötti időszakra, szemben a “hosszú XIX. századdal,” ami az 1780-as évektől 1913-ig tartott. Ezt követően Eric Hobsbawm könyvet is írt “A szélsőségek kora: a rövid huszadik század, 1914-1991” (The Age of Extreme: The Short Twentieth Century) címmel. Akkor úgy tűnt, hogy a XX. század lezárult 1990-ben.
Most korrigálnom kell ezt az elképzelést. 1989-91-ben az akkor korszakváltó történelmi eseménynek tűnő rendszerváltó átalakulás a mából visszatekintve egyáltalán nem zárta le a XX. századot. A megindult demokratikus átalakulás és az egységesülő világ hamar szétesett, és újólag a demokráciák és autokráciák világára hullott szét. Oroszország ugyanolyan despotikus és terjeszkedő, és mintha a Horthy-rezsim is újjáébredőben lenne. Újra háború dúl Európában és eszkalációval fenyeget. A XX. század rémségei folytatódnak. Joggal beszélhetünk tehát a hosszú XX. századról, amely talán majd az ukrán háború és remélhetőleg az ezzel kapcsolatos oroszországi változások után zárul le.
Nos, a véres, hosszú XX. századnak mintha valóságos művészeti nyitánya lett volna a századelő új utat nyitó művészete. A “nyitány” a zeneművek bevezető zenéje. Egyes nyitányok a zenemű legfőbb dallamvilágát vetítik előre, mások hangulati bevezetést nyújtanak. A “nyitány” kifejezése jutott eszembe, miközben Igor Stravinsky hatalmas művét, A tavaszi áldozat (Le Sacre du Printemps) remek előadását hallgattam nemrég Los Angelesben. Ez a mű a korai Stravinsky alkotások egyik darabja, az 1910-es Tűzmadár és az 1911-es Petruska társaságában, különlegesen drámai erejű hangzataival, a nagyszámú fúvós és ütős hangszer hatalmas erejével, vad dobszólóival, ütemesen ismétlődő dübörgésével, úgyszólván barbár erejével félelmetes. Valahogy úgy éreztem, hogy az 1913-ban született zenemű mintha a néhány hónappal később kirobbant I. világháború brutalitásának előérzetét tükrözné, s így az új század zenei nyitánya lenne.
És korántsem állt egyedül. Különlegesen megragadó, sőt káprázatos, hogy az új század véres-vad rémségeit a századelő új művészete mintha megérezte és előre jelezte volna. Korántsem csak Stravinsky zenéje, hanem egy teljesen új zenei világ szolgált ehhez nyitányként. Talán semmi sem jelképesebb ennél, mint Arnold Schönberg atonális zenéje, mely véget vetett a korábbi évszázadok harmóniájának, és a tizenkét hangjegy újszerű, azonos értékű használatával uralomra emelte a disszonanciát. Az osztrák zeneszerző Bécsben, 1908-ban bemutatott második vonósnégyese (Op. 10) nyitotta meg a zene történetének új fejezetét.
Bartók Béla 1911-ben komponált Kékszakállú herceg vára, majd a háború utolsó évében elkezdett, de csak 1924-ben befejezett Csodálatos mandarin című halhatatlan zeneműve és két évvel később írott első zongoraversenye tette teljessé azt az új zenei nyelvet és filozofikusan elidegenítő új zenét, mely megalapozta a XX. század muzsikáját, és – nem túlzás ezt mondani – az új társadalmi közérzet kifejezője lett.
Ez az új zene, amint Bartók legjobb portréjának festője, Berény Róbert fogalmazta, “megpróbáló gyönyörűség” volt. A szokatlan, füleknek bántó, sértő és eleinte érthetetlen muzsika hamar világsikerré vált, hiszen a század valóban új életérzésének adott zenei formát. A harmónia eltűnésével, a disszonanciával, az újraéledt barbarizmussal a XX. század hamarosan bekövetkező szörnyűségeinek előérzeteként a három különleges zenei tehetség majd’ mindenkinél korábban kitapintotta és zenéjében kifejezésre is juttatta az új évszázad új életérzését.
E művészeti nyitány irodalmi hangját talán senki sem szólaltatta meg jobban, mint a mindössze 41 évet élt, prágai zsidó családban született, németül beszélő és író Franz Kafka. A Metamorfózis, melyben Gregor Samsa hatalmas féreggé alakul át, A per és A kastély, a labirintusokban elveszetten ténfergő ember – miközben az író belső világát adta vissza – a kiszolgáltatottság, elidegenedés és a félelem máig legjelentősebb irodalmi megfogalmazása maradt.
A század életérzésének nem kevésbé jellegzetes és jelentős művészeti nyitányához járult hozzá a hasonlóan disszonáns és hasonlóan elidegenítő képzőművészet is. Ahogy a zenében eltűnt a harmónia, ahogy az új irodalom a félelmetesen absztrakt érzésvilág kifejezőjévé vált, úgy a festészetből is kiveszett a valóság formavilága. 1911-ben, gyakorlatilag a három úttörő modern zenész fellépésével egyidőben megjelent az absztrakt festészet is. Az orosz Vaszilij Kandinszkij képein, melyek eleinte valóságos tájat, Murnau világát ábrázolták, absztrakt formává egyszerűsödtek. Az új zene festészeti hasonmásává vált a fauvizmus (“vadállatiság”), a maga vad színeivel és formáival. A festészeti irányzatok hihetetlen sebességgel váltották egymást: a futurizmus például a sebesség, technika és erőszak kifejezésének olasz irányzata volt, ami Mussolini fasizmusának hivatalos művészetévé vált. S mindez a Dada irányzatában csúcsosodott ki, egy művészet-ellenes, értelmetlen, a művészet feleslegességét kifejező formában, miközben az új képzőművészet részben tudatosan adta vissza a századelő új tudományos felismerését, Sigmund Freud pszichológiai forradalmát is.
A XX. század zenei nyitánya ma is zeng, Kafka ma is érvényes. Kiállításokon ma is egész termeket töltenek meg az egyszínű pirosra, feketére festett vagy fehéren hagyott, hatalmas vásznak. A XX. század művészete mintha ma is folytatódna. Az autokráciák sorozatos felülkerekedése és Oroszország ukrajnai háborúja mintha meghosszabbította volna a XX. századot. Ennek mintegy szimbóluma lehet a hatvan évvel ezelőtti T-62-es orosz tankok harcba vetése 2022. május végén. Ezért jutott Phillips P. O’Brian az Atlantic hasábjain írt esszéjében arra a következtetésre: “Valójában a XX. század utolsó háborúja folyik Ukrajnában”.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. szeptember
