A covidos évek bezártságában esténként gyakran néztünk német, francia, és skandináv filmeket és filmsorozatokat. Eleinte meglepő volt, majd megszoktuk, hogy milyen gyakran látunk fekete svéd vagy francia rendőrt, ázsiai kinézésű boltost, és a bűnügyi filmekben baltikumi utcanőket meg balkáni bűnözőket. (Egyetlen egyszer találkoztunk egy Szabó nevű magyar bűnözővel, de jóleső érzéssel nyugtáztuk, hogy ő legalább intellektuális bűnöző volt.) A bevándorlók nagy tömegei élnek különböző európai országokban, lám, vegyesebbek lettek az emberek külsőleg is.
Bár manapság sokkal több szó esik a kivándorlókról, azokról az országokról, melyeket milliószámra hagynak el a polgáraik a megélhetés lehetetlensége, háború vagy más ok miatt, érdemes szólni a befogadó országokról is – hiszen a menekülők végülis valahol otthonra találnak. S ahogyan vannak klasszikusan kitaszító emigrációs országok, úgy vannak befogadó országok is. Nézzük először is a számokat. Az Egyesült Nemzetek adatai szerint 2020-ban a legtöbb migránst befogadó tíz ország együttesen 141 millió menekültet fogadott be. A számok ijesztőek, hiszen ekkor már – szemben az 1990-es 120 millióval – 270 millió migráns élt valamely befogadó országban. Létszámuk tehát három évtized alatt több mint megkétszereződött.
Semmi meglepőt nem találunk abban, hogy a legtöbb bevándorlót befogadó ország az Amerikai Egyesült Államok. A bevándorlás az USA történelmének meghatározó tényezője. A XVIII. századi ír, német és angol bevándorlással kezdődött: 1800-ban az ország lakossága mindössze 8 millió volt, 220 év múltán a 330 milliót is meghaladja. Áramlottak ide a bevándorlók Európából, behurcoltak rabszolgákat Afrikából, jöttek kínaiak és indiaiak. Mintegy 40 millió amerikai úgy tartja, hogy ír bevándorlók kései leszármazottja.
Az USA befogadta őket, és a befogadás – kisebb-nagyobb lefékeződésekkel – mindvégig jellemzi az ország történelmét. Manapság az ENSZ 51 millió viszonylag friss bevándorlóról beszél Amerikában. 1965 óta a bevándorló népesség a négyszeresére ugrott, és ma a hatalmas lakosság 15 százaléka más országban született. Ezeknek – érthetően – a nagy része latin-amerikai, egynegyede mexikói. Az ország mai elnöke, Joe Biden XIX. század közepén érkezett ír bevándorlók leszármazottja. Az előző elnök, Donad Trump harmadik generációs német bevándorló családból való. Az ország első fekete elnökének, Barack Obamának az apja az USA-ban tanuló kenyai diák volt. Nem véletlen, hogy az USA-t régebben úgy is nevezték: hatalmas “olvasztó tégely” (melting pot), amely a legkülönbözőbb hátterű bevándorlókat két-három generáció leforgása alatt amerikaiakká olvasztja össze.
Az Egyesült Államok mellett jónéhány gazdag ország is tömegesen fogad be bevándorlókat. Európában két kis ország emelkedik ki különösen e téren: Luxemburgan az aktív munkavállalók közel fele, Svájcban egynegyede külföldről érkezett. A nagy országok sorát Németország vezeti 16 millió befogadott bevándorlóval, Anglia követi 10, Franciaország 9 és Spanyolország 7 millióval. Németország mai népességén belül a friss bevándorlók aránya 19 százalék, magasabb, mint Amerikában. Angliában és Franciaországban ez az arány 13-14 százalék. A 2010-es évtizedben az Európai Unió országaiban összesen 45,5 millió bevándorló élt. Mindent egybevetve a gazdaságilag legfejlettebb országok lakóinak átlagosan 12 százaléka bevándorló.
Meglepően hatalmas tömegek találtak új otthonra az arab világban, Szaudi Arábiában (14 millió) és az Egyesült Arab Emirátusban (9 millió) is. Ha az abszolút számokat tekintjük, Amerika a legnagyobb bevándorló ország. Ha azonban a bevándorlók arányát nézzük az ország lakosságán belül, akkor az jóval magasabb Szaúd-Arábiában (39 százalék), s különösen az Egyesült Arab Emirátusban és Katarban, ahol a lakosság 88 és 77 százaléka bevándorló.
Vajon mi készteti a gazdag országokat a bevándorlók tömeges befogadására? A humanitárius megfontolások ugyan nyilvánvalóan nem mellékesek e döntésben, de alapjában nem erről van szó, hanem önérdek érvényesüléséről. Jól ismert, hogy a fejlett világ természetes utánpótlása már évtizedek óta nem működik. A születési számok a gazdag világban mélyen a reprodukciós ráta alá süllyedtek, és 1,3-1,5 körül mozognak, holott az egyszerű reprodukcióhoz is 2,1 gyermeknek kellene születnie egy családban. Más szóval a gazdagabb országokban, ezen belül egész Európában fogyásnak indult a népesség.
Ez a körülmény egyre erőteljesebben jelentkezik a munkaerő hiányában. Németországban a munkaerőhiány pótlására a bevándorlási törvényt is módosították. Ezt bejelentve az illetékes miniszter úgy fogalmazott: az volt a cél, hogy “vonzóbbá tegyük az országot a tanult munkaerő számára, akik más gazdag országok felé orientálódnak. Versenyben vagyunk a tanult munkaerőért az USA-val, Kanadával és Ausztráliával”. A kicsiny Ausztria 150 ezerről közel 300 ezerre növelte a külföldiek számát a foglalkoztatottak között, ami a munkaerő 10 százalékát teszi ki. Ezek fele a korábbi Jugoszláviából és Törökországból érkezett. Számos munkára azonban az európai országokban már nem találnak ajánlkozót, így vendégmunkásokat alkalmaznak.
A magyar olvasó számára ugyancsak ismert ez a probléma, hiszen a kormány több mint egy évtizedes, kirívóan éles bevándorlás-ellenessége áll a magyar politika középpontjában. Pedig az ideérkező migránsok zöme nem akar maradni, amint lehet, tovább utazik nyugat felé. Még az ukrajnai háború idején Magyarországra menekült közel négyszázezer ukrán zöme is azonnal tovább utazott, és nem egészen kilencezren kértek csak letelepedési engedélyt.
Mostanában ugyanakkor sokat lehet olvasni a kormány gazdasági programja középpontjában álló akkumulátorgyártás munkaerő szükségletének külföldi, azaz kelet-európai és ázsiai vendégmunkásokkal való kielégítéséről. A külföldi kézben lévő akkumulátorgyárakban eddig is nagy részben – a Samsungnál 50 százalékban – külföldről behozott munkások dolgoztak. A munkaerőhiánynak betudhatóan – melyet a fiatal generációk nyugatra távozása is növelt – a kormány 2020-ban csendben kilenc ország állampolgárainak (például a vietnámiaknak, mongoloknak és Fülöp-szigetekieknek) megkönnyítette a munkavállalást. 2021 nyarán bejelentették, hogy 10-ről 20 százalékra emelték a külföldi munkavállalók alkalmazásának kvótáját a külföldről betelepült cégeknek, melyek így versenyezni kezdtek az ázsiai munkaerő átcsábításáért.
A bevándorlók befogadása és asszimilációja nehéz, konfliktussal teli és ellentmondásos folyamat. A befogadó országok sem hajlandók mindenkit beengedni: a határokra érkező hatalmas tömeg egy részét visszaküldik. A képzettebb migránsokat eleve szívesebben fogadják. Vannak viszont olyan országok is – mint az arab államok -, melyek nem is törekednek asszimilációra. Svájc pedig csak egy meghatározott időszakra ad betelepedési engedélyt, és igyekszik cserélgetni a külföldi munkaerőt. A legtöbb ország azonban komoly erőfeszítéseket tesz a tartós integrációra. A skandináv országokban kötelező nyelv- és történelem tanfolyamokkal segítik a gyorsabb beilleszkedést.
Nagy különbségek vannak természetesen a bevándorlók integrációs törekvéseiben is. A segédmunkát vagy akár fizikai szakmunkát végző, nagyrészt iskolázatlan migránsok első, sőt néha második generációja is idegen marad az új országban. Tömegesen, gettókban élnek, és főként egymással érintkeznek. A képzett és magasan képzett bevándorlók viszont maguk igyekeznek a nyelvet, szokásokat, helyi kultúrát minél előbb elsajátítani, számukra ez könnyeben is megy. Hamarabb kötnek új kapcsolatokat, barátságokat a helyi lakossággal. A valóságos asszimiláció azonban még a befogadó ország törekvése esetén is csak két-három generáció leforgása során megy végbe.
Számos rossz állapotban lévő ország tehát kitaszítja, jó néhány fejlettebb, gazdagabb ország ugyanakkor keresi és befogadja a migránsokat. A világ átalakulóban van.
Az esszé első része Tömeg kopogtat a gazdagok kapuján címmel jelent meg június 21-én.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. június 28-án.
