Helytállás és mosoly
Volt idő, amikor tréfával vigasztalódván azt mondottam, hogy közművelődésünk fejlettségi fokát leginkább Kolozsvárott, az Egyetem utcai kis könyvkereskedés kiszolgálószemélyzetén mérhetjük le. Állt pedig ez a kiszolgálószemélyzet egy egyetemi magántanárból, aki magyar anyanyelve mellett román, német, orosz, francia tudással, ha kellett a latin kifejezések szakszerű magyarázatával állott a tankönyveket kereső fiatal vásárlók rendelkezésére. Közben könyvet írt. A pulton. Nem is egyet. S mindezt tette a legtermészetesebb módon, a legirigylésre méltóbb lelkierővel.
A mosoly soha nem kopott le arcáról
Mikó Imre, a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője hatvanadik születésnapjáig hosszú utat járt be. Ott volt az Erdélyi Fiatalok között, írt Gaál Gábor folyóiratába, a Korunkba, az erdélyi falu sorsproblémáit vizsgálva e tárgykörben elsőként alkalmazta a történelmi materializmus elveit, megjárta a polgári politikai élet útvesztőit, de az elembertelenedés éveiben is megőrizte a szép emberséget, és baráti segítséget nyújtott az üldözött kommunistáknak. Tanárként az irodalom szeretetére nevelt sok-sok kolozsvári fiatalt.
A helytálló emberség végigkísérte életpályáját
A szellemi munkát közszolgálatként fogta fel, s az alkotásban talált megnyugvást azokban az években is, amikor gond volt a mindennapi kenyér. Szociológiai és jogtudományi művek után esszésorozatban idézte Európa és Erdély demokratikus eszmei hagyományait (Honpolgárok és világpolgárok), s ifjúsága eszményképéről, Bölöni Farkas Sándorról regényes életrajzot írt a mi fiainknak (A bércre esett fa). A közeljövőben megjelenő könyvében Brassai Sámuelnek, az utolsó erdélyi polihisztornak állít emléket.
A szociológus, a jogász, o múlt tanulságait idéző kutató, a nevelő, az író művekkel, a helytállás bizonyságaival lelte meg helyét szocialista társadalmunkban. Ereje még sok van, tervekben sem szűkölködik. Reméljük, mosolya sem kopik meg egyhamar.
Megjelent A Hét II. évfolyama 13. számában, 1971. március 26-án.
