Asztalunkon a szótár első testes kötete. A róla felsorakoztatható számok oly nagyok, hogy szinte már kívül esnek a reális érzékelés határain. Mert ha azt halljuk, hogy egy szerző hosszú éveken keresztül reggeltől napestig rótta munkája sorait, tíz-húsz évig tartó változatlan munkaritmust még nagy nehezen el tudunk képzelni. De azt, hogy valaki ötven éven keresztül minden munkanapon három-négy órát üljön a levéltári munkaasztal mellett és több mint egymillió nyelvtörténeti adalékot vessen papírra, már igencsak bajosan lehet igaz valója szerint felfogni.

Annyi minden történt a legutóbbi fél század idején a világban, és annyiszor billent meg magának a szerző-szerkesztőnek is az íróasztala, hogy csak ámuldozunk e hosszú távú céltudatos munka láttán. Hogy tudta meglelni ebben a nyugtalan korban mindennap a munka nyugalmas óráit? Miképpen tudta gazdag és színes tudományos munkásságát úgy kibontakoztatni, hogy könyvek és tanulmányok írása, adattárak közzététele és egész tájakat bebarangoló népnyelvi kutatásai mellett soha nem szűnt meg ennek a szótörténeti tárnak az építőköveit gyűjtögetni? Ezek s a tovább sorjázható hasonló kérdések csak egy monografikus pályaképben válaszolhatók meg. Mi most csak a titok benső magvára, arra az erkölcsi erőre emlékeztetünk, aminek hiányában soha sehol nem születtek nagy dolgok.

A romániai magyar tudományosság több mint fél évszázados eredményeinek legjelentősebbikéről szólván egyenesen illetlen és visszataszító lenne jelzők halmozásával méltatni ennek a műnek most megjelent első kötetét, és csupán a teljesítmény nagyságrendjének hangsúlyozásával eltakarni a mögötte munkáló emberi-tudósi magatartás felemelő példáját.

Szabó T. Attila céltudatos munkával, a betájolt életpályához való ragaszkodással, a választott kutatási terület hűséges őrzésével hozhatta csak tető alá művét. Ezek felemlegetésével nemcsak a szótár létrejöttének lényeges mozzanataira igyekszünk rávilágítani, hanem általában szeretnénk emlékeztetni a maradandóságra számot tartó alkotások fő velejárójára is. Nincs nagy mű szilárd elhatározás, alkalmas és alkalmatlan időben végzett kemény munka nélkül. És nincs áldozat nélkül sem. Az örömök közül csak a munkával járóval lehet frigyre lépni. Olyan tanulság ez, melyet illő megszívlelnünk mindannyiunknak, akik tollat veszünk kezünkbe ezen a tájon, melynek szaván fogott múltja most megelevenedik előttünk.

A szótár társadalmi-tudományos szükségletét a szerző-szerkesztő maga fedezte fel, de nem várt, nem várhatott a kutatás és feldolgozás intézményes keretek között való elindítására, hanem egymaga fogott hozzá a roppant munkához, tudván tudva, hogy annak tető alá hozása egy tudományos intézetnek is becsületére válnék. A szótár adalékait levéltárak mélyén egymaga cédulázta ki, s az első kötetet egyedül szerkesztette meg, csak a címszavak értelmezéséhez és az anyagrendezéshez vett igénybe segítséget. A román értelmezés Kelemen Béla, a német Nagy Jenő munkája, az egészségügyi és a biológiai szócikkek esetében a családi műhely erőforrásait használta fel a szerkesztő. A szobányi cédularengetegben testvéri kéz tartja a rendet.

Az első kötet szerkesztése után Szabó T. Attilának szakítania kellett „az egy ember munkaerejét messze meghaladó magányos szerkesztői munkálkodással“, tanítványaiból, barátaiból kis munkaközösséget toborzott, hogy belátható időn belül a Z betűs kötetet is az olvasó kezébe juttathassa. Az előttünk lévő első kötet példája és a munkatársak számára kidolgozott utasítások kezeskednek a szerkesztés egységéért és biztosítják a kötetek egymást követő, remélhetőleg gyorsuló ütemű megjelenését.

A Tár Előszava és Tájékoztatója részletesen ismerteti a mű történetét, a magyar szótörténeti kutatásban elfoglalt helyét, előzményeihez való viszonyát, rendeltetését, a feldolgozott anyagot, annak tér- és időbeli határait, forrásait, az adalékok kijegyzésének és felhasználásának módját, valamint a szerkesztés metodológiáját. Aki csupán ezeket a bevezető sorokat végigolvassa, egyszeriben meggyőződhetik arról, hogy az előtte fekvő mű nem csupán nyelvtudományi kézikönyv, hanem múltunk négy évszázados szakaszának (az 1500-as évek elejétől a XIX. század végéig) tudományosan feldolgozott fontos üzenete. Benne foglaltatik ennek a közel félezer évnek szavakba öntött történelme.

A megnevezett dolgok: termelőeszközök, munkafolyamatok, a létrehozott anyagi javak, a megélt események, a megfogalmazott gondolatok, a sóhajokba, szitkokba vagy örömteli fellélegzésekbe markolt indulatok nemcsak egyszerűen példázzák, hanem rendszeres felsorakoztatottságukban hitelesen demonstrálják a történelem mindennapjait. A szavak mögül kilép a rég sírba szállt ember s felmutatja szavakba foglalt teljes életét, azt, hogy miképpen kereste kenyerét, milyen társas viszonyok fűzték embertársaihoz, hogy perelt igazáért, hogy vigadott vagy mivel vigasztalta magát elesettségében.

A kötetbe foglalt három betű (A, B, C) szócikkei már teljes kiterjedésében érzékeltetik a mű arányait, éppen úgy, mint korszakos tudománytörténeti jelentőségét.

Minden szócikkben a címszót háromnyelvű (magyar, román, német) jelentés, illetőleg értelmezés követi. Ez a szerkesztésbeli eljárás nem pusztán kiterjeszti a szótár felhasználhatóságának a körét az egyetemes tudományban, hanem hangsúlyosan kiemeli a szerzőnek azt az álláspontját, hogy az erdélyi magyar nyelv múltjának tanulmányozása elválaszthatatlan az itt élők nyelvi kölcsönhatásainak módszeres és rendszeres búvárlata nélkül, és hogy az ilyen irányú kutatásnak alapfeltétele a történeti szókészlet hiánytalan számbavétele, beleértve minden féle átvételt, illetőleg kölcsönzést. A szerkesztő már kutató-adatgyűjtő munkája kezdetén szakított a korábbi nyelvtörténeti szótárak purista szemléletével és a szókészletet a maga teljességében leltározta. A Tárban megtalálható minden szó, amelynek írásos emléke a levéltári forrásokban fennmaradt, lett légyen a szó bármilyen eredetű. Felsorakozik többek között a feudalizmus kora századainak közigazgatásában és igazságszolgáltatásában használt sok-sok latin szó, példázván azt is, hogy ezek lassú kiszorulása miképpen ment végbe. A szótár ékesen bizonyítja a magyar nyelvújítási mozgalom rendkívüli jelentőségét, igazolja időtálló eredményeit és azt a túl nem becsülhető módszerét, hogy bátran merített a régi nyelvi örökségből. Kiváló lehetőséggel kecsegteti a továbbiakban a nyelvtörténeti kutatást a szótár adatainak azt firtató statisztikai kiaknázása, hogy valójában mekkora feladatra vállalkozott a magyar nyelvújítási mozgalom, és hogy a szóteremtő buzgalom miképpen és milyen mértékben hasznosította a reá testálódott nyelvi hagyományt.

A nyelvtörténet hivatott búvárai bizonyára hamarosan számba veszik a többi kutatási területet is, ahová kapukat nyit a Szótörténeti Tár és fontosságuk szerint rangsorolják azokot a nagyobb-kisebb témákat, melyeknek nemcsak kiindulópontja, hanem sokáig kimeríthetetlen adatszolgáltatója lesz ez a gyűjtemény. E sorok írója, csupán annak a kiemelésére szorítkozik, hogy a nyelvtörténeti kutatáson túlmenően az első kötet már azt is jelzi, hogy mostantól fogva a társadalomtudományok művelőinek, ha nem akarnak szemet hunyni a történetiség kötelező elve felett, az erdélyi múlttal érintkező valamennyi munkájuk rendjén kezük ügyébe kell helyezniük ezt a művet. Bőven ömlő történeti adalékait be kell építeniük szaktudományuk eredményei közé.

A szócikkek példamondataiban ott vannak a történeti események, megelevenednek a feudalizmus századainak osztályharcai, a népmozgalmak, a különböző osztályok és rétegek életkörülményei. A gondolkodásmód minden rezdülését történeti útján követhetjük nyomon, és arra is alkalom kínálkozik, hogy a nyelvben megőrzött, a szótárban közölt évszámokat természetszerűleg századokkal megelőző, eszme- és ideológiatörténeti rétegeket vonjunk be a konkrét vizsgálódás körébe.

Ha csak futólag betekintünk a ‘boszorkány’, az ‘azsag’, az ‘átok’ szócikk példamondataiba, nyomban megbizonyosodhatunk, hogy bennük egy réges-régi mitológia körvonalai tünedeznek fel. De a közgazdász is sok mindent konkrétabban értelmezhet gazdasági életünk múltjában, ha tüzetesen szemügyre veszi az ‘áru’ címszót és összes származékait, azt, hogy eredetileg ‘alkuvás’-t, majd ‘örökvásár’-t jelentett, hogy aztán értelme lassan terebélyesedjék, az elvonatkoztatás útjait úgy járván be, hogy híven tükrözhesse a társadalmi termelésben és elosztásban bekövetkezett változásokat. Arról már szinte fölösleges szólalunk, hogy a művészettörténész a sokféle szép ‘mív’-nek a megnevezésével mennyire közelébe kerülhet azoknak az értékes alkotásoknak, melyeket tárgyi mivoltukban ma már csak elvétve találhatunk meg múzeumunk féltve őrzött kincsei között. Az „álorca” 1573-ból való adatolása, a „báb” 1582-es előfordulása színháztörténészt és néprajzost egyaránt lázba hozhat, nem beszélve arról, hogy a technikatörténészt nemcsak a létrehozott javak megnevezése, hanem azok működését megvilágító igék és jelzők is elgondolkoztathatják és nem egyszer ámulatba ejthetik.

A társadalomtudományok különböző ágazatainak kutatói nemcsak évszámmal jelzett példamondatokat lelhetnek egy-egy szócikkben, hanem a pontos forrás-utalásnak köszönhetően felbecsülhetetlen fogódzót is további kutatásaikhoz. A jelzettek nyomán maguk vállalkozhatnak a levéltári kutatásra, a szerkesztő kézen fogva vezeti a hozzá szegődőket abba a kincsesbányába, ahol maga is meglelte mindennapjai legszebb óráit, mikor is a munka élménnyé magasztosult.

A szótár adatait szerkesztője földrajzilag is rögzíti, s ezzel nemcsak a további nyelvjárástörténeti búvárlatokhoz nyújt biztos alapot, hanem ösztönözheti és nem egy esetben betájolhatja az örvendetesen gyarapodó helytörténeti kutatásokat is.

Ahol a források lehetővé tették, a példamondatokat papírra vető személyek kilétéről is felvilágosítást nyerünk. Így tudjuk meg például, hogy a költő Medgyes Lajos, miután egyik dési hívét eltemette, az anyakönyvbe a halál okául „mirigyes aszalvány“-t írt be, vagy hogy az ‘adósság’ és a ‘búza’ szót Kolozsvárott fennmaradt forrásainkban 1507-ben Cheh István deák vetette papírra. Ez utóbbi nyelvét egyébként külön tanulmányban elemezte még 1969-ben a szerző. Másutt Heltai Gáspár, Bethlen Miklós, Jósika Miklós stb. kézírása nyomán adatolt szavakra bukkanunk. A személyekhez kötött adalékok is a Tár által sugalmazott eljövendő munkákra terelik figyelmünket.

A Tárba az erdélyi magyar nyelvű írásbeliségnek csak a közszói elemei kerültek be, a tulajdonnevek kimaradtak, illetőleg csak mint főnevesült névszók vagy mint szóképzős származékok kaptak helyet. Ebből következik, hogy a jövendő feladatai közé sorolhatjuk a tulajdonnevek tárának az elkészítését. Nem titok, hogy ennek az anyagnak tekintélyes része, mégpedig a helynevek, összegyűjtve együtt vannak Szabó T. Attila munkaszobájában. Erről már 1958-ban a Iorgu Iordan tiszteletére megjelent emlékkönyvben beszámolt. Nem szeretne e sorok írója sem fontoskodónak látszani, sem a fogadatlan prókátor háládatlan szerepét magára venni, mégsem állhatja meg, hogy szóvá ne tegye e helynévgyűjtemény sajtó alá rendezésének az ügyét, mondhatnák bátran: közügyét, mégpedig valahogy úgy, hogy az semmiképpen se hátráltassa a Szótörténeti Tár soron következő köteteinek folyamatos megjelenését.

Sok szó esik manapság a tudományszervezésről, hát tessék, itt van a komoly és felelősségteljes szervezési feladat. Törjék a fejüket és találjanak megoldást a szakmában és a tudomány szervezésben illetékesek. A Szótörténeti Tár a közszavak esetében is csak az eredeti levéltári darabokból és az eredetiekkel azonértékű hasonmásokból kijegyzett adalékokat tartalmazza, így szükségképpen a köznyelvnek a tára, és az irodalmi nyelvből (a nyomtatásban megjelent művekből) csak alkalomszerűen használ fel adalékokat. Egyébként ma már az irodalmi nyelv múltjának feltérképezése csak írói szótárakkal oldható meg. Jó lenne, ha a Tár megjelenése ilyen irányban is serkentőleg hatna a romániai magyar nyelvészekre. Nemrégiben éppen e hasábokon tettük szóvá egy Apáczai Csere-szótár tudománytörténeti szükségletét, de hasonló hiányát érezzük a Mikes Kelemen-szótárnak is. Irodalmi nyelvünk történeti szókincsanyagának remélt feldolgozása azt is lehetővé teszi majd, hogy a ma köznapi nyelvszintjét egybevessük a tudatos írói nyelvhasználat színvonalával. Éppen a Tár adalékai bizonyítják, hogy köznyelvünk telides-tele van az irodalmi nyelvbe könnyen átplántálódó stilisztikai értékekkel, szóteremtő készséggel, különben is a szerkesztő kifejezetten arra törekedett, hogy az erdélyi magyar nyelv szókincsanyagának életére, a szavak alaki, jelentésbeli, mondattani, stilisztikai viselkedésére nézve mentől több és minél megbízhatóbb adalékot szolgáltasson.

Így a szótár olvasmánynak is remek. Az ilyen természetű műveket alkotóik általában munkaeszköznek szánják, s legfeljebb a lexikográfus szakember lel bennük gyönyörűséget. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárat a szaktudományban járatlan olvasó is úgy veheti kezébe és úgy forgathatja, hogy az nemcsak tájékoztatja egy-egy szónak a múltjáról, hanem a sok példamondatnak köszönhetően a felhalmozott nyelvi szépségekben gyönyörködhetik is. Folyamatosan olvashatja a hasábokat s közben el-elmerenghet a szabatosságnak, árnyaltságnak névszókban, határozószókban, igékben testet öltött leleményein. Persze ezt a szótárt nem úgy olvassuk, mint a regényeket, hanem úgy, mint a versköteteket. Hosszasan elidőzünk egy-egy címszónál, intellektuálisan és érzelmileg kitárulkozunk a sorok előtt, hogy azok a versek strófáihoz vagy a hangulatfestő költői képekhez hasonlóan szűrődjenek belénk. Képzeletünket röptére engedjük, hogy a régi szavak nyomóban bekalandozhassa a letűnt századokat. S ha majd tollunk hegyére buggyan e szavak egyike-másika, már arról is számot adhatunk, hogy e szótár nemcsak a történeti megismerést, hanem a stilisztikai felfrissülést is hathatósan szolgálta. Talán még divat kerekedhetik a belőle való szemelgetésből, de ismerve a nyelvben is eluralkodó szokványok félelmetes erejét egyelőre ettől mit sem kell tartanunk.

Amikor a szótárt létrehozó különleges személyi teljesítményt méltatjuk, egy pillanatra sem feledkezhetünk meg a létrejöttét elősegítő, támogató közösségi erőkről sem. Maga Szabó T. Attila sorolja fel az Előszóban, hogy felejthetetlen mesterétől, Kelemen Lajostól kezdve a kolozsvári Akadémiai és az Állami Levéltár tudományos személyzetéig kik miben egyengették munkája útját. Megkülönböztetett elismeréssel adózik a Kriterion Könyvkiadónak, hogy felismerve a Szótörténeti Tár tudományos jelentőségét, vállalta közzétételét, annak minden terhét. Elismerve a kiadói vállalkozás erényét és érdemeit, mi most már a szerzői szavakhoz azt is hozzátehetjük, nem hűvös tárgyilagossággal, hanem az eredményeknek örülő jó érzéssel, hogy a kötet megjelentetésével a Kriterion saját tekintélyét is jelentősen növelte. A siker itthon és külföldön egyszeriben megmutatkozott. Egyébként számunkra rendkívül rokonszenves a kiadónak a jó munkát megbecsülő és elismerő ama kedvessége is (jogos büszkeséggel emlékezett meg róla Domokos Géza), hogy a kolofonban a kiadói szerkesztő, a műszaki szerkesztő, a grafikus mellett feltüntette a gépelők, nyomdai szedők, korrektorok nevét is: áldozatos és lelkiismeretes munkájuk igencsak beleépült a műbe.

A kolozsvári nyomda legjobb hagyományaihoz méltó munkát végzett.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 39. számában, 1975. szeptember 26-án.