Soha sehol nem támadt forradalom azért, mert hírül vették, hogy másutt felkelésre került a sor. Az erdélyi román értelmiség is már Balázsfalva előtt felkészült arra, hogy megfogalmazza a társadalmi és nemzeti felszabadulás programját. E program megvalósításához szükséges belső társadalmi feszültség adott volt. Kirobbanásához az eszmei érlelődés folyamatán át vezetett az út.
A balázsfalvi nemzeti gyűlés előzményei között feltétlenül számon kell tartanunk azt a kora tavasszal elkezdődő és folyamatosan tartó informálódási folyamatot is, melynek során a feudalizmus ellen évszázados harcot vívó s immár forradalmi helyzet előtt álló erdélyi parasztság felfigyel arra, hogy valami rendkívüli, szokatlan dolog történt a világban. Hír hírt követ, az európai forradalomról szóló tudósítások – hol hiteles formában, hol a nép ajkán folklorizálódott változatban – hamarosan eljutnak minden faluba. A paraszti kunyhókat reménységgel töltik el az Európából érkező hírek. S hogy az erdélyi román parasztság milyen mély rokonszenvvel reagált az eseményekre, azt a nagy regényíró, Jósika Miklós örökítette meg egy március 29-én keltezett levelében: „Branyicskáról emberem érkezvén… kérdésre, miért ünnepelnek, azt felelte, hogy köztök az a hír, hogy Nyámcu cipát pe imperatu… mert a jobbágyok jobblétét akadályozta.”
Georgie Stanciu, balázsfalvi teológus apjának írott levelében április 1-én ugyancsak felsorolja a legújabb európai eseményeket. Elmondja, hogy Franciaországban forradalom tört ki. „A királyt megszalasztották, a trónt felgyújtották és elégették, a koronát is magukhoz vették, folyik a harc; erről a harcról tudom, hogy a legborzasztóbb és legfélelmetesebb lesz a világon. Ezek állnak az újságban. És hogy Nápolyban, Szicíliában és Itáliában a mi császárunk területein harc folyik és vér hull, ez is mind az újságban áll”.
Arról, hogy az erdélyi törvényhatóságok közül az egyik közismerten ellenzéki múltú székely szék, Udvarhely választott közönsége mit tartott a legtanulságosabbnak a közelmúlt eseményeiből, hitelesen tanúskodik az a körlevél, melyet április 3-i gyűlésükről küldtek szét az erdélyi vármegyéknek, székeknek és vidékeknek. „Hisszük – írják az udvarhelyszékiek –, hogy az európai mozgalmak hírei elhatának önök békés és csendes köreibe is; hisszük, hogy olvasták, midőn rokonaink bureaucratiai igazgatás formájukot tekintve láták, milj kevésbé elégíti ki a 19-ik század igényeit, milj férfiason szólották fel alkotmányt sajátítandók, s milj készek valának vért ontani, csak hogy a régi barbarismus kötelékei helyébe a humanismus szabályait állíthassák. Nyertek ők, mert mertek; mert nem valának gyávák tovább is szenvedni a zsarnokok terrorismusából kifolyó átkot; felléptek, és tettek túl fog virágozni időn, enyészeten.”
Csausz István nagybányai követ, amikor beszámol választóinak a pozsonyi országgyűlésen megszavazott törvényekről, azt hangsúlyozza, hogy a nép véráldozat nélkül lett a kivívott polgári demokratikus jogok birtokosa. „A szabadság testvéresítette a népeket, mert nem a múlt század vérveres lobogójával rohant túl határain, hanem a béke igénytelen olajágát nyújtotta igénytelen kezével.” Persze Csausz metaforája mögött az húzódik meg, hogy elhatárolja magát a jakobinus módra felfogott radikalizmustól, hogy idegenkedik a republikánusok vörös zászlójától. Ennek ellenére a bányai követ azok közé tartozik, akik pontosan látják a különböző európai forradalmi események egymással való szoros összefüggését. Hangsúlyozza, hogy Európában „a szabadság vágya felébredt, elhatva az ausztriai olasz tartományok kebelébe is”. A franciaországi eseményekben az erkölcs diadalát emeli ki: „öszvedőlt Frankhonban a júliusi thronus, mert a szabadság helyett a corruptiot vette alapul”. A bécsi eseményeket már a személyes hála hangján sorolja fel, hiszen a nagybányai követet igazán közelről érintette Metternich bukása: „… bécsi polgártársainknak, különösen a bécsi universitasnak lehet köszönni, hogy azon rendszer, melyet Metternich képviselt, hogy a szolgaság rendszere megdőlt; ők vért ontottak a szabadságért…”
Az egymást követő forradalmi események a népek sorsközösségét demonstrálják. Hatásukra sokan belátják, hogy a kivívott szabadságnak a megértés szellemét kell diadalra juttatnia kontinensünk minden sarkában. Íme, a nagybányai követ 1848. május 10-én papírra vetett humanista víziója: „Európa népei a szabadságban egybeolvadtak. A szabad népek egymás ellen harcot nem folytathatnak, mert a szabadság győzedelmeinek gyümölcsei nem a csatatéren és nem a meghódított népek rabláncaikról, hanem a magány-tűzhely körül szedetnek. – Hódítás csak a zsarnokok nyeresége, mert rabigába görbíti a népeket, azon egy úrnak kénye alá, kinek a hódító nép rabszolgaként hódol.”
Mennyire másként alakult voln a a forradalom ügye, ha a pozsonyi országgyűlésről azt is jelenthették volna választóiknak a követek, hogy ott olyan nemzetiségű törvényt alkottak, amely minden népnek garantálja szabad nemzeti létét és kodifikálja anyanyelve és kultúrája minden korlátozástól mentes kibontakoztatását! Az erdélyi Simion Bǎrnuțiu elsőként jelzi, hogy nem elég csupán általánosan deklarálni az emberi szabadságjogokat, hanem a nemzeteket és nemzetiségeket mint entitást is el kell ismerni ahhoz, hogy a demokrácia elvei igazán érvényesülhessenek. Bǎrnuțiu így fogalmazza meg a maga álláspontját.
„1848. március 24-én este – írja emlékirataiban I. Pușcariu – évfolyamtársam, S. Bǎrnuțiu rövid beszélgetés után tollba mond nekem egy felhívást a románokhoz. Ezt a felhívást még akkor éjjel lemásoltam mintegy öt-hat példányban, s postán elküldtük a balázsfalvi, kolozsvári, marosvásárhelyi, brassói ifjaknak azzal a kéréssel, hogy a líceum, szeminárium és gimnázium minden növendéke másolja le, küldje meg övéinek a szülőfalujába, onnan pedig a papok és tanítók terjesszék a szomszédos községekben.” Ebben a rendkívül fontos kordokumentumban Bǎrnuțiu az erdélyi román nép nemzeti jogait követeli: „A szabadság édes szava zeng ma minden városon, és holnap már a falvakon is zengeni fog. A holt népek feltámadásának napja ez a mai! Halljátok hát románok: politikailag ti halottak voltatok eddig, az ország törvényei politikailag csak. a magyarokat ismerik el élőknek, más nemzetet nem. Ti pedig, több mint egymillió három százezer román nem léteztek mint nemzet. Ismétlem, testvérek! Ma van jogaink feltámadásának napja. Mozdítsuk hát el a sírról a követ, oldjuk meg a román nemzetet ezer éve gúzsban tartó kötelékeket, hogy keljen ki sírjából és örök életet éljen.”
Bǎrnuțiu pontosan látta a bekövetkező események sorrendjét is, azt, hogy a városok után a falvak népe is fellép a közélet színpadán, egyformán követelve emberi és nemzeti jogokat.
Az európai forradalmak tapasztalatai és a meginduló népmozgalom meditációra késztetik az első kábulatból hamar feleszmélő ellenforradalom táborát is. Az egyik közismerten aulikus konzervatív mágnás, Apor György már 1848. május 7-én a maga és baráti köre legtöbb feladatának azt tartja, hogy szervezzék újjá a szétesett erdélyi konzervatív pártot, alapítsanak lapot, dolgozzák ki a forradalom leszerelésének taktikáját, s ehhez használjanak fel minden tanulságot, amit a francia forradalom tanulmányozása nyújthat. Ez a tanácsa: „Louis Blanc, mostani frank minister L’histoire de 1830-1840 című munkáját olvasd, különösen a 3. darab kezdetit. Ott sokat találandunk, mit most nekünk követni, vagy nem tenni tanácsos – ha párt maradni s meg nem halni akarunk.”
Míg a konzervatívok nagy politikai gyakorlattal és a hatalommal való manipuláció terén többszörösen kipróbált jártassággal rendelkeztek, az ellenzéki liberálisok erőssége elméleti felkészültségükben mutatkozott meg. Históriai, közgazdasági, társadalombölcseleti művekben keresték a feleletet a kor időszerű kérdéseire, s hosszú éveken keresztül a társadalmi válságból való kilábalás lehetőségeit kutatták. A forradalom lehetőségével számoltak – hiszen ezért keresték kikerülésének lehetőségét – mégis meglepte őket az a gyorsaság, amellyel az események történelmünk kapuján kopogtattak. Meglepetésük félelemre változott, ha arra gondoltak, hogy a hirtelen támadó népmozgalmak őket megkerülve, beleszólásuk nélkül szabnak medret a közügyek alakulásának. Ők, akik állandóan a parasztfelkelés rémével fenyegették konzervatív ellenfeleiket, maguk is megijedtek a „falra festett ördögtől”. Éppen ezért első nyilatkozataikban a törvényes rend megtartása mellett emeltek szót. Persze, a liberális demokraták azt is pontosan tudták, hogy a félig bukott rendszer hívei mindent megtesznek hatalmuk visszaállítására. Wesselényi már március 21-én arra figyelmezteti egyik barátját, hogy „ha magunkat meg nem akarjuk csalni, készen kell lennünk arra: hogy hyerarchia, oligarchia és burocratia, melyek a történtek s történendők által nagy, s részint kiépülhetlen sérveket kaptak s kapnak, fognak reactiót csinálni…”
A radikális népmozgalmaktól való félelem hozza létre az erdélyi pártok – a konzervatívok és a liberális ellenzék – megegyezését és március 23-án kibocsátott manifesztumát. Ebben a nemzetközi forradalmi hullámról úgy vélekednek, hogy az „Európa csendjét felforgatással fenyegeti”. Hogy a liberális ellenzék miért vállalta a kompromisszumos megegyezést, azt a legvilágosabban Wesselényi magyarázza meg. Az abszolutizmus rendszerének három „gonosz tényezőjével”, a hierarchiával, oligarchiával és bürokráciával szemben feltétlenül erőt kell szembeállítani. A „…városi tömegek s még inkább a faluk népessége, sokkal kevésbé érzi a szellemi nyomást – mely ellen a reform tösténti sükerrel működhetett s működött –, mint a szegénység rögtön nem orvosolható nyomását. Ez, ezen nyomás alóli egyszerrei felszabadulását reméli, úgy lehet már is, s követelendi talán nemsokára. Meg tanulandja könnyen ez a szerencsétlen »Nemzeti dalból« az »esküszünk, hogy rabok többé nem leszünk«-et; csak hogy könnyen megeshetik, miszerint azt értendi rajta, hogy sem megyei, sem földesúri elöljáróinak az eskü kimondása után többé ne engedelmeskedjék.”
Wesselényi reális érzékkel tapint rá, hogy a Petőfi-versből és általában a forradalmi jelszavakból a parasztság mit tanulhat meg. Nyilvánvalóan azt is hamar be kell látnia, hogy a jobbágyfelszabadítás nem tartható többé elsietett lépésnek, s most már maga követeli annak gyors végrehajtását (saját birtokain jóval a törvény megalkotása előtt felszabadítja jobbágyait), mert különben a parasztság erőszakkal veszi hatalmába a földeket. Ő ragaszkodik ahhoz a majdan ideológiává manipulált tételhez, hogy a nemesség szabadítsa fel a jobbágyságot, mivel „csak ezen adás által akadályozhatják meg, hogy ne vegyenek, mit pedig forrongás ily szakában nekibőszült nép, vagyis tömeg, vér s pusztítás nélkül tenni nem szokott”. A liberálisok – amint éppen a fentebbi Wesselényi-levél is bizonyítja – nemcsak a kétkezi dolgozók, a parasztok és városi plebejusok törekvéseitől határolták el magukat, hanem a radikális értelmiségtől is. Féltek attól, hogy Petőfi és baráti köre személyi kapcsolatait felhasználva az erdélyi ifjúság mozgalmait radikális irányba tereli, s attól is tartottak, hogy Teleki Sándor Kővár vidéki román és magyar értelmiségiekkel szövetkezve dinasztiaellenes pártot alapít.
Konzervatívok és liberálisok általában egyetértettek abban, hogy az ifjúságot el kell szigetelni a politikai élettől, s közösen támogatták a régi hatalom birtokon belüli urainak minden ilyen irányú intézkedését. Egyformán féltek a tanintézetek diákifjúságától és a marosvásárhelyi Királyi Táblán dolgozó fiatal jogászoktól.
Kortársak hangoztatták és az elmúlt ötnegyed század történetírói, kutatói ismételten hangsúlyozták, hogy az erdélyi forradalmi mozgalomban kezdettől fogva hangadó szerepe volt a marosvásárhelyi jogász ifjúságnak. A Királyi Tábla mellett mintegy kétszáz fiatal kancellista működött, akik nemzetiségre való tekintet nélkül valamennyien személyesen érdekeltek voltak a szabad polgári lét feltételeinek megteremtésében. Az általános eszmei orientációról is sokat megtudhatunk, ha ennek a kis, radikalizmusra hajlamos értemiségi csoportnak az ideológiai állásfoglalását megvizsgáljuk. A fennmaradt írásos emlékek biztos fogódzóul szolgálnak az ilyen vizsgálódáshoz. Itt van mindjárt az egyik legkorábbi forrás, az 1848. március 24-én keltezett, és az uralkodóhoz intézett memorandum. Ebben „az erdélyi törvényes királyi tábla melletti ifjúság” a társadalmi átalakulás szükségességének felismeréséről tett tanúságot, kiállt a 48-as eszmék, az emberi, a gondolat- és a sajtószabadság mellett.
Amikor a memorandum szövegének aláírására került a sor, akkor derült ki annak két legszembetűnőbb fogyatékossága: az ti., hogy nem fogalmaz világosan a feudális osztályviszonyok megszüntetése kérdésében, és hogy még csak fel sem veti a nemzeti problémát. Márpedig mind a kettő sarkalatos pontja volt az erdélyi forradalmi mozgalomnak. Ezt nem csak a későbbi események mutatták meg, hanem már a gyűlésen is kiviláglott például az Alexandru Papiu-Ilarian felszólalásából. Mondandóját három egykori forrásból rekonstruálhatjuk, melyek – Toldalagi Ferenc marosszéki főkirálybíró március 26-án kelt jelentése, Szentiváni Dániel királyi táblai ülnök március 29-én postázott felterjesztése, valamint magának Papiu-Ilariannak a Foaie pentru minte, inimâ şi literatură hasábjain megjelent beszámolója – a lényeget tekintve egyformán adják elő a kancellisták gyűlésén történteket. Idézet Toldalagi jelentéséből: „itt nevezetes esemény a volt, hogy mikor az aláírás egy román születésű írnokra került, azt mondotta. »Én, Pápius Iláriánus Sándor mint román aláírom ezen petitiót azon feltétel alatt, hogy ha lesz népjog, egyenlőség, minden Erdélyben és Magyarhonban lakó külön ajkú nemzeteknek nemzeti léte és édes nyelve biztosítása. Örökváltság minden pénz kárpótlás nélkül; mert eleget, de igen sokat fizettek már a parasztok miután századok olta bitangolják a nemesek nemcsak polgári, de emberi szent jogait is.«”
Idézet Szentiváninak a gubernátorhoz küldött felterjesztéséből: „…kívántam értesíteni excellenciádat afelől, hogy egy Papius Ilarius Sándor nevezetű román írnok, kit Pap Sándornak is neveznek és most is itten jelen vagyon, minő nyilatkozatot tett az írnoki gyűlésben. Én mint román alá írom ezen petitiót azon feltétel alatt: hogy lesz népjog, egyenlőség, minden Erdélyben és Magyarhonban lakó külön ajakú nemzeteknek nemzeti léte és édesnyelve biztosítása, örökváltság, minden pénzpótlás nélkül; mert eleget, de igen sokat fizettek már az parasztok, miután századok olta bitangolják a nemesek nem csak az polgári, de emberi szent jogokat is.”
És végül idézet a Papiu-Ilarian nyomtatásban megjelent beszámolójából: „…Én amikor aláírtam, azt mondtam, hogy mint román aláírom ezt a petíciót, azzal a lelkemnek kedves, édes reménységgel, hogy késedelem nélkül, azonnal lesz örökváltság, minden kárpótlás nélkül; teljes polgári és politikai jogegyenlőség; minden Erdélyben és Magyarországon lakozó különböző ajkúak nemzeti létének és nyelvének tisztelete és biztosítása.”
A gubernátor a kancellisták hozzá küldött memorandumát felterjesztette az uralkodóhoz, noha azt óhajtotta volna, hogy „az ifjúság, melynek egyedüli feladata hazánk törvényeinek elméleti és gyakorlati tanulása, a mostani mozgalmakban részt ne vegyen.” Siet is ilyen értelemben rendelkezni. Toldalagi Ferenc főkirálybíró a főkormányszék utasításának megfelelően mindent elkövetett, hogy az ifjúság energiáit a hivatali ellenőrzés fegyelme alatt csapolja le, s annak lehetőleg semmi hatása ne legyen a közügyekre. Hivatali alárendeltjeit arra utasította, hogy „az ifjúság tényeinek erőszakkal ellen ne álljanak”, hanem arra vegyék rá a fiatalokat, hogy kívánságaikat foglalják írásba, nyújtsák be közvetlen feletteseiknek, akik aztán gondoskodnak róla, hogy e beadványok, megjárva a szolgálati út lépcsőfokait, eljussanak az uralkodóhoz. Toldalagi a vásárhelyi kollégiumi ifjúság és a táblai kancellisták mozgalmait figyelte különös éberséggel. A kollégiumi ifjúsággal a reformkori években is volt baja a hatóságoknak, félő volt, hogy az ősi tanintézet ismét az engedetlenség tűzfészke lesz.
A kancellisták memorandumuk felterjesztése után nagyrészt eltávoztak Marosvásárhelyről, s ettől kezdve nem a marosszéki főkirálybíró, hanem saját megyéjük vagy székük vezetőjének gyűjtötték meg a baját. Eltávozásuk után mind a román, mind a székely kancellisták működését élénk figyelemmel kísérik a katonai és polgári hatóságok. Puchner generális, Erdély katonai főparancsnoka, április 1-én értesíti a gubernátort, hogy a szülőföldjükre hazatért székely kancellisták arra biztatják falusfeleiket, tegyék le a Mária Terézia korában reájuk kényszerített fegyvert, és többé ne szolgáljanak a határőrezredekben. A generális ezért utasítja az ezredparancsnokokat, hogy a lázító kancellistákat a tett színhelyén tartóztassák le. Különben rosszallja, amiért már Vásárhelyről való eltávozásuk előtt nem vették őrizetbe őket.
A román kancellisták után való nyomozásra a főkormányszék ad szigorú utasítást az erdélyi törvényhatóságoknak. A későbbi események azt bizonyítják, hogy a hatóságok sem a román, sem a székely kancellistákat nem tudták elszigetelni a néptől, sőt egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a fiatal értelmiség tudatosan vállalt népszolgálata történelmet formáló erővé rukkol elő.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 20. számában, 1973. május 18-án.
