„Beszélnek eszmékről, melyek egy egész társadalmat forradalmasítanak; ezzel csak azt a tényt mondják ki, hogy a régi társadalom kebelében kialakultak egy újnak az elemei, hegy a régi életviszonyok felbomlásával lépést tart a régi eszmék felbomlása.“
A Kommunista Párt Kiáltványa
Értelmiségünk a századok hosszú során keresztül kitaposta a szellemi tájékozódás, a tudás Európa felé vezető útjait. Ezek rendszerint valamelyik nagyhírű egyetemi város felé vezetnek, s rajtuk – tarisznyájukban a mesebeli pogácsával – fiatalemberek indultak el, hogy emberséges kultúrát, korszerű tudományos ismereteket szerezzenek. Hazafelé jövet a hamuban sült pogácsa helyett néhány könyv került a tarisznyába, hogy azután ezekből itthon tovább testálódjék mindaz a tudománybeli vívmány, melyet a Baconok, Descartes-ok, Newtonok, Gaussok nevei fémjelez. Az erdélyi Johannes Honterus, Apáczai Csere János, Gheorghe Șincai és hozzájuk hasonlóan annyian mások hazájuk javára akartak fordítani minden külhonban szerzett ismeretet. Hazatérésük után munkáséletüket egyetlen törekvés vezérelte, az, hogy népük végül méltó helyet foglaljon el a művelt nemzetek nagy családjában.
Erdély Európával tehát nem 1848-ban találkozott először, hanem sok száz esztendővel korábban, de a forradalmi esztendő tavaszán Erdély és Európa kapcsolatában történt valami, ami különbözött a megszokottól. E kis ország értelmisége története folyamán először 1848 tavaszán vált az európai események aktív részesévé. Korábban a forradalmak mint távoli világok hírei jutottak el fülébe, most viszont hamarosan tapasztalhatta, hogy a Kárpátok ölén is éppen úgy dübörög a föld, mint a Szajna környékén, s e forrongó átalakulásban maga is hallatta szavát, s részt kért az események irányításában.
Az év különben egészen békésnek ígérkezett, pontosan olyannak, mint amilyenek a megelőző esztendők voltak. Az európai politika akkori nagy játékosa, a hatalmas bécsi kancellár, Metternich, januárban még abban reménykedik, hogy az új esztendőben több öröme lesz, mint az elmúltban. 1848. január 11-én megköszönve IV. Frigyes Vilmos porosz királynak újévi jókívánságait, a jövőt illetően ezeket írja: „Én, aki nagyon kevés vagyok és a világ, amely nagyon nagy, igazán rászorulunk a jókívánságokra és a hathatós gyámolításra, hogy tűrhető helyzetbe kerüljünk. Nem tévedek, amikor azt mondom, hogy az 1848-as év sok mindenre fog fényt vetni, ami eddig ködbe volt burkolva – akkor pedig én obskúrus voltom dacára a világosság barátja leszek, úgyhogy végre is az újesztendő inkább lesz a kedvemre való, mint volt az elmúlt, amelynek semmiféle tetszetős emlékét sem vagyok képes felfedezni. Egy szabadelvű, de a divatos érzület szerint szabadelvűvé mégsem váló pápa, meg az angol politika gyorsan radikálissá vált főnöke között az osztrák állam kancellárjának helyzete a két szék közötti helyhez hasonló. Ülésről azonban nem lehet szó, legfeljebb állvamaradásról.”
A történelem úgy döntött, hogy hamarosan már „állvamaradásról’ sem lehetett beszélni. De nem a szabadelvűként jellemzett VII. Pius vagy a radikálisnak mondott Palmerston angol külügyminiszter tagadta meg az állvamaradás lehetőségét a nagy tapasztalatú kancellártól, hanem azok a viharos erejű népmozgalmak, amelyek előbb Palermóban, majd Párizsban robbantak ki, s hamarosan felverték a bécsi Burg környékének hagyományos csendjét is. Mindössze egy nap telt el, hogy Metternich papírra vetette idézett sorait, s felkelés tört ki Szicíliában, és néhány hét múlva Lajos Fülöp francia király trónja dőlt össze. Bǎlcescu a tanú, hogy a trónt a forradalmi nép apró darabokra szedte szét. Február 24-én írja Vasile Alecsandrinak : „Tudd meg hát, hogy a nagy nemzet felkelt, s a világ szabadsága meg van mentve. A nagyszerű forradalom – nagyon sajnálom, hogy saját szemeddel nem láthattad – meg fogja változtatni a világ arculatát. A király megszökött. Kikiáltották a köztársaságot. Ide mellékelek egy darabot abból a bársonyból, amely nemrég még Lajos Fülöp trónját borította, ma fél 2-kor zúzták azt szét. Magam téptem ki belőle a Tuileriákban, s arra gondoltam, hogy neked is szerezzek egy darabocskát…”
A forradalmi események idején Párizsban tartózkodott Petőfi barátja, Dobsa Lajos és az orvos-drámaíró Hugo Károly is. Ők hamarosan felkeresték a köztársaság ideiglenes kormányát, üdvözölték a francia nép sikerét, kifejezték szolidaritásukat, s „ezáltal hazájuknak maradandó becsű s feledhetetlen emlékű ollyetén szolgálatot tőnek, minőt a népek erejéből kisajtolt, s külföldön elpazarlott milliók ezideig kivívni képesek nem valának”. Ezeket a szavakat az a köszönőlevél tartalmazza, amelyet Krassó megye közönsége 1848. április 6-án Lugoson tartott közgyűléséről küldött a francia forradalmat üdvözlő férfiaknak, értesítvén őket arról, hogy jeles cselekedeteiket a megye „jegyzőkönyvileg megörökíteni elhatározta”.
Február utolsó napján már Metternich is másképpen látja a jövőt, mint újév táján. „A legborzalmasabb eseményeknek nézünk elébe – írja. A világot alaposan megleckéztetik!” Ebben nem tévedett. Két nap múlva már Erdély Bécsben élő kancellárja, Jósika Samu tájékoztatja a meglepő eseményekről hivatalnoktársát, a Kolozsvárott székelő főkormányzót, Teleki Józsefet. Az erdélyi konzervatív arisztokrácia fővezére egyenesen a kommunizmus diadalával rémíti Telekit: „Ezen pillanatban még semmit sem tudni a királyi háznép sorsáról: – a pórnép uralkodik Párizsban –, az oppositio, a national garda, kiktől eredett a legelső ellenszegülés s kik balgatagul azt hitték, hogy a mozgalmat tetszésük szerént igazgathatják. Tökéllelesen nullifikálva vannak s a radicalismus és communismus főnökei pillanatnyilag uralkodnak; – mily sikerrel, tanúsítják a porrá égett Tulleries és Palais Royal.”
Közbevetőleg hadd jegyezzük meg, hogy mifelénk nem Jósika Samu az első, aki szembetalálja magát a kommunizmus Európát bejáró „kisértetével” (Marx), de mindenképpen ő és az ő környezete hangoztatja a legkonokabbul már 1848 márciusában, hogy a kitöréssel fenyegető népharag Erdélyben is kommunizmushoz vezethet. Nem véletlen, hogy a kommunizmus szó leggyakrabban reakciós főrendűek ajkán hangzik el. Ők a félelmet, a forradalomban reménykedő értelmiségiek viszont a bizakodást tanulták meg a párizsi eseményekből. De mindenki tanult valamit, s ez a tanulság újságokban, magánlevelezésben, gyűléseken elhangzott szónoklatokban, a nép körében terjesztett felhívásokban a legkülönbözőbb módon nyert kifejezést. Az írott források egyértelműen arról szólnak, hogy a felgyorsuló események hatására Erdélyben is a forradalmak európai mértékével mértek meg eseményeket, embereket, s a párizsi, bécsi, pesti népmozgalmak fényében latolgatták a jelen teendőit és a jövő kilátásait. A reakció nem titkolta félelmét, hogy a hamu alatt izzó parázs pillanatok alatt Erdélyben is lángra lobbanhat.
Soha sehol nem támadt forradalom azért, mert hírül vették, hogy máshol felkelésre került a sor. Amikor az 1848-as európai forradalom egyetemességének gondolatát hangsúlyozzuk, természetesen elutasítjuk azt a nézetet, mely szerint a forradalmi eszmék egyik országból a másikba exportálhatók, vagy hogy külső izgatás következtében valaha is megmozdultak a néptömegek. Voltaképpen a korabeli reakció fogalmazta meg azt a tételt, hogy külhonból érkezett emisszáriusok lázítják a népet, s a bujtogatók leleplezésével és bebörtönzésével elejét lehet venni a forradalommá éleződő osztályharcnak. A forradalmak mechanizmusa azonban sokkal bonyolultabbnak bizonyult, semhogy ilyen naiv képzelgés szülte intézkedésekkel elejét lehetett volna venni; nem kívülről jött izgatók hozták forradalmi lázba a tömegeket. Az viszont igaz, hogy a külső példák a belső feszültségre terelték a figyelmet, a változtatás lehetőségének a tudatát érlelték meg a tömegekben, s a társadalmi kritikát az elmélet területéről a gyakorlat birodalmába segítettek átköltöztetni.
Az európaivá szintetizálódó forradalmi eszmerendszer forradalmi helyzetet talált Erdélyben, ennek legfőbb bizonysága az a szolidaritás, melyet Palermo és Bécs, Párizs és Pest forradalmi mozgalmaival vállalnak a haladás itteni hívei. Sajnos a forradalom két esztendeje úgy telt el, hogy nem sikerült egységes táborba tömöríteni a progresszió minden hívét, de hogy erre sok lehetőség kínálkozott, azt éppen 1848 tavaszának nagy és közös reménységei bizonyítják.
Március 21-én a kolozsvári tanácsháza nagytermében tartott ülésen a reformkor évtizedeiben oly sokat és oly bölcsen taktikázó Méhes Sámuel református kollégiumi tanár, az Erdélyi Híradó főszerkesztője ezeket mondotta: „Alig egy hónapja, hogy a Seine partján forradalmi mozgalom ütött kis lángjaival már íme csaknem egész Európát elborította: fényes trón halomba dőlt, s más, szintoly fényes és hatalmas trónok meg lőnek rendítve. Alkotmányok születtek és igazgatásformák változtak, nyertek egészen új alakot, s mindezt nem béke, hanem vérontás útján.” Két nap múlva Lúgoson Jakabffy Kristóf valósággal imába foglalja a nemzetközi politika legfrissebb eseményeit: „áldanom kell az európai forradalmat vezérlő gondviselést”. A Marosvásárhelyt tartózkodó Alexandru Papiu Ilarian pedig március 25-én arról küldt tudósítást a Foaie pentru minte, inimă şi literatură számára, hogy városa találkozott Európával: „Tegnap és ma azt hihetted, hogy Angliában vagy, nem pedig Erdélyben.” Részletesen beszámol a történtekről és élményeit így summázza: „A nagyszerű európai események híre villámgyorsan jutott el mindenfelé, s élénk mozgalmat váltott ki az itteni ifjúságban is.” – Cipariura ugyancsak mély hatást gyakorolnak a Párizsban történtek: „Úgy tűnik – írja Barinak –, hogy ez az esemény sarkaiból lendítette ki Európát.”
A kolozsvári román ifjúság március 27–28-án fogalmazott manifesztuma „az igazi szabadság, egyenlőségi és nemzetiségi jogok megnyeréséért indult európai mozgalmakra és örvendetes következményeire” hivatkozik. Iosif Ighian aranyosbányai ortodox esperes „az Európában közelebbről megtörténtek” legfőbb következményét abban látja, hogy „Erdély különböző ajkú és fajú, eddig egymástól elszakasztott fiait egységben, testvériségben és barátságban közelíteni s öszveforrasztani” fogja. Ugyanaznap, amikor az esperes a fentieket papírra veti, soraival George Barițot is felkeresi, s azt kérdezi tőle, hogy „a Franciaországban elkezdődött reformok, melyek szétterjedtek egész Európában” vajon nem serkentik-e az erdélyi románokat is, hogy az uralkodóhoz forduljanak és kérjék a súlyos terhektől való megszabadítást.
Balázsfalva felé
Az európai példa leghamarabb a városokban hatott. Egyrészt az újságok legelőször ide juttatták el a híreket, másrészt e hírekből a városi polgárság egyből felismerte a számára kedvező jeleket, hogy a feudalizmussal összeszövődött önkényuralmi rendszer Európa-szerte a végét járja. Váradon már március első felében erőteljes népmozgalmak jelzik, hogy a hagyományos bihari ellenzéki szellem ismételten megpróbál leszámolni a konzervatív párt nagy és kis vezéreivel. Dés város közgyűlése március 24-én élesen elhatárolja magát a régi törvényeken alapuló társadalmi berendezkedéstől: „a jelen időkor kívánalmait törvényeink kielégíteni nemcsak képtelenek többé, hanem efelett több tekintetben az előhaladásnak inkább még gátul is szolgálnak”.
Március 25-én Segesvár 138 polgára beadvánnyal fordul a Szász Universitáshoz. Ebben éles szavakkal bírálják a szász bürokráciát, követelik a sajtó szabaddátételét, a közigazgatás és igazságszolgáltatás egymástól való elválasztását, a közügyek mindenkori nyilvános megvitatását, és a jövőt illető reményeiket a képviseleti alapon szervezett alkotmányos államéletbe helyezik.
A városok elvi állásfoglalásaiból pontosan lemérhető, hogy a polgárosodás milyen szintet ért el, hogy a polgárság a feudalizmussal szemben mennyiben hajlandó igénybe venni potenciális osztályszövetségesei: a parasztság és a városi szegénység energiáit. A módos városi polgárság általában a csendes átalakulás lehetőségeit keresi, s kezdettől fogva fél, hogy esetleg szóhoz juthatnak a városi vagyontalanok és a falusi dolgozó tömegek is.
Abrudbánya jóval szerényebb anyagi lehetőségekkel rendelkező román és magyar polgárai március 26-án örömünnepet ültek a Bécsből, Pestről és Kolozsvárról érkezett hírek hallatára. Este a várost kivilágították, „a helybéli ifjúság zenét tartott elébb a piacon, azután a tanácsház előtt”. A város főbírója viszont mindenekelőtt annak örvend, hogy „a hírlapokból értett, kedvetlen mozgalmak lecsendesültek, s felséges urunk és az egész uralkodó osztrák ház kívánt békében vannak”.
A mozgalmak egyetemességét, a rabságból egyszerre szabaduló népek sorsközösségét hangsúlyozza a Felhívás a románokhoz kezdetű, március végén, április elején nyomtatott kiáltvány is: „Egész Európa mozgásban van, mindnyájan jogokat követelnek. Igyekeznek kihasználni a körülményeket, mert a kor társadalmi táplálékot kínál. Minden nemzetnek joga van saját nyelvét művelnie, elméjét megvilágosítania, alsóbb sorból nemesebb és a társadalmi létre hasznosabb helyzetbe emelkedni”.
Az egyik román felszólítás pedig korabeli magyar fordításban így hangzik: „Román Testvéreim! Az örökkévaló Igazságnak napfénye, a szabadság, kibútt, és édes táplálással melegíti mintegyik szíveit, melyeket századoktól fogva a tiranizmus és barbarizmus lenyomta volt. Hogy tudgyátok, testvéreim! mert ma többé egy nép sem találtatik rabságban, hanem mindnyájan részesednek egy édes és mondhatatlan Szabadságba, ma nints többé Jobbágy és Nemes, nints többé Úr és rab – csak szabad emberek egyformán”.
Ezek a felhívások azt bizonyítják, hogy az erdélyi román értelmiség már kora tavasszal fölkészült, hogy megfogalmazza a társadalmi és nemzeti fölszabadulás programját. Ez az értelmiség a maga létalapját látta abban, hogy nemzeti jogait törvény biztosítsa, mert értelmiségi mivoltából következett, hogy a román nyelv használatát, anyanyelvű kultúrája szabad kibontakozását a demokrácia elidegeníthetetlen részeként értelmezze. Ez a forradalmi eszméktől áthatott értelmiség március végi összejövetelein már fölvetette egy olyan gyűlés összehívásának a gondolatát, ahol minden erdélyi román elmondhatja a maga kívánságait. Osztályhelyzeti és világnézeti radikalizmusa mutatkozott meg abban Avram Iancunak és Papiu Ilariannak, hogy ők kezdettől fogva nagy népgyűlésre gondoltak, ahol mindenekelőtt az úrbéri terhek teljes és kárpótlás nélküli megszüntetését követelik. Hosszan tartó intenzív szervezői munka után előbb április 30-án találkoztak Balázsfalván az első gyűlésen a román forradalom vezetői, hogy aztán két hét múlva, 1848. május 15-én a székesegyház előtti téren kezdetét vegye a románok újkori történetének egyik legjelentősebb aktusa, a balázsfalvi nemzetigyűlés.
(Folytatása a következő számban.)
Megjelent A Hét IV. évfolyama 19. számában, 1973. május 11-én.