Köztudatunkban úgy él, hogy miután sok tudománnyal megrakottan Apáczai hazatért Hollandiából, vagy két esztendeig a nagy fejedelem alapította kollégium falai között csöndes nyugalomban végezte azt a korszerű oktató-nevelő munkát, melyről programszerűen a gyulafehérvári beköszöntő beszédében szólott, s közben még tudományos munkálkodásra is tellett idejéből és erejéből.

Apáczai Csere János (Gy. Szabó Béla fametszete, 1946)

A hullámok csak akkor csaptak össze a feje fölött, amikor az angol forradalom elől elmenekült és hosszas bolyongás után a gyulafehérvári kollégiumban tanszékhez jutott Basire Izsák otthoni emlékeitől indíttatva harcra kelt az erdélyi reformátusok körében terjedő puritánus-presbiteriánus eszmék és azok hirdetői ellen. Nyíltan és titkon mindent megtett annak érdekében, hogy a fejedelem, II. Rákóczi György haragját felkeltse a presbiteriánusok és személy szerint Apáczai ellen. A kettőjük között lefolyt nyilvános vita után mondta a fejedelem azokat a szavakat, melyeket Szathmári Pap Mihály kései feljegyzése hagyományozott az utókorra: „A Fejedelem ekkor Apátzaira erőssen megharagudott és ezt is mondotta: De Isten engem úgy segéljen, Apátzai uram, a Megyesi Presbyteriumot, amíg én élek, ide bé nem hozza kend. Mást ne tanítson, mert Isten engem úgy segéljen, valaki mást tanít, a Marosba vettetem, vagy a Toronyból hányatom le!“

A régebbi szakirodalom ama sarkított megállapítását, mely egyedül Basire-nak tulajdonítja Apáczai Gyulafehérvárról való eltávolítását, jószerével átvették a népszerűsítő dolgozatok és a szépirodalmi feldolgozások is. Akarva-akaratlanul megfogalmazódott a két különböző koncepciójú tudósnak a személyi szembeállítása, akik közül a fejedelmi hatalom az idegenből jöttet pártolja, a hazait pedig elűzi környezetéből.

Mindez hozzájárult a magányos Apáczai képének kialakulásához, hiszen bármennyire elvi és mozgalmi jellegű volt is a puritanizmus körül támadt vita, könnyű volt engedni a látszatnak, hogy Apáczai személyében – egy hanyatló korszakban – csak a magányos fárosz képe pislákol a közöny óceánja közepén.

Márpedig Apáczai nem volt magányos harcos, aki csupán önerejére hagyatkozva küzdött a közületi demokrácia eszményeiért (a puritanizmus elsősorban ezt jelentette!), az anyanyelvű tudományért és iskoláért, a világi, természettudományos ismeretek terjesztéséért. Máshol már írtam arról, hogy nem lehetett magányos természet a kor legjelentősebb erdélyi mozgalmának, a puritanizmusnak az egyik legkiemelkedőbb képviselője. Írásai és a korabeli források bizonysága szerint ismerte a szervezettség erejét, s éppen a művelődés intézményeinek a megszervezésében – tehát közösségben vállalt cselekvésben – látta élete fő célját. A szervező, szervezkedő ember társakat gyűjt maga köré, s óhatatlanul ellenségekkel találja magát szemben. Ilyenformán némelykor éppen az ellenség csatasorba állásából, személyi összetételéből és elveiből ítélhető meg egy-egy művelődési áramlat mibenléte és igazi természete. Így vagyunk Apáczai esetében is. Érdemes tehát szemügyre venni, hogy milyen ellenségekkel kellet farkasszemet néznie, mielőtt nyilvános vitatkozásban, majd tollal is (ezeket a műveket sajnos elnyelte az idő) megvívott volna Basire-ral.

Bizonyságaink tőle származnak. Írásaiból.

Mindjárt a Magyar Encyclopaedia előszavából megtudjuk, hogy amikor Csulai György püspök hazahívja Hollandiából, és nem tud azonnal elindulni (az őszi-téli időjárás és „másféle, nem csekély súlyú akadályok“ miatt), attól fél, ellenségei ezt a körülményt kiaknázzák és mindenben ártalmára lesznek. „De mivel biztosra vettem – olvassuk az előszóban –, hogy ezt [ti. hazatérése elodázását] nagy pártfogóm [ti. a püspök] nem fogadja szívesen, és attól tartottam, hogy hitelt ad rosszakaróim suttogásainak, szüntelenül csak azon töprengtem, mi lehetne az, amivel ellensúlyozni tudnám, hogy lemondtam hazautazásomat, mi lehetne az, amivel épen és sértetlenül meg tudnám tartani nagy hírű mecénásom irántam való kitüntető jóindulatát, és egy kissé be tudnám tömni kárörvendő ellenségeimnek gyalázkodó száját.“

Tehát a Magyar Encyclopaedia előszavának írása idején arról tudósít, hogy odahaza vannak suttogó rosszakarói és gyalázkodó szájú, kárörvendő ellenségei.

Ugyanezt a gondolatot ismétli meg a De studio sapientiae (A bölcsesség tanulásáról) című híres gyulafehérvári beköszöntő beszéd ajánlásában is. A beszédet Vargyasi Dániel Jánosnak, a fejedelem fő udvarmesterének, a gyulafehérvári kollégium kurátorának ajánlja, többek között ezekkel a szavakkal: „… minden követ megmozgatnék, csak hogy kimutassam, mily hálás és lekötelezett híved vagyok, amiért velem annyi jót tettél – egyrészt akkor, amikor hazámtól való távollétem alatt arra méltattál, hogy rosszakaróim rágalmazó nyelvétől buzgón megvédelmezz, és másrészt hazatérésem óta, amikor is ugyanúgy pártfogolsz, mint azelőtt…“

Irodalmi mű előszavában, illetőleg ajánlásában nyilvánvalóan nem közönséges perpatvarban támadt ellenségekről beszél a tudós szerző, hanem olyanokról, akikkel elvi, eszmei nézeteltérések miatt különbözött össze. Biztosra kell vennünk azt is, hogy már külföldi egyetemre való felmenetele előtt Apáczai Csere olyan harcoknak volt részese Erdélyben, ahol bőven lehetett ellenséget szerezni.

Kik lehetnek Apáczai ellenségei és rágalmazói, akikkel szemben a püspök és a fejedelmi udvarmester védelmezte meg, és mikor szerezte őket?

Látszólag egyszerű a válasz: Apáczai már gyulafehérvári diákként megismerkedett a puritánus eszmékkel, bekapcsolódott a mozgalmukba és ezzel magára haragította az episzkopálisokat. 1648-ig, amikor is a huszonhárom éves fiatalember Hollandiába indul, a puritánus mozgalom jó ideje túl volt előkészítő szakaszán, hiszen Medgyesi Pál már 1646 nyarán kimondatta az enyedi zsinattal a határozatot: „a Presbyterium egész Erdélyben felálljon“ és „a magyar oskolák is, az írás és olvasás tanulása végett, álljanak fel“. Feltételezhetnék, hogy Apáczai már fiatalon az egyház demokratikus átszervezését követelők közé állott, és ezzel kihívta maga ellen a püspök mögé felsorakozó reakciót.

Csakhogy a fiatal Apáczait éppen a nagyhatalmú ortodoxus püspök, Geleji Katona István küldte az egyház költségén a németalföldi akadémiákra.

Erről is az Enciklopédia előszavából értesülünk: „Miután pedig a jámbor emlékezetű, fő tiszteletű és nagy hírű Geleji István úrnak, az erdélyi egyház akkori főpásztorának irántam való nagy jóindulatából az egyház költségén a Szövetkezett Belgium hírneves akadémiáira küldtek, hogy nagyobb előremenetelt érjek el tanulmányaimban.

Ezt a rend, fegyelem megszállott híveként ismert Geleji Katona sem miképpen sem tette volna meg Apáczaival, ha ő már elmenetele előtt puritánus hírben állott volna s ha a püspökkel szemben szervezkedő Medgyesi Pál táborához csatlakozott volna. Feltehetően a kiváló tanulótól éppen azt várta a püspök, hogy külföldön szerzett tudományával támogassa őt a puritánusok ellen vívott harcában, a konzervativizmusban.

Geleji Katona egy évre rá, hogy Apáczai külföldi tanulmányútra indult, 1649-ben meghalt. Örökét a tehetségben és aktivitásban vele össze nem vethető, de eszmékben és egyházpolitikai gyakorlatban mindenben őt követő Csulai György foglalta el, aki, mint láthattuk a fentebbiekben, ugyancsak jó embere volt Apáczainak. Az Enciklopédiát első helyen, Bisterfeld és a gyulafehérvári főiskola mellett az új püspöknek ajánlotta, mint „legbőkezűbb, és míg élek, legengedelmesebben követendő uramnak és pártfogómnak“. Míg Csulai az ortodoxiának volt a híve, Bisterfeld

(róla Apáczai az Enciklopédia ajánlásában ezt írja: „egykori, nekem sok támogatást nyújtó tanítómnak, örökké tisztelendő uramnak és pártfogómnak“ ) Medgyesi Pálék puritánus mozgalmát támogatta. Az ajánlás alapján tehát arra következtethetünk, hogy papírra vetése idején Apáczai még nem döntött véglegesen afelől, hogy az elvi harcot megtestesítő személyi csoportosulás közül magát melyikhez csatolja.

Minden jel arra mutat, hogy ortodox episzkopálisként indult el itthonról, külföldi tanulmányai, németalföldi élményei hatására teszi magáévá a puritánus eszméket, hogy aztán hazatérve vezető ideológusa legyen az új puritánus nemzedéknek. Első ellenségei alkalmasint a puritánusok lehettek, akik, ismerve tehetségét, attól tarthattak, hogy a püspököknek lesz engedelmes szócsöve. A fordulat akkor következhetett be, amikor híre érkezett idehaza annak, hogy Hollandiában eszméit megváltoztatta és az egyház demokratikus átalakításának a szószólóihoz csatlakozott. E hírre kezdhettekel áskálódni ellene az itthoni episzkopálisok.

Számomra az is feltűnő, hogy a gyulafehérvári beköszöntő beszédben, amikor elősorolja az erdélyi szellemi élet legfontosabb eredményeit, és számbaveszi az iskolaalapítás, a nevelés területén elért eredményeket, már-már aggodalmas körültekintéssel ügyel arra, hogy a személyek felsorolásában megfelelő arányban legyenek episzkopálisok és puritánusok. Ez a tárgyilagos magatartás persze arról is tanúskodik, hogy a harc hevében sem nyúlt nemtelen eszközökhöz, az erényt eszmei ellenfelében is elismerte, de feltétlenül jelzi világnézeti fejlődésének útját, illetőleg annak egyik állomását. Ez az az időpont, amikor a külföldi élmény az itthoni cselekvések elindítója lesz.

Aki közéleti tevékenységre adja a fejét, eleve kell hogy vállalja az azzal járó küzdelmeket is. Ha valaki tollat ragad, jó tudnia, hogy a kritika nyilvánosan ítélkezik felette. Az alkotó embernek hívekre, értőkre, befogadókra van szüksége, s közönség felsorakoztatására vágyik még a legmagányosabb hírében álló literátor vagy művész is. Különben nem venné kezébe az információteremtés, a közönséggel való kapcsolat létrehozásának maga választotta eszközét, a tollat, ecsetet stb.

Hát még mennyire vágyik az értő közönséggel való találkozásra a szüntelenül csak szülőhazájára gondoló, a népét segíteni kívánó alkotó. Apáczait nem a magamutogatás kényszere szólította küzdőtérre, hanem az a szenvedély, hogy a szabad igazság zászlaja alatt (sub liberae veritatis vexillo) harcoljon.

A küzdő sebeket oszt, s közben maga is megsérülhet. Ám Apáczai úgy vívja harcait, hogy érveivel ellenfeleit ne megsemmisítse, hanem meggyőzze és a közügy szolgálatában maga mellé állítsa.

Az itt elmondottak okfejtése sok jegyzettel, a tudományos irodalomra való bő hivatkozással tulajdonképpen szakfolyóiratba kívánkozott volna. Ha a kérdés körül támadt gondolataimat mégis itt teszem közzé, az elsősorban azzal magyarázható, hogy Apáczai Csere János születése 350. évfordulóján az olvasó nagyközönségnek akartam elmondani, milyen sok feladatot ró még a tudomány hazai művelőire e nagyszerű példa-ember életművének felkutatása. Okosan tervezett, rendszeresen végzett, évekig tartó türelmes filológiai munkára van szükség ahhoz, hogy a gyér források halvány fényénél bevilágíthassunk e rendkívül gazdag élet rejtettebb zugaiba. Legfontosabb feladatunk az Apáczai-kutatás filológiai alapjainak a kiszélesítése. Értékes és hasznos népszerűsítő munkák után az erdélyi Apáczai-kutatásnak ismét a források, a művek felé kell fordulnia, ott véve fel a vizsgálódás fonalát, ahol Gyulai Farkas, majd Herepei János munkássága után megszakadt. Az építkezés a kövek összehordásával kezdődik; ezen az Apáczai-kutatás még nem jutott túl. Erről nem szabad elfeledkeznünk.

A legsürgősebb feladat talán egy Apáczai-szótár lenne, mely számba venné a tudós életművének teljes szókészletét. Én ennek a hiányát éreztem meg leginkább, még e sorok írásakor is. Gondoljuk csak meg, ha előttünk állana egy szócikkben felsorolva, hogy mikor és miképpen beszél ellenségeiről, az ellenségről, mennyivel biztonságosabban nyilatkozhatnánk világnézeti fejlődéséről, eszmei tájékozódásának különböző szakaszairól, de még barátairól, eszmetársairól is.

Emlékének idézése a mostani évforduló alkalmával csak úgy lesz termékeny, csak úgy lesz méltó hozzá, ha újabb kutatásokat indít el, ha hozzásegítjük a mai nemzedéket, hogy minden részletében megismerhesse Apáczai példás életművét. Mert – mint ő maga írta – „nagy az előző nemzedékek példáinak hatása az erényekre való ösztönzésben“.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 24. számában, 1975. június 13-án.

Apáczai Csere János, születési nevén Csere János, 1656-tól többnyire Apáczai Cseri János (Apáca, 1625. június 10. – Kolozsvár, 1659. december 31.) erdélyi magyar pedagógus, filozófus, kálvinista teológus, a magyar nevelésügy és az anyanyelvi tudományos ismeretterjesztés előfutára, az erdélyi puritánus mozgalom kiemelkedő alakja, az első magyar enciklopédista, a karteziánus ismeretelmélet korai magyar követőinek egyike.