A magyar nemzet már elveszítette az utolsó esélyét 180-200 évvel ezelőtt, még mielőtt nemzetként létrejött volna. Az összes valamire való írástudónk – az ismertebbekkel festve az ívet: Berzsenyitől Széchenyin, Adyn és Bibón át TGM-ig – a pesszimizmus és a megalapozatlan remény között hányódik (én is ezek közé sorolom magam), Krasznahorkai pedig ezt egyetemes emberi tapasztalattá szélesítette ki, ahogy Kertész is, de mindegyik alapvetően a hazai szellemből kiindulva.
A mai magyar szellemi élet silány, egy-két érdemes hozzászólás van, de eltűnnek a zajban, az értelmiség féltudású, nem foglalkozik a dolgokkal magukkal, csak a saját társasági életével. A közös nevelődés kontextusa elmúlt. A politikusi hivatalt jellemzően ellenségesen fogják fel, és kikérik maguknak a politikai közösség szükséges nevelését azok is, akik közéletet élnek, szavaznak és beszélnek, de az ellenségességükkel csak a saját nemtudásukat és tanácstalanságukat leplezik, hiszen a reformkor óta a politika és a politikusok gyakorolják a legnagyobb hatást az országra, nem a „vitakörök”.
A politika mindenkor egy ország szűk keresztmetszetének pontos látleletét adja: ott találkozik a politikusi minősége a kollektív politikai kultúrával. Ez utóbbi egy ország lehetőségeinek zárja, az előbbi a kulcsa. Nálunk a zár rozsdás, kulcs nincs.
Hogy lesz-e MP-ből kulcs, amelyik előbb olajozza, aztán tisztítja, végül — ha kell — lecseréli a zárat…? Kicsi az esély, esetleg.
Az ország gondjai nem olyanok, amelyeket akár több cikluson belül meg lehetne oldani. A rövidtávú gondolkodás, a közösségi kompetenciák politikai korlátozása, de közben a politikai kultúra politikává, a politikának pedig policy – gyűjteménnyé való degradálása jól illik az útvesztésbe, zsákutcába, nevezzük, ahogy akarjuk a közös sorsunkat.
A makacs lázadás — nem a hatalommal, hanem a tényekkel szemben: ez a magyarok mindennapos „szabadságharca”.
