Egyáltalán nem vagyok elájulva Ukrajnától, nem szeretnék Ukrajnában élni, nem különösebben szeretem hallani az orosz-ukrán szót (a történelem figyelmeztetését és barbárság potencialitását hordja felém), nem gondolom az ukránokat (amely esetben mindig a kritikus tömeg az irányadó) Nyugat-Európával kompatibilis népnek stb. — jóllehet a hősiességüknek, dacosságuknak, kitartásuknak tisztelettel, megbecsüléssel adózom. De az gonosz, abszurd (holott nem az), „embertelen” (holott nagyon is emberi), förtelmes, megbocsáthatatlan, ahogy Putyin gyilkolja, irtja, mészárolja az embereket nyolcvan év után visszahozva a rettenetes náci tempót (és a bolsevik tömegyilkos mentalitást) a kontinensünkre, semmibe véve a persze mindig törékeny nemzetközi jogrendet, kiváltva az emberekből a legrosszabb énjüket, és eközben nem utolsósorban lehetőséget adott a magyar nép legrosszabb minőségének – a tanulatlanságnak és műveletlenségnek, az igénytelenségnek és irigységnek, az ostobaságnak és az erkölcstelenségnek, a kegyetlenségnek és a gyávaságnak – újabb kivirágzására. Bár lehet, hogy ez utóbbit meg kéne köszönnöm, mert most tisztábban látok, mint négy éve.

Minden nép azt kapja, amit megérdemel. A szerencsétlenebbek a legjobb képességeik ellenére (ti., mert mégsem voltak elég okosak idejekorán látni, mi fog történni velük, és a kollektív döntéseiket nem ehhez igazították), a gondatlanok az érdemtelenségük figyelmeztetéseként, hogy aztán azt kezdjenek ezzel, amit akarnak. Az emberiség – különösen ami a zsidók és a keresztények vallását illeti – azért találta ki Istent (hadd induljak ki a cinikus álláspontból), és azért fejleszt együttműködésre sarkalló intézményeket (pl. a jogállamot), mert egy ponton a legjobbjai eljutottak a bölcsességnek arra a fokára, hogy belássák: keresztbe-kasul irtva egymást, az állati ösztönöket nem sokkal, legföljebb az eszközök szintjén meghaladva, nem jutunk sokkal előrébb, ezen mindenki veszít. Mármost miután nagyon büszkén leszámoltunk Istennel, és jó úton haladunk afelé, hogy a legkevésbé rossz rendszert, a liberális demokráciát is magunk mögött hagyjuk, el lehet képzelni, mi vár ránk. Az ember a maga pőreségében, aminél nincs rettenetesebb.

A konzervatizmus az ember reális szemléletének gyakorlata – a mindennapokban, a közösségi cselekvésekben és a politikában egyaránt. Isten, a hagyományok, a lokalitás és a kézzelfoghatóság, a bevált intézmények; aztán az eggyel bonyolultabb gyakorlatban a műveltség, a liberális demokrácia, a piaci koordináció, az önbecsülés, az önreflexió, a szkepszis, a zárt körű szeretet és a tág keblű könyörület képessége mind a humánetológia feltartóztatásának bevált, bár túl kevesek által alkalmazott módszerei. A populizmus, a nacionalizmus, a vezérek iránti rajongás, a megváltó gondolatok, az államszocializmus, vakság egy nép kultúrájára, agresszió a szokásokkal szemben, a radikális reformok akár az életvezetésben, akár a politikában stb. – ezek mind az ember elveszejtésének módszerei és egész tömegek által dévaj örömmel járt útjai.

A szerző Facebook-bejegyzése 2025. november 25-én.