A szerep, amelyet elképzelnek nekünk a felcsút-hatvanpusztai univerzumban, az a be- és aláfekvésé (lehetőleg egyszerre több külországi úrnak), ami a nép felemelésével és versenyképességével szemben biztosítani hivatott az élősködő „elitje” továbbélését. Egyáltalán nincs kizárva, hogy Orbán a szervilis balanszírozással beverekszi magát három nagyhatalom érdekeinek metszetébe, miközben a (wishful) negyedik – az EU – szétszedésének is az egyik motorja marad.
Beosztottjaival és társutasaival egyre inkább megkérdőjelezhetetlen sikerrel szolgálja az ország kipörgését a (nyugati) civilizációból valamiféle nemzetközi „idegen” státusba (amely se barátja, se ellensége senkinek, de mindenki middle manje, aki megfizeti). A „magyar szuverenitás” nem olyan távoli, mint a gúnyolói hiszik: ennek lényege, hogy a négy közül (és itt az EU inkább csak a realitás, mint a törekvés tárgya) egyik hatalmi központnak sem érdeke a NER státusát megkérdőjelezni, se a többi háromtól elszeretni, mert az országunk és az elitje mindig jó valamire (küldöncnek, korrupt pénzek elrejtőjének, menedékadónak, olcsó, jámbor munkaerő és veszélyes üzemek telephelyének, ad absurdum akku- és atomhulladéklerakónak), és egyúttal túl jelentéktelen ahhoz, hogy megérje kizárólagos igényt formálni rá.
Ha erre a státusunkra végül áment mond a világ, az Orbán vitathatatlan megdicsőülése lesz (az övéi körében legalábbis), mert az egy olyan távlatos menetelést teljesít be, amelynek esélyét nemcsak a mindentudó progresszív értelmiség becsülte (volna) nullára, hanem a józan ész is. De hát végül is egyik utóbbi se számít túl sokat ezen a tájon.
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. január 21-én.
