„Egy teli vasúti kocsiban elég, ha egy neonáci van” – mondja Krasznahorkai egy interjúban, amit a 444 szemléz. A rohadt alma effektus evidensen azért működik jól, mert bizonyos (iskolázottsági, politikai-kulturális és intézményi) nívó alatt az emberek keblükre ölelik akár a legnagyobb agyrémeket is a világuk megértésében, amit viszont a sok „szemétláda” (Krasznahorkai) elég nagy bőséggel szállít nekik. A „végső megértés” élménye nagy megkönnyebbüléssel jár ebben a közegben, és egyszersmind felszabadulást hoz a bonyolult összefüggések és önelégült képviselőiknek uralma alól.
A jóérzésű emberek nem szeretik lehülyézni a polgártársaikat. Ha így gondolkoznak róluk, akkor is inkább csak sajnálják őket, legföljebb igyekeznek elzárkózni tőlük, de ettől a tény az tény marad (ráadásul ezt is kétezerötszáz év bizonyossága támasztja alá), hogy a tanulatlan, egzisztenciálisan fenyegetett tömeg és az aljas vezetőik dinamikája időről-időre felszámolja azokat a civilizációkat, amelyeket a normák gondviselői (lásd Ady „őrzőit”) nem gondoztak elég komolysággal (lásd a hazai politikai centrumot 1990 és 2010 között). A tömeg lázadása egy ponton feltartóztathatatlanná válik, a normák és az intézmények elporladnak, a világ sötétségbe borul. A nácizmus azért a modern világ legkíméletlenebb drogja, mert egyesíti a biologizáló és a szociális primitivizmust, míg a gát vele szemben konstruált, állandó erőfeszítéssel tartható csak fenn, e két motívumal szembeni meggyőzés intézményrendszere valójában roppant borulékony, ezért a társadalmak időről-időre elfáradnak ebben a küzdelemben. Rendszerint már azelőtt megtörténik ez, hogy jelentkezne az a cinikus társaság, amelyik kimondja és formalizálja azt, amit már mindenki érez.
(Hajlamos vagyok azt hinni, hogy amennyire a nacionalizmus primitivizálása volt Orbán legfőbb fegyvere a nemzet ellenében, úgy a nacionalizmus – mint a politikai kultúránk legerősebb/legnagyobb, ideológiákon átívelő közös osztója – lehet az ország megmentője is, ha végre megtaláljuk a produktív formáját, amivel végre korrigálható, vagy egyáltalán elérhető a nemzetté válásunk, amely valójában sose zajlott le.
De itt most nem akarom a Tisza párt modernizációs esélyeit taglalni, azt viszont határozottan újra le szeretném szögezni, hogy a nyugatosodásunknak nincsen más esélye, mert nincsen más kulturális platformja. A baloldal főleg azért ilyen gyenge, mert körülbelül húsz évvel ezelőtt visszavonhatatlanul kiderült, hogy a posztkommunista-társadalommérnöki vénájú, akontextuális, silány erkölcsi nívójú hazai progresszió – teljesen érthetően – képtelennek bizonyul modernizációs emelvényt ácsolni a nemzetnek. Azóta a magyar baloldal/progresszió csigahéja is összetört – de akinek volt szeme, illetve ismerte, hogy a XX. század folyamán hogyan jutott rendre átmeneti hatalomhoz, és milyen praxissal maradt fenn a hatalma, már a rendszerváltás idején tudhatta, hogy ez vár rá.
Ugyanezért nem véletlen, hogy a Magyar Péterrel szembeni kritikát semmilyen politikai stratégia nem övezi, viszont annál nagyobb gondolati igénytelenség kíséri a baloldalon. Végül egy apró tanács a politikai ignorancia ellen: én magam nem vagyok nacionalista, nagyon nem. De értelemmel felérem, hogy ebben az országban más platformról nem lehet elég nagy tömeget rávenni a politikai változás támogatására. Nagyon nem akarom a saját értékrendemet viszontlátni a XY politikai manifesztumaiban a maffia 16. évében, mert annál fontosabbnak tartom, hogy ebből kikeveredjünk, és az én politikai filozófiámmal ez lehetetlen volna. Egyre többen vannak – például a Tisza támogatói között –, akik belátják ugyanezt. És túl sokan még, akik képtelenek.)
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. február 2-án.