Két apró – természetesen nem sporttárgyú – észrevétel a tegnapi Fradi-blamázshoz. Egy, a hívek ugyanazzal a megalapozatlan magabiztossággal kísérik most a rezsim sorsát, mint a szurkolók idáig a csapatukét, ami kívülről nézve semmi máson nem látszik alapulni, mint a klubvezetés saját habverésén maga körül, irdatlan pénzköltésen és külföldi játékosokon…
Kivéve, hogy az egész nem racionalitás kérdése, hanem van sokkal fontosabb magja: a csapatszellem, a történet, az identitás, a “Fradi-szív” (még ha mostanra csak kötőjel nélkül is). A hívek ugyanezzel a meglepetéssel veszik majd észre a rezsim összeomlását, noha ép ésszel már legalább egy évtizede látszik az élősködése, majd fordult mára erózióba a versenyképessége, de az érzelmek messze az érdemein túl szinten tartják még.
A második észrevétel az edzőre irányuló, de a nép bölcsesség szilárd részét képező és tegnap aktiválódott “Ruszkik haza!”. Ez nem az ún. ellenzék gyér, bárgyú suttogása volt, hanem az elszabadult (egyelőre csak) több tízezres “nemzeti” indulat hangja. (Habár a csapat sz*r, a név, a történet, a szellem nem vehető el tőlünk — a mienk. A nemzethez képest a progresszista, balos kulcsszavak a kanyarban sincsenek. Akié a nemzeti retorika, azé a nemzet. Röviden, nem véletlenül váltotta le azonnal Orbán-Kubatov az orosz edzőt.)
Az Orbán-rezsimet se a “légyszi-légyszi, a mi betevőnket add meg nekünk ma” fogja megdönteni (a kínlódása végére pontot tenni), hanem valamilyen nemzeti érzelmeket koncentráló indulat, amely elárasztja majd először az utcákat. Nem kell ehhez sok ember, elég százezer, de az nem tágít, nemzeti jelszavakat fog skandálni, és ezek köré fogja szervezni a jelszavait (“Moszkovita Orbán” stb.!).
A népesség egy százaléka. Előbb Budapest, aztán a nagyvárosok, a végén a falvak. Majd valamikor, és akkor a “nemzetinek” rövid időre ismét értelme lesz.
Forrás: Újnépszabadság
