A demokrácia platóni kritikájának mindig is a legérdekesebb része volt számomra az, ami a szofistákkal – leegyszerűsítve, a kor propagandistáival – összefüggésben a tévhitekre, a kialakulatlan, vagy igénytelenül felfogott véleményekre, szándékos megtévesztésre (mindösszesen hamisságokra) figyelmeztetve mutatja be a demokrácia kártékonyságát. Eszerint a demokrácia azért nem működhet optimálisan, mert a tömeg igazság iránti alacsony fogékonysága miatt szükségszerűen a hamisságokra alapoz, aminek a hasznát a politikai vállalkozók idejekorán felismerik, így hamar megtalálják a tényleges hatalom megszerzésének útját-módját.
Ez az egyszerű ismeretelméleti igazság minden korban áll, mert minden korban nagyobb számszerűséget képvisel az a tömeg, amelyik számára az igazság megtalálása és az ennek alapján való politikai döntések háttérbe szorulnak a politikától várt más előnyökkel – a megélhetéssel, az érzelmi kielégüléssel, az uralmat gyakorlók csodálatával, az idejük egyéb használatával stb. – szemben.
Röviden: az igazság iránti igény a kisebbség és a többség között húzódik, a demokrácia (a többség uralma) tehát szükségszerűen a hamisság politikai rendszere. A demokrácia akkor működik jól, ha képes biztosítani az objektív tömegigényeket, hogy ezeket ne hajtsák jármukba a hamisságokkal és gerjesztett igényekkel házaló hatalomkoncentrálók. (Igaz, a demokrácia kulturális legitimációjának esélyeiről is mindent elmondtam ezzel.)
A demokrácia kockázatos játék. Az, hogy mennyire az, úgy tűnik, rövidesen a saját bőrünkön fogják érezni azok is, akik idáig illúziókat tápláltak – nemcsak Magyarországon, hanem Európában is.