A Merkel-korszak bénító hatása az EU-ra idővel szintén kritika tárgya lesz, ahogy Merkel Németországot visszavető, terméketlen kormányzása is erősödő, a volt kancellár minap kiadott, önelégült autobiográfiájával talán fel is gyorsuló számvetésre hív fel. Az EU-t legalább a 2009/10-es pénzügyi válság, de inkább már az ezredforduló óta a legerősebb államának árnyéka kíséri, és jelentős részben – az intézményi struktúrájának irracionális kialakítása mellett – ennek tudható be az unió stratégiai (identitásbeli, gazdasági, katonai és külpolitikai) gyengesége, ennek hátterében pedig a tradícióinak és a (viszonylagos) liberalizmusának párhuzamos erodálódása, a külső ellenségeinek félreismerése és belső ellenségeinek felemelkedése, alacsony hatékonyságú bürokráciájának uralma a politika fölött, és az egymást követő rossz kompromisszumai a tagállami érdekek között (ami eredmények persze lépten-nyomon a mechanizmus erényeként vannak előadva).
Az inkompetens Scholz-kabinettől ma várhatóan megvonja a bizalmat a Bundestag: az előrehozott szövetségi választásokra készülve Tino Chrupalla, az AfD egyik társelnöke tegnap már nyíltan orosz kollaboráns programot sürgetett az ország számára, ami nem – ahogy az AfD felemelkedése sem – történhetett volna meg a Merkel-kormányok áldatatlan, a korábbi kormányok (illetve a politikai kultúra) hibáit felerősítő, a vélt pragmatizmus (valójában korporatív gazdasági érdekekkel kevert progresszív indoktrináció) örvén a társadalom addig is hiányos realitásérzékét a debilitásig feszítő munkája nélkül, amely Németországot mára a II. világháború óta ismeretlen érték-, kormányzati és politikai válságba taszította. Csak remélhetjük, de fogadni már nem mernék rá, hogy a mainstream civilizáció (maradékának) politikai képviselete (jobb híján a CDU-CSU) kellő erővel és önbizalommal fog kijönni a választásokból, ellenkező esetben a kontinens jövője drámai fordulatot vehet.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. december 16-án.
