Az a politikai erő, amely képes uralni és felhasználni a tömegek érzelmeit – minden más tényezőtől függetlenül –, hatalmas előnyre tesz szert a többnyire kíméletlen politikai versenyben.
Ma fellobban az olimpiai láng Párizsban. A legnagyobb sporteseményt az egész világon több milliárd ember követi majd érdeklődéssel, várakozással – sokan izgalommal, reményekkel, nagyra törő álmokkal. Ugyanakkor az olimpia nemcsak hatalmas sportesemény, hanem a tömegszórakoztatás legnagyobb és leglátványosabb rendezvénye is, gigantikus üzleti vállalkozás, cégek, országok hosszú sorának kiemelt feladata, fejlődésük, eredményeik forrása, esélye, egyben sok százmillió ember szórakozása. (Még akkor is, ha a kiemelkedő érdeklődés és az olimpia hatalmas publicitása súlyos biztonsági kockázatokkal is jár.)
Ám nemcsak ezek a tényezők teszik fontossá az olimpiát, hanem az érzelmi azonosulás, a vágyak, örömök, csalódások megélése és megosztása, sokak már-már gyermeki lelkesedése is. Ez az érzelmi komponens késztet arra, hogy egy kicsit tágabb összefüggésben próbáljam meg feltárni és bemutatni az olimpia jelentőségét.
Ma már politológiai, szociológiai közhely, hogy a politikai hatalom megszerzésének és gyakorlásának egyik alapvető követelménye az érzelmi politizálás területeinek, eszközeinek, attribútumainak, szimbólumainak megszerzése, ha lehet monopolizálása és kisajátítása. Az a politikai erő, amely képes uralni és felhasználni a tömegek érzelmeit – minden más tényezőtől függetlenül –, hatalmas előnyre tesz szert a többnyire kíméletlen politikai versenyben. Ennek az előnynek a megszerzése érdekében a politika meghatározó szereplői – kormányok, pártok, tömegszervezetek, intézmények – minden jogos és jogtalan, nemes és nemtelen eszközt felhasználnak.
Ez a megállapítás igaz a demokratikus berendezkedésű hatalmakra éppúgy, mint a diktatórikus rezsimekre. A lényeges különbség az, hogy az autokratikus rezsimek semmilyen eszközt nem sajnálnak, hogy kisajátítsák az érzelmi politizálás legfontosabb területeit. Lényegében korlátlan anyagi ráfordítással, ha kell, erőszakos intézkedésekkel, brutális történelemhamisítással, hazugságokkal, gátlástalan propagandával irányítják az emberek érzelmeit, hogy erősítsék saját hatalmukat, legitimitásukat. (Nem véletlen, hogy ma már a mamut sportrendezvényeket, így az olimpiákat is a gazdag nagyhatalmak mellett egyre inkább diktatórikus rezsimek rendezik.)
Vegyük számba – a teljesség igénye nélkül – az érzelmi politizálás legfontosabb területeit.
1. A hazafiság, a nemzeti érzés, a nemzeti büszkeség táplálása, felhasználása.
2. A vallás, a hit, a keresztény értékekkel való azonosulás felhasználása, kisajátítása.
3. A sportot kedvelő, azt szerető, a sportot űző, abból és azért élő emberek, szervezetek megnyerése, befolyásolása.
4. Az ifjúság nevelésének, irányításának, szellemi és érzelmi befolyásolásának kézben tartása.
5. A családi értékek hangoztatása, a családi élet legfontosabb területeinek – pl. gyermekvállalás, nevelés, szociális gondoskodás, szelektív, protekcionista támogatások – kézben tartása.
Az első, harmadik és negyedik terület szorosan összefügg egymással, egymásra épülve fejti ki és éri el a kívánt hatást a társadalomban. A tömegérzület legfontosabb terepe a hazafiság, a nemzeti érzés, a nemzeti büszkeség. Aki uralja a nemzeti szimbólumokat – az ünnepek, nemzeti zászló, himnusz, kokárda birtokosa, jelentésének meghatározója -, az egyben a hazafias érzelmek haszonélvezője is. Nem véletlen, hogy Magyarországon az Orbán-rezsim tudatosan és gátlástalanul bitorolja ezeket a területeket.
Március 15., augusztus 20., október 23. kisajátítása, jelentőségének, céljainak és tartalmának durva meghamisítása; a nemzeti zászló, a kokárda, a királyi korona vagy a himnusz hazug, kirekesztő felhasználása; a vélt vagy valódi nemzeti sérelmek ápolása és szítása – pl. a vesztes világháborúkat követő békeszerződések (Trianon, Jalta, Potsdam) előzményeinek tagadása, meghamisítása –; a „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt” hamis, önfelmentő érzetének permanens erősítése; egykori nemzeti nagyságunk, létező és nem létező hőstetteink visszasírása; a magyar nemzettel méltatlanul, sőt igazságtalanul bánó világ, a nagyhatalmak, a külső erők kárhoztatása; az önző, kirekesztő, gyakorta ellenséges, támadó és soviniszta nacionalizmus táplálása mind-mind a hazájukat szerető emberek támogatásának elnyerését, kisajátítását szolgálja.
A sport, így az olimpia pedig ennek a hazafias, nemzeti, érzelmi azonosulásnak az egyik legfontosabb terepe. Aki sportol vagy csak szereti a sportot, az örül a magyar sportolók eredményeinek, szurkol „a nemzet fiainak, lányainak”, könnyes szemmel és szívre tett kézzel énekli a magyar győztesek tiszteletére játszott himnuszt. A veszteségek, csalódások után pedig keserű lélekkel keresi az okokat, a felelősöket, többnyire a külső körülményeket kárhoztatva. Sőt sokszor irracionális erővel és módszerekkel szurkol, bíztatja kedvenceit, nem riad vissza az ellenfél támadásától, olykor megalázásától sem. (Gondoljunk csak a stadionokban elhangzó gyűlölködő, fenyegető rigmusokra, az ellenfél szurkolótáborával való erőszakos összecsapásokra vagy a stadionokon kívüli randalírozásokra.)
Az érzelmileg felspannolt, elvakított tömeg felhasználható a sporton kívüli, erőszakos cselekményekre, mások megfélemlítésére, akár politikai események befolyásolására is. (Elég felidézni a Fradi jobbközép ultra radikális csapatait, a neofasiszta szimbólumokkal parádézó fekete sereget, az úgynevezett „Kubatov kommandót”, amely nemcsak az ellenfél megfélemlítésére és a városi randalírozásra kész és képes, hanem fenyegetheti a politikai ellenzéket is.)
Nem véletlen, hogy Orbánék kiemelt, „stratégiai ágazatnak” tekintik és minősítik a sportot. Az sem véletlen, hogy az ország méreteihez, népességéhez, gazdasági erőforrásaihoz képest aránytalanul sok pénzt fordít, sőt pazarol el a sport támogatására, sportlétesítmények építésére, nemzetközi versenyek rendezésére, a sportolók és sportszervezetek kiemelt – teljesítményükkel aránytalan – támogatására, a sportszervezetek vezető pozícióinak megszerzésére.
A sport aránytalan felértékelése háttérbe szorítja a társadalom egésze, jelene és jövője szempontjából fontos közjó támogatását, fejlesztését. Torz értékrend jön létre, amelyben a sport fontosabb az oktatásnál, az egészségügynél, a kutatás-fejlesztés támogatásánál, a humán erőforrások és infrastruktúra fejlesztésénél, a nyomorgó tömegek támogatásánál. (Ide sorolható a magyar olimpia rendezésének lázálma is.) Ráadásul ez a torz értékrend és erőforrás felhasználás táptalaja a korrupciónak, a szabad rablásnak, az intézményesített lopásnak – akár a nagy sportberuházások túlárazását, akár a gigantikus sportesemények rendezési költségeinek, ráfordításainak aránytalanságát, indokolatlanságát tekintjük.
Ebbe a sorba illeszkedik az olimpia is. Az egy tudatosan fenntartott hamis illúzió, hogy mi sport nagyhatalom vagyunk, eredményeinkkel ott vagyunk a világ legnagyobb sportnemzetei között, és ezért minden erőfeszítés és anyagi ráfordítás megéri. Hamis, torz statisztikai mutatószámokkal is megpróbálják ezt a képtelen állítást alátámasztani és életben tartani. A lakosság lélekszáma, gazdasági teljesítménye – például a GDP – alapján az elért olimpiai győzelmek, érmek, helyezések száma fajlagosan magasabb, mint a nagy nemzetek hasonló mutatói. De ehelyett azt is mérnénk, hogy a gazdaság teljesítményének mekkora hányadát fordítjuk sportra, és az hogy aránylik az elért eredményekhez. (Fontos és szép feladat lenne az úgynevezett „sportközgazdászok” számára.)
Amikor tehát azt halljuk nap mint nap, hogy rekord létszámú magyar csapat vesz részt a párizsi olimpián, és hogy minden pénzt megér ennek a küldetésnek a támogatása – lényegében a reálisan várható eredményektől függetlenül –, akkor nem árt, ha gondolunk a nagyobb és fontosabb összefüggésekre is.
Persze mindezek ellenére, sportot szerető szurkolóként azt kívánom, hogy zavartalanul lebonyolított, szép olimpiát láthassunk, és legyen sok örömünk a világ legjobb sportolóinak teljesítményében, a magyar sportolók sikereiben.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. július 26-án.
