Orbán Viktor tihanyi beszéde brutálisan nyers és őszinte volt, mint az őszödi beszéd; másrészt a „nemzet érdekében” nemzetellenes, mint ama decemberi 5-ei népszavazás. A beszéd nyilvánvalóvá tette Orbán hamis vátesztudatát, groteszk világpolitikai ambícióit és „szuverenista” rögeszméjét. Ez utóbbi önellentmondása mutatkozott meg abban, hogy egy remélt (bár mint egyébként a magyarokért szintúgy nem rajongó Fico példája mutatja, korántsem garantált) „szuverenista” összeborulás reményében képes volt beáldozni a külhoni, jelen esetben az erdélyi magyarságot és a külhoni magyarokért való felelősség alkotmányos elvét. Végül is ez az orbáni „szuverenizmus” végső konklúziója. Egyértelművé vált az, ami eddig is sejthető volt: a nemzet szó is csupán egy politikai termék Orbán számára. Tihanyban saját politikai identitásának sarokkövét, magyarságpolitikáját sikerült végzetesen kompromittálnia.
A törődés csak politikai termék
A magyarországi választások eredményét az erdélyi szavazatok valójában csupán egy-két mandátum erejéig befolyásolják, de szimbolikus jelentőségük ennél nagyobb: Orbán a nemzeti érdek kizárólagos képviselője szerepében léphet fel, ellenzékét nemzetellenesnek bélyegezve. A miniszterelnöknek igazából nem a szavazataik miatt fontosak a határon túli magyarok, hanem azért, mert nem mindegy, hogy a határon túli magyaroktól milyen üzeneteket kapnak a magyarországi választók, rokonok, barátok, ismerősök. „Az »a haza nem lehet ellenzékben« jelmondat nagyon jól összefoglalja Orbán mélységesen autoriter politikai közösségfelfogását, amely szerint ő a nemzeti ügyek letéteményese, a »nemzeti« oldal, mi több, legalábbis saját értelmezése szerint, a nemzet örökös vezetője. Ha csak a politikai, és nem a politikai gazdaságtani szempontokat vesszük figyelembe, a kisebbségi magyar közösségekkel való »törődés« tulajdonképpen ennek a fajta politikai közösségképnek a fenntartásában fontos. Emellett abban is, hogy az önmagát nemzetvezetőként pozicionáló Orbán az ellenzéket »nemzetietlennek« (vagyis a politikai közösségen kívüliként) tudja beállítani… Mert a »határon túliakkal« való »törődés« nélkül a Fidesz nem tudná önmagát mint a »nemzeti oldalt« megjeleníteni… Ebben a vonatkozásban azonban be kell látnunk, hogy mind a Fidesz, mind a Tisza szempontjából elsősorban szimbólum vagyunk. Ha nagyon sarkosan akarok fogalmazni: a vitézkötéses mentére kitűzhető kokárda vagy a szalmakalapra tűzhető virágcsokor.” Ezt nyilatkozta Kiss Tamás kolozsvári szociológus a Transtelexnek 2025 szeptemberében. Tihanyban nyilvánvalóvá vált: a Kárpát-medencei magyarság nemzeti egységének magasztos elve, a virtuális nemzetegyesítés, a határon túliakkal való „törődés” valójában „politikai termék”. Elvégre Kövér László a maga keresetlenül otromba stílusában már korábban a székelyföldi vezetők képébe vágta: „nincs olyan, hogy erdélyi érdek vagy székely érdek – magyar érdek van”. Magyarán: budapesti érdek. Még magyarabbul: Orbán-érdek.
Rajongás és függőségi viszony
A külhoni magyarok széles körében tapasztalható kritikátlan Orbán-rajongás magyarázható az önbecsülésüket visszaadó, régóta áhított magyar állampolgársággal, amely a december 5-ei gyurcsányi gesztussal súlyosbított, máig ható trianoni traumát látszott kompenzálni. Másrészt a látványos anyagi támogatásokkal, valamint az anyaország mindenkori vezetőjével szembeni elfogultságukkal. Orbán a gesztussal látszólag a nemzet közösségébe, pedig valójában a maga hatalma alá vonta be a külhoni magyarokat. Tetemes anyagi támogatásokkal elnyerte a külhoniak, különösképpen a kárpátaljai és az erdélyi magyarok túlnyomó részének rajongó rokonszenvét, másrészt szigorú függőségi viszonyba állította őket. Ki veszi észre, hogy Budapestről vezénylik az erdélyi magyar közéletet? Hogy Budapestről cenzúrázzák a romániai magyar sajtót? Hogy egyébként Orbán erdélyi zsoldosa felszámolta az erdélyi magyar nyomtatott sajtó jelentős részét?
Ma már azonban elég akár egynapos székelyföldi körút ahhoz, hogy megérezzük a közhangulat elbizonytalanodását. Markó Béla, az RMDSZ korábbi, ma tiszteletbeli elnöke tőle szokatlan módon távol maradt a tömörülés Orbán Viktor által meglátogatott kongresszusától, amit nehéz nem protest magatartásnak tekinteni. Érdemes lenne megszívlelni a Transtelexnek adott nyilatkozatát, amelyben arra figyelmeztet, hogy az RMDSZ nem ideológiai párt, nem kötelezheti el magát sem jobbra, sem balra, egyetlen másik ideológiai párt mellett sem, hanem gyűjtőpártként, az erdélyi magyar közösség képviseletében minden irányban távolságtartónak és egyformán nyitottnak kell(ene) lennie, különben elveszti hitelét és idővel a mozgásterét is. Különös súlya van a nyilatkozatnak abban az Erdélyben, különösen Székelyföldön, ahol mindmáig szinte töretlen Orbán népszerűsége.
Valami megreccsent
Azonban Orbán Viktor varázstalanodása érzékelhetően megkezdődött. Akárhogyan is magyaráznák vagy éppen feledtetnék némelyek, a tihanyi beszéd után nagyon megreccsent valami a külhoni magyar közéletben. Habár a köznapi diskurzusok szintjére teljesen még nem szivárgott le, az elit értelmiségi régiókban érzékelhető egy szellemi erjedés, magas szintű szakmai viták indultak el eddig tabunak számító kérdésekben. Az erdélyi magyar sajtóban korábban elképzelhetetlen hangú írások jelentek meg – például Kiss Tamás, Toró Tibor, Salat Levente, Borbély András, Borbáth Endre tollából – az anyaországi és a külhoni magyarság tragikusan megromlott viszonyáról, a határon túli magyarok anyagi támogatásainak átláthatatlanságáról, ellenőrizhetetlenségéről és kétes értelméről. Horribile dictu egyre többen, határon túli magyar újságírók, szociológusok felteszik a korábban elképzelhetetlen kérdést: felkészült-e az erdélyi magyarság az esetleges posztorbáni világra? Salat Levente politológus ennél is továbbment: vitát gerjesztő hosszabb tanulmányában (Poszt-Orbán – gondolatkísérlet a magyar–magyar kapcsolatok alakulásának kilátásairól, Transtelex, 2025. november 3.) részletes stratégiai javaslatokat fogalmazott az erdélyi magyarság számára az ilyesfajta jövőre nézve.
Átgyűrűző maffiarendszer
A fiatal erdélyi magyar szakértők, szociológusok, politológusok szakmai vitájából kirajzolódni látszik egyfajta konszenzus a diagnózist illetően az erdélyi magyar közösség, illetve annak politikai képviselete és a budapesti kormány között az elmúlt másfél évtizedben kialakult politikai helyzetről: a december 5-ei traumát követően a külhoni magyarság a Fidesztől kapta az egyetlen elfogadható politikai ajánlatot: a virtuális nemzetegyesítésnek a külhoni nagy többség által lelkesen fogadott projektjét. Ezzel megindult a Fidesz intenzív politikai-gazdasági penetrációja a külhoni magyar közösségekbe, különösképpen Erdélybe, amiből a közemberek általában csupán a presztízsberuházásokat, a templom- és iskolafelújításokat meg a stadionépítéseket látták. Mindez azonban az erdélyi magyar közösségre nézve végzetes következményekkel járt: Orbán paternalista módon maga alá rendelte és a saját céljaihoz eszközként használta és használja az erdélyi magyarok politikai képviseletét, a kettős állampolgárság intézményesítése, illetőleg a támogatáspolitika révén pedig elerőtlenítette az erdélyi magyarok egy jelentős részének közösségi-politikai autonómiaigényét. A nagy volumenű anyagi támogatások jó része ellenőrizhetetlen módon, joggal gyaníthatóan pénzmosássá szublimálódott. Nem csupán a korrupciós maffiarendszer és a parancsuralmi struktúra gyűrűzött át, hanem a könnyített magyar állampolgárság megadásával Orbánnak egyrészt – talán nem egészen szándéktalanul – az anyaországi közvélemény ellenérzéseit is sikerült fokoznia a külhoni magyarok iránt, másrészt az anyaország tragikus társadalmi szkizofréniáját, megosztottságát exportálnia.
„A cél az volt, hogy ne lehessen beszélni a dekrétumok által okozott embertelenségről” – tüntetés Pozsonyban – Mik is pontosan azok a Beneš-dekrétumok, amelyek tagadása miatt börtönnel fenyeget a szlovák miniszterelnök? Miért tüntetnek ma Pozsonyban a felvidéki magyarok?
Mára akuttá vált a kérdés: mi lesz majd, ha az anyaországi magyarok nagyobbik része mégiscsak elűzi Orbánt a hatalomból, lelkes erdélyi honfitársaink pedig benne ragadnak az Orbán-imádatban? Ha a kampányban a politikusok, újságírók, művészek, vállalkozók, polgármesterek, médiafórumok nyíltan és harsányan elkötelezik magukat Orbán mellett? Elvégre jelenleg brutális nyomás éri őket Budapestről e tekintetben, miközben erőteljesen folyik a kampány, hogy minél többen igényeljék a magyar állampolgárságot és vele – persze a Fideszre – a szavazati jogot! Márpedig az egyre inkább érezhető anyaországi társadalmi elégedetlenség és kormányváltó hangulat ismeretében ki merne ma már nagyobb tételben arra fogadni, hogy a „nemzetegyesítő” Orbán lesz a választások nyertese? Nyilván zsúfolt lesz a damaszkuszi sztráda, de a mai háborús helyzetben ez az útvonal elég bizonytalan. Az erdélyi magyarság netán morálisan-szellemileg-kulturálisan-gazdaságilag végzetesen, hosszú távra leválik az anyaországról?
Alapkérdéseket kell tisztázni
Ebbe az irányba látszanak mutatni azok a szakmai vitákban elhangzott megjegyzések, amelyek óvatosan bár, de megkérdőjelezik, hogy a három évtizede hirdetett szellemi-kulturális nemzeti egység egyáltalán mennyire reális igény, különösképpen az anyaországiak részéről. És még inkább az a tény, hogy újból előkerült a „nemzeti szerződés” gondolata, amely az anyaországi és külhoni magyar közösségek egyenjogú viszonyát szavatolná. A cél az lenne, hogy az erdélyi magyarok „kvázi önálló politikai közösségként” gondolják újra saját történelmi létezésüket. Salat Levente a „szimbolikus alkotmány” szerepét betöltő „nemzeti szerződést” javasol, amely első lépésben Budapesttel rendezné az erdélyi magyarok viszonyát, felszámolná a politikai alárendelésre és függésre épülő konstrukciót, illetve az erdélyi magyar politikai közösségi autonómia Budapest felőli elismerésének és támogatásának kinyilvánítását foglalná magába.
Azonban mindehhez össztársadalmi szinten tisztázásra vár néhány alapkérdés:
• Egyáltalán érvényes-e még a „haza a magasban” elve? Fennáll-e még a nemzeti konszenzus az össznemzeti lelki-szellemi-kulturális egyesítés projektjét illetően? Van-e rá igény és fogadókészség, különösképpen az anyaországi társadalom és politikai aktorok részéről? Ha nincs, miért nincs, és lehet-e teendőnk?
• Hogyan lehetne újra fogalmazni a magyar–magyar viszonyt? Nemzetközi kontextusban milyen alternatívái vannak az anyaországi és külhoni magyarság viszonyának? Hogyan és milyen formában születhet meg egy új „nemzeti szerződés”?
• Az új magyar nemzetstratégiában milyen helyet foglal(hat) el a magyarságpolitika, és ennek függvényében hol képzelhető el a nemzetpolitikai államtitkárság helye egy majdani kormányzati struktúrában?
• Milyen a helyzete és milyen perspektívái vannak a külhoni: az exodus meg az asszimiláció közeli helyzetben lévő és a még jelentős tartalékokkal bíró erdélyi magyar közösségeknek?
• Egy új magyar–magyar viszonyrendszerben a politikai (állampolgárság, szavazati jog) és az anyagi támogatások (vállalkozások, kulturális projektek) milyen formában, céllal és érdekkel képzelhetők el?
Az bizonyosnak látszik, hogy egyetlen magyar politikai szereplő számára sem lehet közömbös, hogy a határon túli magyaroktól milyen üzeneteket kapnak róla a magyarországi választók, rokonok, barátok, ismerősök. A határon túliakkal való törődéssel tudja önmagát mint hiteles nemzeti politikai erőt megjeleníteni. A választásokon ez pedig nem csupán azt az egy-két mandátumot jelentheti!…
Megalakult a Magyar Hang Nemzetpolitikai Klub. Fenti írást vitaindítónak szánjuk, a hozzászólásokat várjuk az mhnemzetpolitikaiklub [at] gmail [dot] com e-mail-címre. Beke Mihály Andrásnak Bevezetés az újdiktatúrába címmel közéleti esszéje jelent meg a Magyar Hang kiadásában, a művet itt vásárolhatja meg.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/50. számában jelent meg december 12-én.
