Nézem kedvelt vitaműsoromat: lelkes értetlenséggel és sértett felsőbbrendűség-érzéssel bizonygatják a csillogó szemű orbánista influenszerek azt a szerintük nyilvánvaló tényt, miszerint Magyarországon parlamentáris demokrácia van. Goethe sorai jutnak eszembe: „Senki sem olyan reménytelenül rabszolga, mint aki tévesen szabadnak hiszi magát.” Hát persze! Elvégre, amint a köztörvényes bűnözők sem mondják magukat bűnözőknek, azonképpen az újkori történelemben a diktátorok között sem találni olyat, aki diktátornak nevezné magát. Mi több, a diktátorok többsége demokratának tartotta/ja magát. Goebbels a náci rezsimet „a modern európai demokrácia legnemesebb formájának” tekintette. Mussolini „democrazia totalitaria”-ról beszélt. Számára a fasizmus „szervezett, központosított és irányított demokrácia” volt. Sztálin szerint a szovjeteké volt „a világ legdemokratikusabb alkotmánya”. Észak-Korea mindmáig Népi Demokratikus Köztársaságnak nevezi magát, Kim Dzsongun „szeretett vezérnek” nevezteti magát, véletlenül sem diktátornak! A Kínai Népköztársaság jelentése szerint a kínai egypártrendszer valójában a „népi demokrácia teljes folyamatának” megtestesülése, amely „egyesíti a folyamat- és eredményalapú demokráciát, a procedurális demokráciát és a tartalmi demokráciát, a közvetlen és közvetett demokráciát, valamint a népi demokráciát és az állami akaratot”. Hát igen, nálunk is parlamentáris demokrácia van!
Az ellenzékiek szerint meg újabb lépéseket tettünk az autokrácia felé vezető úton. Rossz hírem van: odaértünk! A nemzetközi szakirodalom már jó ideje autokráciaként emlegeti az Orbán-rezsimet. Sőt: diktatúraként. Joggal!
A közvécék falára rótt szövegek hihetetlen mélységeibe süllyedt a magyar közbeszéd színvonala, némely kérdésben mégis szánalmasan szemérmesek vagyunk. A mellébeszélés vaskos eufémizmus-szótárát állíthatnánk össze a NER-ről: populista választási autokrácia, szuverén vagy irányított demokrácia, demokratikus diktatúra, információs autokrácia, plebiszciter demokrácia, választásos autokrácia, stb. Pedig ma már kimondható: Magyarországon diktatúra van! Amire persze sokan felhördülnek: hogy beszélhetünk diktatúráról, mikor különösebb rendőrségi retorziók nélkül lehet tüntetni a Vezér ellen, működik a parlament és benne az ellenzéki pártok (maradványai), ellenzéki sajtó is létezik (nyomokban); éjszakánként nem jár a fekete autó, ellenzékiek és újságírók nincsenek börtönben, az utcán, az újságban, ebben az írásban is szabadon diktátornak nevezhetjük Orbánt?
A közvélekedés szerint ugyanis a diktátorok Nérótól Sztálinig, Hitlertől Pol Potig alacsony növésű, mindenféle gyerekkori traumáikat kompenzáló, erőszakos, véreskezű szörnyetegek. Csakhogy ez ma már nem igaz. Persze, mutatóban még akadnak ilyenek, gondoljunk csak az elűzött szír elnökre. Sőt, több országban látványos jelei vannak a klasszikus félelemdiktatúrákhoz való visszatérésnek, gondoljunk csak arra, mennyire nem biztonságos ma Moszkvában a kilencedik emeleten lakni vagy Erdogan országában ellenzéki polgármesternek lenni. Ám valójában korunk autokratája az újdiktátor. A mai globális „demokrácia-apályban” a populista autokrata rendszerek egyre nagyobb teret nyernek, szemben a defenzívába szoruló polgári-liberális demokráciákkal. Mégis szemmel láthatóan kevesebb az agresszív elnyomás. A világ erős emberei ugyanis a katonai egyenruhát felváltották a konzervatív öltönnyel, ellenfeleiket már nem végeztetik ki a zsúfolt stadionokban. Korunk újdiktátorainak többsége jogilag legitim hatalmú, népszerű, elegáns, öltönyös úriember. A klasszikus félelemdiktátoroktól eltérően – Hemingwayt cáfolva – ők nem elpusztítani, hanem „csak” legyőzni akarják az embert. Mi történt?
A tévékkel, műholdakkal, óriási utasszállító repülőgépekkel teli információs korban az állampolgárokat már nem lehet úgy elvágni a külvilágtól, mint a ’30-as években – ismerte fel a kilencvenes években az újkori autokrata modellváltás előfutára Li Kuang-jao, Szingapúr korábbi elnöke, aki egy viszonylag mérsékelt, de nyílt diktátorból az újfajta autokrácia úttörőjévé és népszerűsítőjévé vált. A cél természetesen nem változott: a hatalom bármi áron való megtartása! Csak az eszközök alkalmazkodtak a változó körülményekhez, az egyre nehezebben kivédhető globalizációs hatásokhoz: a gazdasági modernizációhoz, az oktatás, különösen a felsőoktatás megerősödéséhez, a globalizálódó gazdasági kapcsolatokhoz, az elkerülhetetlen, kölcsönös függőségekhez, az izmosodó emberjogi mozgalmakhoz, az új médiumokhoz, majd napjainkra az új információs technológiák világához. Ilyenformán pragmatikus és távolról sem humánus megfontolásokból a klasszikus félelemdiktátorokat háttérbe szorították az újdiktátorok. Szergej Gurijev és Daniel Treisman spindiktátoroknak nevezik őket (Spindiktátorok, A zsarnokság változó arca a 21. században), kiemelten a szingapúri, a malajziai, a kazah, a venezuelai, az ecuadori, az orosz, a török elnököt és az EU-ban egyedüliként: Orbán Viktort!
Korunk újdiktátorai felismerték, hogy politikailag ma már költséghatékonyabb erőszak helyett átformálni az emberek világképét, információs burokba szorítani őket. A megfélemlítést felváltotta a megtévesztés. A direkt cenzúrát a leplezett cenzúra, az állami médiumok agymosása, a nyilvánosság manipulálása, az elit hallgatásának megvásárlása vagy kikényszerítése.
Az újdiktátorok többsége választásokon nyerte el tisztségét, demokratának és a nép barátjának, védelmezőjének állítja be magát. Választásokat szerveznek, megtévesztéssel a maguk oldalára állítják a népet. Úgy kerülik el a demokrácia megteremtését, hogy felépítik annak látszatát. Ezért a formálisan demokratikus intézmények színfalai mögé rejtik az autokráciát, kiiktatják a fékek és ellensúlyok rendszerét. Átalakítják a politikai és jogi intézményeiket, alkotmánymódosításokat hajtanak végre, híveikkel töltik fel ezeket az intézményeket, átrajzolják a választókerületeket, hogy számukra kedvezően lejtőssé tegyék a következő „választásokat”.
Nem kell illegális eszközöket használniuk a hatalom monopolizálására, elég, ha visszaélnek a legálisakkal. Az újdiktatúra formálisan demokrácia, tartalmában autokrácia!
