Tíz éve halt meg Sadoveanu
Ha a Szeret mentén barangolok, új élményekre szomjasan, eddig nem járt vidékeken, meglepetten ámulok el: honnan ismerem ezt a tájat, ezt az arcot vagy ezt a mozdulatot?
Apró epizódok olyan mélyre ivódtak emlékezetemben, hogy egy hasonló hangulatú kép vagy érzés egyszerre szétnyitja az idő határait a képzelet és a valóság között. Ahogy valaki megszólal vagy nem szólal meg (mennyivel több ez a hallgatásnál!), ahogy a musttal tele poharat felém nyújtja, miután gazdai alázattal kiitta az előző pohárnyit belőle, ahogy a tájat nézi vagy magába ereszkedik, vagy ahogy éppen a táj mutatja meg szemérmesen önmagát, ahogy a Szeret ősmedre fölött szétárad a csend – mindez élményem volt azelőtt, hogy először éltem át. Mihail Sadoveanu részletező, belső realizmussal vetítette már elém egyik vagy másik könyvében.
Több mint százötven kötetnyi életművéből szinte már tudományos alapossággal és részletességgel meg lehetne ismerni Moldova földrajzát, növényvilágát, éghajlatát, legfőként pedig embereit. S amivel ezek az emberek gazdagították a tájat: a történelmet. Sadoveanu életműve a moldovai élet enciklopédikus foglalata lehetne.
Negyvenesztendős korában akadémiai székfoglalóját a népköltészetről tartotta, tudományos megbízhatósággal, lenyűgöző fölénnyel és a népi alkotó erőnek kijáró mély alázattal. Ugyanígy tarthatott volna tudós előadást a népélet minden más vetületéről, viseletről, szokásokról, édesanyja paraszti népének mély erkölcsi tisztaságot árasztó hiedelemvilágáról vagy éppen édesapja értelmiségi rétegének szkeptikus liberalizmusáról. Mindenről, ami gyermekkorának és felnőtt éveinek szülőföldjéhez, Moldovához hozzátartozott.
Leírták-bemutatták előtte is sokan a moldovai embert és a moldovai múltat, de ilyen széles érdeklődéssel és mélységes, belső azonosulással először Sadoveanu vallott erről a tájról. Realizmusának lényege, ereje és szépsége éppen ez a mélyen átélt őszinteség, a kifogyhatatlan élmény és eltéphetetlen hűség.
Mégsem a század uralkodó realizmusa az övé. Hamis lenne minden erőszakolt azonosítás. Sadoveanu írói fellépésekor az európai realizmus alapvonása a ridegség, a tagadás, a kiábrándultság. Sadoveanu alkatilag más ember és más író. Sadoveanu költő volt. Az ő valóságlátása mindig is átpoetizált realizmus. Az ő epikájához csak a líra felől közeledhetünk. Ekkor válik egyszerre érthetővé minden ebben a sadoveanui írói világban: a mondatok lassú hömpölygése, amelyek mint virágok a folyó tükrében, úgy csodáltatják meg magukat az olvasói lelkekben, a részletező tájleírások, amelyekben mindig benne feszülnek, „mint valami borostyánkőrögbe zárt bogárka” – az Inasévek hasonlata – a tájat szemlélő regényhős vagy éppen az író pillanatnyi hangulata, lelkének minden indulata és rezzenése, az izzó szenvedélyek, amelyek ritkán sisteregnek, de annál mélyebbre égetik magukat, s nagy hősiességek vagy nagy esztelenségek félelmetes sugallói. Sadoveanu regényeiben, elbeszéléseiben (rövid epikája inkább elbeszéléseket termett, mint novellákat) még a természet pazar gazdagságánál is gazdagabb az emberi lélek érzelmi viharzása, de a nyers indulatok vagy a fennkölt szépségek is a költő tolla alól buggyannak elő. Sadoveanu a pszichológus alaposságával ismerte az emberi lelket, de csak a költő hangján tudott és akart szólni róla.
Ez a sadoveanui realizmus olyan, mintha nem is kellett volna kimunkálnia, nem is kellett volna megharcolnia érte. Mintha vele született volna. Írói pályáját a világirodalom nagy zajlásai veszik körül: régi írói módszerek, formák bomlanak fel, újakkal kísérleteznek, hogy hamarosan azok is elavuljanak. A forma forradalmai a költészetben robbannak, de a prózát is mindegyre megérintik.
E nagy keresés láza átforrósítja a román irodalmat is. Csak mintha egyedül ő tett volna kivétel alóla. Soha nem hagyta el művészi nyugalma és biztonsága. Fiatalkori kísérletezések után, amelyeket szintén nem a viharzó változások, hanem az érlelődő must karcos íze jellemeztek, 1904-ben egyszerre négy kötetével lépett be a román prózaírás élvonalába, s azután is alig változtatott írói módszerén.
Kialakult, kész művészként jött huszonnégy esztendősen? Vagy úgy lenne mégis, hogy a középszer minduntalan keresi a formát, a zseni pedig keresés nélkül megtalálja? Lehet, hogy soha nem is foglalkoztatta ez a gond. Mesélt, mint paraszti ősei. Ösztönösen és tudatosan egyszerre, naiv egyszerűséggel és a született művész tudatosságával. Mindig az élet, az ember, a lélek érdekelte, s élményeit költői lelkén átszűrve vetítette ki magából. Ady-féle úr volt az írás birodalmában: a szavakat csak cifra szolgáinak tekintette.
Önmagát adta, titkok nélkül, mégis titokzatosan, mert a lélek mélyéig kitárulkozva. Szálfa volt, amelybe villám csaphatott csak, de szél ki nem dönthette. Kavarogtak körülötte irodalmi és politikai viharok. Volt idő, hogy könyveit a piacokon égették meg. Volt idő, hogy istenítették. Talán ez utóbbi árthatott volna neki csak, ha már nem bölcs öregségében ér el hozzá. De a viharokhoz hozzá volt szokva, mintha századok óta állta volna a szél cibálását. Mondták róla, hogy modern és mondták róla, hogy elavult. Néha azért ostorozták, mert mindennap az olvasói elé állt, néha azért, mert esztendőkig nem szólalt meg. Kitagadták, és visszafogadták anélkül, hogy változtatni tudtak volna rajta. De hát arrébb lehetne-e vinni néhány méterrel a szálfát, ha beleakasztotta gyökereit a talajba? Csak kivágni lehet, arrébb taszítani nem.
Szálfák törvénye pedig, hogy éppen ezért lassan ők válnak a szelek és viharok mércéjévé is. Mérce lehet Sadoveanu életműve, mert benne az író önnön lényegét adta mindig, a maga teljességében, hamisítás nélkül. Nem akart, nem lett más, mint aki volt. Nem alakult szelek iránya szerint, s nem hajolt meg a futó zivatarok előtt. Az írás tölgye volt, robusztus, hatalmas, de mégsem félelmetes. Ereje az őszintesége és a hite, s az a nagy szerelme, mellyel egész népe szívét, lelkét, érzelmeit emelte időtlenné az időben.
Megjelent A Hét II. évfolyama 43. számában, 1971. október 22-én.