– román irodalmi érdeklődésének forrásairól
– hagyomány és újítás ötvözetéről a költészetben
– Eminescu modernségéről
Kint, az épület falán történelmet idéző féldombormű: Széchenyi István egy évi jövedelmét ajánlja meg a Magyar Tudományos Akadémia létrehozására. Bent az oszlopok, lépcsők, csarnokok, amelyek a Széchenyi-vagyon egy évi jövedelméből kezdtek épülni, a monumentalitás, az örökkévalóság hangulatát sugallják. Halhatatlanok mellszobrai a lépcsőfordulóknál, folyósokon. Egyiknél megállok: Kőrösi Csoma Sándor szilaj, dacos vonásai mintha szétfeszítenék a márvány súlyos egységét. A főtitkári szobában, közel a modern íróasztalhoz, Arany János írópolca. Állva dolgozott mellette. Az ablakból a Dunára láthatok, éppen a rakodópart alsó kövére – alacsony a vízállás –, oda, ahol hajdanán József Attila ült s a folyam egymást ölelő hullámai a népek testvériségének vágyát ébresztették szívében.
Köpeczi Bélával, a Magyar Tudományos Akadémia megbízott főtitkárával, a testvériség lelki feltételéről, a kölcsönös megismerés „közös dolgairól” beszélgetek. Író és történész, könyveinek, tanulmányainak fő témája a kuruc korszak, az akkori magyar-francia politikai és művelődési kapcsolatok, de érdeklődése átfogja a következő század történelmét, irodalmát is. A budapesti egyetem francia tanszékének vezetője. Nyelvész és irodalomtörténész, aki egész munkássága során (nemrég múlt ötvenesztendős) a francia irodalom mellett szívesen és állandóan foglalkozott a klasszikus és kortárs román irodalom tanulmányozásával, bemutatásával.
– Ön Nagyenyeden született, első élményeit a román népről, talán a román irodalomról is ott szerezte. Milyen ifjúkori emlékek élnek Önben e vonatkozásban? Milyen szerepe volt érdeklődése felkeltésében a román irodalom iránt az iskolának, tanárainak, hajdani olvasmányainak?
– A román népdallal és tánccal már gyermekkoromban megismerkedhettem, hiszen Nagyenyeden nemcsak az erdélyi magyar kultúra egyik centruma virágzott, hanem a környező falvak románságának népi kultúrája is megjelent. A román irodalommal való tudatos megismerkedést Balázs János tanár úrnak köszönhetem, aki a kolozsvári református kollégiumban nemcsak a nyelvet tanította kiválóan, de az akkor új elemzési módszerekkel felébresztette bennem a kíváncsiságot különösen Eminescu iránt.
A kolozsvári történelmet idéző atmoszféra ráirányította figyelmemet a régi XVI. és XVII. századi román irodalomra is, annak népi forrásaira. A román és a magyar kultúra együttélése gazdagítóan hatott a jelen szempontjából is. Ahogy ismerkedtem az erdélyi és a magyarországi élő magyar irodalommal, úgy támadt fel bennem az érdeklődés az összehasonlítás iránt. Nem pusztán az erdélyi és a magyarországi magyar irodalmat, hanem mindkettőt igyekeztem összevetni a román irodalommal is. Sadoveanutól Rebreanun át Blagáig sok mindent olvastam.
Az összehasonlítás figyelmeztetett nemcsak a párhuzamokra, hanem az eltérésekre is: a két nép írói például a szociális igazság kérdésében egyetértettek, de több kérdési különbözőképpen értékeltek Az irodalmi tendenciákat tekintve pedig a mindkét irodalomban erőteljesen jelentkező realizmus mellett, a román irodalom – legalábbis akkor így tűnt nekem – közvetlenebbül és több szálon kapcsolódott az avantgarde-hoz, különösen annak francia változataihoz. Az összehasonlító irodalomtörténet műveléséhez itt és így kaptam az indíttatást.
– Úgy tudom, hogy ön egyetemi hallgató korában nyelvészeti kutatásokat is végzett, jelesen a kétnyelvűség és a nyelvi kölcsönhatások jelenségeit tanulmányozta a Nagyszamos felső folyása mentén. Mi indította ilyen kutatásokra? Gyűjtött-e olyan anyagot, amelyet esetleg ezután szándékszik kiadni?
– A nyelvek iránti érdeklődés arra indított, hogy a budapesti egyetemen 1940-ben francia-román-olasz szakot válasszak. Emellett foglalkoztam magyar és általános nyelvészettel is. Míg Eckhardt professzor az összehasonlító irodalomtörténeti, Gáldi László az egyetemen és az Eötvös Kollégiumban – amelynek tagja lettem – a nyelvészeti érdeklődést erősítette bennem.
A nyelvészeti kíváncsiság s a román és magyar nép együttélésének tapasztalatai arra indítottak, hogy a bilingvizmussal foglalkozzam. A vizsgálódás szemléletének kialakításában hatott rám a magyarországi szociográfia, a falukutató irodalom, a módszerek kiválasztása szempontjából pedig a Gusti-féle szociológia és a magyar tárgy néprajz.
Magyarnemegyén és Szeszármán, a hajdani Beszterce-Naszód megyében végeztem a kutatásokat, a falusi mindennapi élet magyar és román szókincsének gyűjtésével. Ez a „szavak és dolgok” módszerére épült felmérés módot nyújtott arra, hogy egyrészt a szórványmagyarság nyelvi folyamatait nyomon kísérjem, másrészt az adott helységek román köznyelvében jelentkező magyar hatásokat vizsgáljam. Kezdettől fogva nagy jelentőséget tulajdonítottam azonban a folklórnak, mert az – meggyőződésem szerint – bizonyos nyelvi sajátosságokat jobban tükröz, főleg mondattani szempontból, s lehetőséget ad a bilingvizmus kérdésének történeti megközelítésére is. Úgy hiszem, hogy különösen ezek a főleg románok körében gyűjtött mesék és kötött verses-szövegek érdekesek, s foglalkozom azzal a gondolattal, hogy megjelentessem őket.
– Köpeczi Béla munkásságának román vonatkozásait jó néhány tanulmány, írói portré s főként antológiák szerkesztése jellemzi. Cikkeiben a prózairókkal is foglalkozott – például Caragialéval, Sadoveanuval – érdeklődése azonban elsősorban a költészetre irányult. 1951-ben adta ki első román költészeti antológiáját (együtt Vas Istvánnal), majd tíz esztendő múltán egy jóval gazdagabb gyűjteményt jelentetett meg. A kötetek tanúsága szerint érzékeny figyelemmel követte új tehetségek jelentkezését. Az antológiákból magától értetődően a költői értékrend alakulását is kiolvashatjuk. Kérdésem éppen ez lenne: hogyan látja innen a román költészet fejlődését az utóbbi két évtizedben, e fejlődés irányát, távlatait?
– Azt szoktuk mondani, hogy a magyar irodalomban vezető műfaj a költészet. Úgy gondolom, hogy ez román vonatkozásban is igaz. Nyilvánvaló, hogy Közép-Kelet-Európában e műfaj előtérben állása összefügg az irodalmi fejlődés bizonyos megkésettségével, amelynek társadalmi okai nyilvánvalóak, de összefügg azzal is, hogy a még élő népköltészet találkozhatott az úgynevezett műköltészettel. A román költészet egyik jellemző vonásának épp a népi, elsősorban paraszti források felhasználását tartom. Ez a XIX. századi költészetben, sőt a XX. század elején is, pontosan megfigyelhető. A legnagyobb költői művek épültek a népi irodalomnak erre a széles alapjára.
Kérdés azonban, hogy a mi korunk lírája ugyanazokat az utakat járja-e, amelyeket a nagy elődök? Közismert, hogy Tristan Tzarától Voroncáig a román költők nemcsak és nem is mindig a nemzeti költészetben, hanem a nyugat-európai es főleg a francia avantgarde alakításában fontos szerepet játszottak. Ennek ellenére a román költészetben is találkozni lehet azzal a jelenséggel, amely József Attilánál vagy Illyés Gyulánál is jelentkezik: a hagyomány és az újítás ötvözésének szándékával. Elég, ha e tekintetben Tudor Arghezi költészetére gondolok, akit idős mesterként ismerhettem meg, és aki felhívta a figyelmemet ennek a szintézisnek a jelentőségére.
A legújabb lírában a neoavantgarde bizonyos jelenségei mutatkoznak, s úgy tűnik, hogy ez az irány a modernség egyedüli szószólója kíván lenni. Azt gondolom, helytelen az irodalmi irányzatok esetében valamiféle kizárólagosságra törekedni. A hagyományosabbnak tartott költészetnek a létjogosultságát helytelen volna kétségbe vonni még akkor is, ha Nyugat-Európában némelyek a hermetizmust tartják a korszerűség ismérvének. Egyébként a nyugat-európai költészet nem teljesen homogén, abban is különböző tendenciák jelentkeznek, a „dolgok költészetétől” a tudatalatti felidézésig az érthetetlen kifejezési módtól a kristálytisztán csillogó egyszerűségig. Azért, mert egyidőben egyetlen költői eszményt ismertek el, ebből nem következik, hogy most egy másik egyoldalúságot pártfogoljunk. Hasonló problémák merülnek fel tartalmi vonatkozásokban is: például a misztikus, tradicionálisnak nevezett költészet újrafelfedezése, és bizonyos értékeinek jogos megbecsülése nem feltétlenül kell hogy együttjárjon annak az ideológiának az elfogadásával is, amely sok hamis elemet tartalmazott. A mai román líra, azt hiszem, a kísérletezés stádiumában van, éppen úgy, mint más szocialista országokban, s jó volna, ha a kísérlet minden főbb vonulatára felfigyelhetnénk itt, Magyarországon is.
– A román költészeten belül, azt hiszem, leginkább Mihai Eminescu foglalkoztatja, izgatja Önt. Köpeczi Béla nevéhez fűződik Eminescu válogatott műveinek 1967-es budapesti kiadása, amely a költemények mellett a nagy román költő prózai munkáiból is többet felvett. Bevezető tanulmányában modern költőnek nevezi Eminescut. Miben látja a múlt században élt Eminescu korszerűségét s a román nemzeti irodalmon túlmutató egyetemes jelentőségét?
– Mint említettem, Eminescut már ifjú koromban megismertem és megszerettem. Minden román költői antológiában, amelyet szerkesztettem, különböző magyar költők segítségét kértem versei tolmácsolásához. Ilyen módon, azt hiszem, sikerült újabb Eminescu-fordításokkal gazdagítani az amúgyis gazdag magyar Eminescu-irodalmat A magyar Eminescuból azonban hiányzott a próza fordítása. Az 1967-es kötetben kísérletet tettem arra, hogy ezt a hiányt, illetve annak egy részét pótoljam. A kötet szerkesztésében Gáldi László adott nagy segítséget, aki Eminescu költői nyelvének egyik legjobb ismerője.
Bevezető tanulmányomban, amely egyébként franciául is megjelent, megpróbáltam meghatározni a sajátost és az általánost, amely Eminescu életművét jellemzi. Ebben nem kis segítségemre volt a nagyon gazdag Eminescura vonatkozó román kritikai irodalom, s különös hálával gondolok Tudor Vianura, akivel többször Bukarestben, Budapesten, Itáliában beszélgethettem e problematikáról. Úgy érzem, hogy Eminescu nem kis mértékben azért korszerű, mert olyan intellektuális költő, aki egyszerre éli át mindazt, ami hazájában és a világban igazán lényeges. A magam részéről kiemelkedő jelentőséget tulajdonítok Eminescu tudatosságának, sokoldalú érdeklődésének és nem utolsósorban filozófiai kíváncsiságának, főleg abból a szempontból, hogy a gyakran nagyon is provinciálisnak tűnő jelenségeket az általános emberi szintjére tudta felemelni. Ez még akkor is így von, ha ebben a tudatosságban a „hamis tudat” elemei jelentkeznek.
Természetesen mindennek a kifejezéséhez meg kellett találni az adekvát formát. Az a tény, hogy ezt csak ilyen röviden említem, nem jelenti a forma jelentőségének a lebecsülését. Most azonban az eszmék jelentőségét szeretném hangsúlyozni az Eminescu-mű világirodalmi funkciójának szemszögéből. A román költő lázadása és pesszimizmusa, éppúgy mint kora más nagy közép-kelet-európai íróié, más, mint egy Baudelaire-é vagy Flaubert-é, s ez a másság nem pusztán a körülményekkel magyarázható, hanem azok átélésének módjával és tudatosítási szintjével is.
Eminescu nem egyszerűen poetikus, de intellektuális élmény is számomra.
Megjelent A Hét III. évfolyama 4. számában, 1972. január 28-án.