A romániai magyar irodalomtörténész munkaköréhez természetszerűen tartozik hozzá az összehasonlító irodalomtörténeti vizsgálódás, elsősorban a román-magyar kapcsolatok terén, írók és művek, korszakok és áramlatok kölcsönhatásainak feltárása. A komparatisztika romániai magyar művelői közé tartozik Dávid Gyula.
– Mióta foglalkozik az összehasonlító irodalomtudomány a magyar-román irodalmi kapcsolatok kutatásával?
– Az összehasonlító irodalomtudomány magyarul a múlt század hetvenes éveiben jelentkezik, Heinrich Gusztáv 1877-ben induló Egyetemes Philológiai Közlönyével, s alig két évvel később a Kolozsváron megjelenő Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapokkal, Brassai Sámuel és Meltzl Hugó szerkesztésében. A kolozsvári hozzájárulás tehát már az indulás szakaszában jelentős, s az marad a továbbiakban is. Természetesen itt hamar konkretizálódik sajátos területe: érdeklődése a román irodalom iránt is. Itt készülnek azok a doktori értekezések, amelyek tulajdonképpen a román irodalom első átfogóbb magyar nyelvű ismertetései, s ezek között éppúgy megtaláljuk a kolozsvári egyetem román végzettjeit (Petre Dulfu, Gabriel Onișor, Sebastian Bornemisa és mások), mint a román irodalom iránt behatóbban érdeklődő magyar irodalmárokat (Szabó Emil, Szőcs Géza, Putnoky Miklós), a román-magyar összehasonlító irodalomtörténeti kutatás első képviselőit.
A komparatisztika XX. századi fellendülése természetesen mennyiségileg és minőségileg is sokat ad a román-magyar összehasonlító kutatások e szerény kezdeteihez. A 20-as és 30-as évek nagyszámú kutatója közül mindenekelőtt három nevet kell megemlítenünk, a romániai magyar irodalomtörténet-írás három olyan képviselőjét, akik utat mutattak, iskolát teremtettek. Bár mindhármuk sajátos érdeklődési körű kutató, közös bennük az, hogy felismerték a romániai magyar irodalomtörténet-írás egyik – helyzetéből következő – feladatát, a román-magyar irodalmi és művelődési kapcsolatok kutatásának fontosságát, s nagymértékben szolgálták a kölcsönös megismerés ügyét is.
Elsősorban Bitay Árpád nevét kell említenünk, aki 1922-ben megírta magyarul a román irodalomtörténet rövid vázlatát, s benne a pozitivista beállítottságú ismertetésen túlmenően figyelmet szentelt a román-magyar irodalmi párhuzamoknak is. Emellett nagyszámú tanulmányban foglalkozott a román-magyar irodalmi és művelődési kapcsolatok seregnyi eseményével, új adatok, új összefüggések egész sorát elevenítve vagy fedezve fel.
Máig is szétszórtan, folyóiratokban elfekvő tudományos munkássága mellett ugyancsak jelentősek voltak személyes kapcsolatai is a kor román szellemi életének kimagasló képviselőivel. Munkatársa volt Nicolae Iorga lapjainak, előadója a Văleni de Munte-i szabadegyetemnek, rendszeresen írt az Adevărul Literar şi Artistic-ba, s kapcsolatok fűzték a Bukarestben alakult Prietenii Istoriei Literare elnevezésű román irodalomtörténeti társasághoz, amelynek keretében előadást tartott, majd tanulmányt közölt például a magyar irodalomtörténetírás történetéről.
A másik tevékeny irodalomtörténészünk, Kristóf György, a kolozsvári egyetem magyar nyelv és irodalom professzora, szintén egyaránt publikált magyarul és románul. A román olvasóközönség tájékoztatására megírt magyar nyelv- és irodalomtörténete (1934-ben jelent meg), a romániai magyar irodalom első évtizedéről románul publikált tanulmánya, az 1925-ös centenáriumra írott román és magyar nyelvű Jókai-könyvei tele vannak a komparatisztika történetében számon tartandó, kutatásra ösztönző észrevételekkel, megállapításokkal, s érdemes megjegyezni, hogy tanulmányai között egyik-másikban átfogóbb, európai irodalmi összefüggésekben vizsgálja a magyar irodalom jelenségeit.
Harmadiknak – és épp ebben az említett vonatkozásban – György Lajos nevét kell említenünk. Nála is megtaláljuk a román-magyar témákat (például Magyar elemek a román irodalomban című 1924-es tanulmánya), de igazi nagy komparativista munkái az egyetemes irodalom más összefüggései felé mutatnak. Ebben a felsorolásban épp csak utalnék A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai című nagy monografikus művére, A francia hellénizmus hullámai az erdélyi magyar szellemi életben vagy például A magyar és az orosz irodalom kapcsolatai című tanulmányaira, ugyanis végre épp most készült el a kolozsvári egyetem egykori professzorának életművét számbavevő első marxista értékelés Katona Adám tollából a Korunk legutóbbi számában.
Bitay Árpád, György Lajos, Kristóf György és más érdemes kutatók, mint Kántor Lajos, Veégh Sándor, Józsa János még elsősorban az irodalomtörténeti tényanyag feltárására koncentráltak: a kutatások még annyira a kezdet kezdetén állottak, hogy e nemzedékre eleve az addig ismeretlen tények, események, összefüggések feltárása, közzététele hárult. Egy új nemzedéknek kellett a nyomukba lépnie, amely a modern irodalomtudományi szemlélet és módszerek birtokában a román-magyar összehasonlító és kapcsolattörténeti kutatásokat tovább vigye azok tényfeltáró, faktológiai szakaszából. Ebből a nemzedékből a fiatalon elhunyt Rajka László s a kezdeti komparativista érdeklődés után más irodalomtörténeti feladatokra koncentráló Jancsó Elemér mellett elsősorban Gáldi László nevét kell említenünk, aki ma a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem professzora, és akinek összehasonlító verstörténeti tanulmányait a román irodalomtudomány is nagyra értékeli.
– A magyar irodalomtörténészek érdeklődése a román kapcsolatok iránt találkozott-e hasonló érdeklődéssel a román irodalomtörténészek részéről?
– Hogyne! Már az előbbiekben említettem néhány nevet a dolgozataikat magyarul – vagy magyarul is – publikáló román kutatók közül a múlt század végéről, s a nevek felsorolását folytathatnánk a két világháború közötti román irodalomtudomány művelőinek sorából is: Gh. Bogdan-Duică, Nicolae Drăganu, Alexandru Ciura, G. Karadja, I. Muşlea, Ştefan Bezdechi, Octav Suluţiu, Ion Chinezu, A. P. Todor, s ezzel távolról sem merítettük ki a névsort. És tegyük hozzá, hogy ez a román irodalomtörténész-nemzedék intenzív érdeklődést tanúsított általában a magyar irodalom iránt, komoly szaktanulmányokban tette mérlegre a magyar irodalom román vonatkozásait, összefüggéseit, felismerve, milyen jelentősége van épp a román irodalomtörténetírás sok problémájának megoldása szempontjából ennek az alapos és elmélyült ismeretnek.
Egyébként ebben a vonatkozásban nemcsak említést, hanem elmélyült elemzést érdemel Ion Chinezu, aki például elsőnek írta meg, 1930-ban, az erdélyi magyar irodalom történetét, s aki a magyar és a német irodalom alapos ismeretében kettős, sőt hármas perspektívában látta és elemezte a két világháború közötti korszak romániai irodalmi életének nem egy jelenségét. Chinezu életművének e vonatkozását különben épp a Korunk legutolsó számában kíséreltem meg – tanulságaival együtt – feleleveníteni.
A román irodalomtörténet-írás egészében figyelmet érdemlő eredmények mellett nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a román tudósoknak ezzel az érdeklődésével egyidőben intenzív érdeklődést tapasztalunk a magyar irodalom iránt a román sajtóban általában. Akit közelebbről érdekelnek ennek az érdeklődésnek a méretei, az elég, ha belepillant Réthy Andornak a NyIrK-ben publikált könyvészeti adalékaiba (Ady, Móricz, József Attila, Jókai román bibliográfiája) s számszerűen is lemérheti, mennyire nyomon követte a húszas és harmincas évek román sajtója mind a romániai, mind a magyarországi irodalmi életet.
– Egyik-másik név maga is „felfedezés” a fiatalabb nemzedékek számára.
– Hogy milyen sok mindenkit, milyen sok mindent elfelejtettünk, az majd kiderül a Romániai Magyar Irodalom készülő lexikonából. Nem épp román-magyar vonatkozásban, de megemlíteném például Antalffy Endrét, akit Dorothea Sasu joggal sorolt az orientalisztika jelentős romániai képviselői közé, s aki nemcsak fordított törökből és perzsából, hanem tanulmányokat is közölt ezekről az irodalmakról. Sajnos, őt már életében kissé „kuriózumként” kezelték, ugyanúgy, mint a szanszkritológus Büchler Pált, holott az ő művük a György Lajoséval együtt a romániai tudományosság spektrumán az egyetemes irodalmi kitekintés igényét jelezte, s e vonatkozásban sem ártana művüket feleleveníteni.
Reméljük, ez a felelevenítés különben nem várat soká magára. Egyes részlettanulmányok után most készül a romániai magyar összehasonlító irodalomtudományi kutatások első felméréskísérlete, Csehi Gyula professzor vezetésével, a bukaresti G. Călinescu Irodalomtörténeti Intézet kérésére.
– Ebben a felmérésben te is részt veszel. Irodalomtörténészi érdeklődésed hogyan állapodott meg épp a komparatisztikánál?
– Nem mondanám éppen, hogy megállapodott, hiszen közben sok minden egyéb is foglalkoztat. A romániai magyar irodalomtörténész belterjes gazdasága nemigen enged meg beszűkülést egyetlen témakör határai közé. De mindenesetre érdeklődésem egyik állandó vonulata irodalmunk kapcsolatainak, párhuzamainak kutatása lenne. Ennek a kutatási ágnak a fontosságára annak idején, még egyetemi hallgató koromban Gaál Gábor hívta fel a figyelmemet. Ő biztatott arra, hogy államvizsga-dolgozatomat Mikszáth és Caragiale címmel írjam meg. Egyéb dolgok jöttek közbe, dolgozatomat egy nálunk alig ismert múlt század végi elbeszélőről, Papp Dánielről írtam, de a Gaál Gábor által felkeltett érdeklődés megmaradt. Az ötvenes évek elején néhány tanulmányt közöltem az Utunkban és Igaz Szóban a XIX. század ötvenes-hatvanas éveinek román-magyar irodalmi és művelődési kapcsolatairól, majd 1956 nyarán Dunának, Oltnak egy a hangja címmel antológiát állítottam össze épp azzal a céllal, hogy minél szélesebb körben és minél hathatósabb módon tudatosuljanak történelmi múltunk közös hagyományai s e közös hagyományokból fakadó eszmei tanulságok is. Munkám hosszabb megszakítás után, 1965 őszétől folytatódott, s egy kissé jelképesnek is érzem, hogy épp a nem sokkal azelőtt elhunyt Kakassy Endre Sadoveanu-könyvéről írtam először. Az ő helye betöltetlen volt, s én vállaltam a román irodalom ismertetőjének általa korábban oly igényesen betöltött szerepét. Román irodalmi vonatkozású cikkeim, tanulmányaim rendjén igyekeztem egy-egy író vagy irodalomtörténeti korszak problematikájába mélyebben behatolni, s felmérni azt az érdeklődést, amely a román, illetve a magyar irodalom iránt kölcsönösen megnyilvánult. Így születtek „alkalmi” tanulmányaim Goga magyar irodalmi fordításairól, Coșbuc költészetének magyar fogadtatásáról, St. O. Iosif Petőfi-fordításairól, Sadoveanu, Rebreanu művének magyar visszhangjáról, Arany János és a román népiesség összefüggéseiről, Petőfi, Ady költészetének útjáról a román irodalomban, vagy néhány „hídverő” akció és egyéniség példájáról (Ács Károly, Bitay Árpád, Iosif Vulcan, Ion Chinezu, az 1935-ös váradi hídverés stb.).
– Milyen tapasztalatokkal követted például Arany János útját a román irodalomban?
– A kiindulópont természetesen mindig az adatok sora, de az izgalmas problémák tulajdonképpen az adatok mögött rejtőznek. Rejtőznek sokszor a szó szoros értelmében, s szerencsések lehetünk, ha adódnak hősies bibliográfusok, akiknek munkája nyomán ez a rejtőzés megszűnik. Arany János román fogadtatása esetében az úttörő munkát Réthy Andor végezte el, s én az ő – akkor még kéziratban levő – bibliográfiájára, valamint az 1960-ban megjelent kétnyelvű Arany-kötetre támaszkodhattam. Arany költészetének fogadtatása kapcsán aztán feltárultak a román és magyar népiesség párhuzamosságainak és egymásra való hatásának kérdései. Az köztudomású, hogy a népiesség eszmei-művészi szempontból talán legteljesebb, világirodalmi szintű kibomlására a magyar irodalomban került sor: Petőfinek a 48-as forradalomtól elválaszthatatlan lírájában és Aranynak e forradalmi kort epikában, áttételesebben kifejező költészetében. A visszhang eszmei lehetőségei szempontjából a műfajban való megjelenés mellékes dolognak tűnik. Mégis az a helyzet, hogy míg Petőfi költészete erős visszhangot támaszt a múlt század második felétől kezdve a román irodalomban is, Aranyt csak szórványosan fordítják. Egy-két tolmácsolás jelenik meg a Famíliában, ami nem véletlen, mert Iosif Vulcan nagyváradi lapjának nemzeti alapú népies orientációja van. És lényegében Aranyt csak a két világháború között fordítják programszerűen – azokban az erdélyi román lapokban, amelyeket E. Lovinescu egyféle utó-semănătorista irányzat menedékhelyeinek tekint a román irodalomban. S valóban, az Abecedar, a Pagini Literare, a Țara Bȋrsei körül a 20-as és 30-as években egy új irodalmi népiesség ébredezik, s azt erősítik a Teodor Murășanu, Axente Banciu vagy Iancu Miloman-Bonțanul által közölt Arany-fordítások.
A fordítás tehát nem véletlen és nem is csak kultúrát közvetítő tett, hanem adott konkrét esetekben az irodalom belső fejlődési tendenciáiból fakadó szükséglet. Valamely költőt egy másik irodalom akkor fogad be igazán, amikor saját belső szükségletét elégíti ki vele. Ezzel a belső szükséglettel magyarázhatjuk például a XIX. század végi és századfordulói román költészet intenzív vonzódását Petőfi egyetemes eszmeiségű, temperamentumosabb és forradalmibb költészetéhez (emlékezzünk rá, hogy Goga Petőfit „minden nemzeti vágyak riadókürtjének” nevezte). Az elmondottak még világosabbá válnak, ha megpróbáljuk a Petőfi-Arany recepció kérdését tágabb, kelet-európai összefüggésben nézni, s emlékezünk arra, hogyan függ össze például Arany igen korai szerb-horvát, és szintén elég korai szlovák fogadtatása azzal a népiességgel, amely ezekben az irodalmakban a XIX. század 40-es, 50-es éveiben, illetve a század utolsó harmadában kibontakozik, s azzal a ténnyel, hogy a Toldi 1858-as szerb-horvát fordítója, Jovan Jovanovics-Zmaj és Arany balladáinak szlovák tolmácsolója, Hviezdoslav-Országh Pál maguk is egy epikus alkatú népiesség kimagasló képviselői.
– A szakemberek számára az összehasonlító irodalomtörténeti kutatások nyilván nagyon fontosak. De nézzük meg a kérdést, ha szabad így fogalmaznom, a gyakorlati hasznosság oldaláról.
– Talán egy egészen gyakorlati haszonnal kezdeném, amely még csak nem is az irodalmat, hanem a virtuális „olvasótömeget” illeti. A különböző irodalmak közötti kapcsolatok, párhuzamok kutatása a nacionalizmus ellen folyó nevelőmunka hatásos eszköze. A komparatista szemében mondjuk a magyar és a román irodalom egymással való kapcsolatában létezik, s eredményei eloszlatják a nacionalista gőgöt éppen úgy, mint a nacionalista elzárkózást, hiszen az egyes jelenségek és egész irodalmak egyetemesebb látószögből történő megítéléséhez segítenek hozzá. Mert nincs olyan irodalom, amely önmagába zártan alakult volna ki és fejlődött volna. Az irodalom egyetemes közegben születik, hazai és közelebbi vagy távolabbi ösztönzések bonyolult szövevényéből, s elképzelhetetlen olyan kutatás, amely egy nemzeti irodalom „vegytiszta” formájánál megálljon, s ne vegye tekintetbe azt a rendkívül sok irányból jövő és komplex hatást, ami bármely nagy vagy kis nemzet irodalmának az egyetemes irodalmi vérkeringésben való létezésével együtt jár. Ebből következik most már a komparativizmusnak az irodalomra való haszna: a komparatista szemlélet kikerülhetetlenségére figyelmeztet, még akkor is, ha nem kifejezetten összehasonlító irodalomtudományi témákról van szó. Különösen Erdélyben mind a román, mind a magyar értelmiség a román és magyar kultúra kölcsönhatásának áramkörében formálódott, főleg az utóbbi két évszázadban. Irodalmunk és általában művelődésünk történetének kutatása elképzelhetetlen tehát anélkül, hogy ne vizsgálnák szüntelenül és kellő elmélyültséggel azt, hogy milyen eszmei–művészi konklúziók, milyen sajátosságok következnek mindebből. Az, hogy ez a kölcsönhatás megvolt, publicisztikai közhellyé vált, de anélkül, hogy pontosan tudnánk, milyen tényeket takar e közhely. A tételek igazságát a tények igazságával kell alátámasztani, s ezért feltétlenül tovább kell lépnünk a romániai magyar komparatisták előttünk járt nemzedékeinek útján. Meggyőződésem például – hogy csak egy részletkérdést említsek –, hogy érdekes eredménnyel zárulna, ha valaki vizsgálat alá venné, hogyan függ össze az 1960-as évek román lírájában érzékelhető intenzív frontáttörés a romániai magyar líra úgynevezett „Forrás-nemzedékeinek” modern költői kezdményezéseivel (részben épp a román modernek műfordítói felfedezése révén).
– Milyen gyakorlati problémákat látsz e feladatok valóra váltása körül?
– Hát gyakorlati problémák, nehézségek vannak. Itt is érezhető az a romániai magyar irodalomtörténeti kutatásra általában jellemző tény, hogy a munka meglehetősen szervezetlenül folyik, vagy talán inkább azt mondanám, szervezett keretek nélkül. A lapok, folyóiratok ösztönzése kétségtelenül a „ társadalmi rendelés” erejével ható pozitív tényező, de a munka sokszor ki is merül ezekben az egyéni kezdeményezésekben.
A szervezettséget és ennek nélkülözhetetlen velejáróját, a távlatra tervezés lehetőségét csak az intézményi keret biztosíthatja. Nagy örömmel olvastam ezért Alexandru Dima professzornak, az Akadémia G. Călinescu Irodalomtörténeti Intézete igazgatójának nemrégiben megjelent interjúját a Korunkban, amelyben nemcsak a jelenlegi keretek elégtelenségéről szólt, hanem az Akadémia vezetőségének arról a szándékáról is, hogy komolyabb kutatócsoporttá bővítse a jelenleg két főből álló kollektívát. Egy ilyen kutatócsoporttól bízvást lehet várni nemcsak a romániai magyar irodalomtörténeti kutatások jelentős előbbrevitelét, hanem a román-magyar összehasonlító irodalomtörténeti kutatások elmélyítését és kiszélesítését is. Hiszen az ilyenfajta munkának létfeltétele az intézményesség és szervezettség.
Megjelent A Hét III. évfolyama 42. számában, 1972. október 20-án.