Bodor Pál: Monológ zárójelben. Röplapok versben, prózában. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971.
Bodor Pál mondja kötetének fülszövegében, hogy kedvenc műfaja: a lehetőség. Nem hiszem el neki. Nyilván védekezésnek szánta, talán mert úgy érezte, hogy sok apró mozaikból összeálló kötetét az olvasók szétesőnek találják – éppen műfaji szempontból. Vannak benne, saját besorolása szerint: versek nagyrészt prózában, majdnem karcolatok és különféle észrevételek. A riportot és az aforizmát nem említi, pedig több írása is remek riport, jónéhány pedig erősen aforisztikus vagy éppen aforizma. (Még akkor is, ha „gyűlöli az aforizmát”.)
Miért nem hiszem el hát neki, hogy kedvenc műfaja a lehetőség? Mert a Monológ zárójelben nem a felcsillanó, hanem a megvalósított lehetőségek foglalata. Az egyes írások műfaji hovatartozásáról csakugyan lehet vitatkozni. (Még visszatérek erre a kérdésre.) De ez a 254 oldal szerves egység, legalábbis annak érzem, egy sokszínű, sokfelé érdeklődő, mindenért egyéni gondot és felelősséget vállaló, türelmetlen ember gyónása. S ha már ki kellene igazítani a fülszöveg vallomását, azt írnám be helyette, hogy Bodor Pál kedvenc műfaja mindenben, versben és riportban, karcolatban és pamfletben: a szenvedély.
Ez a szenvedély nem összemossa a műfajokat, hanem hidat emel föléjük, nem félretaszítja a sántább érveket, hanem mankót dug a hónuk alá. Ez a szenvedély él, éltet, perzsel és tisztít. Írót és olvasót egyképpen. A hitvitázók szenvedélye vagy Tolnai Lajos önmagán is sebeket tépő konoksága hallik ki ezekből az írásokból, modern, mai témákra írt gyötrődésekből.
Egy helyen megvallja, hogy szenvedélyes elfogultságában még az értelmező szótár precíz, de hűvösnek talált magyarázatait is átírná néha. Hogyne, mikor szerkesztői a békéről olyan szenvtelenül, csupán jogi és nyelvi érveket tekintve tudnak írni, s a háború nem más szerintük, mint „nincsen béke”, mint a béke jogi, nyelvi ellentéte. „Nem, én már biztosan nem leszek szótárszerkesztő. El nem tudnám viselni e meghatározás-rendszer tudományos szenvtelenségét, közönyét. Tönkretennék minden szótárat.” Mert ebben az újféle szótárban „a lélek helyesírása” vezérelné, meg „az érzelmek biztonsága”. Az embertelenség ellen mindig harcra kész éberség és a jobbító, nemesítő erkölcsi igényesség. Igen, a publicisták, költők, írók többek között ezért nem foglalkoznak szótárszerkesztéssel (csak kényszerből néha, ha rájuk marad), hanem a sokaság gondjait, szenvedéseit, purgatóriumát vagy éppen poklát vállalják magukra. Mert ugyebár, aki dudás akar lenni… És Bodor Pál józan tudattal, de békíthetetlen szenvedélyességgel vállalta.
Szenvedélyének tárgya, az irodalom örök témája, gondja és félelme: az ember. Kicsi e-vel, vagyis nem a tulajdonnév rangjára emelt, s ezzel elszigetelt egyedi ember, hanem az ember, a maga sokaságában és egyediségében is egyszerre. (Ezért általánosít még ott is, ahol az egyedítés nem szűkítené az írás mondanivalóját, de feltétlenül erősítené a hitelét.) Bodor Pál száz alakban, száz gondban írja önmaga gondjait. Újra meg újra tükröt tart önmaga és önmagunk elé. Olyan tükröt, amelyik nem szépít, hanem éppen torzít, hogy a lényeget, a megváltoztatni érett vonásokat jobban felmutassa.
A kötet egy része: groteszk portré.
De nincs olyan felvillantott arc, amelynek erkölcsi torzulásait Bodor Pál szenvtelenül tudná nézni és megmutatni. A humanizmus néha szép szavakká szublimálódik az életben, annyira általános lesz, hogy megfoghatatlanná válik. S így talán még a gyilkolás is humánus cselekedetté léphet elő. Bodor Pál nem az elvont humanizmus, hanem az élő, konkrét emberszeretet nevében szól, az embertelenség jegyeit ragadja meg, hogy elgyötrődjék fölöttük és végiggyötörjön minket, olvasókat – a jobbulás szándékának útján A szenvedély magas lázával akarja irtani az erkölcstelenség baktériumait. Legalább azokban, akikben ettől a láztól felugrik az erkölcsi érzék higanyszála. De azért mindenkihez szól, mindenkinek van mondanivalója. „Mert csak kétféle ember van a földön. Olyan, akinek van – és olyan, akinek nincsen lelkiismeretfurdalása. Olyan ugyanis nincsen, akinek soha semmi oka ne lenne lelkiismeretfurdalásra.”
Persze a haragvó szenvedély sem mindig egyazon hevülettel tör fel soraiból. Másként ostoroz jámbor tévelygést, mint tudatos szélhámosságot, másként ítél a közösség közönye, mint egy ember tétova gyávasága fölött. Az egyedi gyarlóságok is a közösség felelősségében kapnak igazi arányokat. A hallgatás nyelvtana: a helyezkedés, a simulékony pecsovicsság, a soha véleményt nem mondás ostobaságának és gyávaságának a „receptje”. De hogy beválik-e, ez már nem csak a törtetőkön, a gyáva lapulókon, soha véleményt nem mondókon (és ezzel önmaguk belső értékeit is megsemmisítő erkölcsi öngyilkosokon) múlik, hanem a közösségen is, amely elfogadja vagy elutasítja az ilyen „megfontoltságot”? A Gyöngeségeink karrieristája csak azért érvényesülhet, mert a közösség eltűri, hogy egy ügyes helyezkedő, egy alapjában örökké remegő gyáva („A kocsonya létezési formája a reszketés”) kilesse az emberi hiúságokat és töprengéseket, mások őszinte pillanatait és indulatait, és mint egy szerencsejátékos saját érvényesülése tétjeként dobja oda mások gyöngeségeit, naivságát, becsületességét. Egyéni torzulásokat mindig a közösség életébe ágyazódva mutat meg ez a könyv. Józsua meséje, ez a modern bibliai történet, vádirat a félelem ellen. Az egyén lelki egyensúlya billen ki a félelemben (ez esetben: egy mai Józsua rettegése bőrfekélyének kiújulásától), de a félelmet az egyén csak a közösség erejében, bátorságában bizakodva győzheti le. „Az ember egyszer meghal, de addig élni kell félelem nélkül. Ilyesmikre már a gyermekeket is meg kellene tanítani az iskolában.”
Más Bodor Pál hangja, amikor nem a közösségre apellál az egyén gyarlóságainak leküzdése érdekében, hanem éppen a közösséget, a csoportos félelmet, hisztériát vádolja – egy ember szerencsétlen sorsa nevében. Az alapállás itt is a közösségi felelősség, de a példa fordított. A gyanús apáca az őt körülvevő kicsi közösség butasága, korlátoltsága, tájékozatlanságban hagyása miatt válik derűsen tiszta lélekből mindenkitől menekülő csendes őrültté, teljes lélekből szánalmas ronccsá. Noha a buta félreértés teszi félszeggé a hajdani apácát és fagyasztja meg körülötte a bizalmat, az igazi tettes itt is: a félelem s a vele járó rettegés és gyűlölet. Bodor Pál itt nyíltan is magára vállalja a közösség felelősségét, miként majd mindegyik írásában burkoltan, célzásokkal vagy ráértéssel megteszi ezt: „Szégyellem magam mindenki helyett.”
Gondolatilag e groteszk portrék az erkölcsi tanulságokat sommázó esszék felé mutatnak. A prózaversek vallomásai, a riportok, karcolatok tényfeltárása mellett ugyanis az erkölcsi tartás egyéni és közösségi normáit is megfogalmazza Bodor Pál. Vitathatatlan igazságokat mond ki e sommázó jellegű rövid írásokban, néha kedélyesen vagy éppen szándékos eltúlzással, máskor keserűen vagy lemondóan. „Csomó minden – sokkal jobban menne, ha mindenütt csak a becsületes emberek értenének a parancsoláshoz.” (Kinek van tekintélye?) Ostorozza a naivságot, amely éppen jóhiszeműségénél fogva minden bűn és mindenféle embertelenség cinkosává válhat. „Gyűlölöm a naiv embert… Gyűlölök minden becsületes embert, aki nem tud épp oly félelmetes lenni, ha kell, mint amilyen félelmetesek tudnak lenni a becstelenek.” (A bárgyúság bukása.) Vitatható tanulság. Az embertelenséggel azonban nem lehet másik embertelenséget szembe helyezni; az igazságnak, emberségnek erőre, térre, időre van szüksége, nem erőszakra és megfélemlítő eszközökre. Bodor Pál szenvedélye, az emberségért vállalt és vallott gondja – talán éppen mert a szó erejét nem találja elég elégségesnek – ez esetben elkeseredésbe hajlott, s a megoldás nem egyszer térül így el. Az oka, azt hiszem, az, hogy a gondolatok hömpölygését néhol a szavak zuhogása váltja fel, eszmék helyett moralizálást kapunk.
Személy szerint nem vagyok biztos abban, hogy az írónak okvetlenül megoldást is kell javasolnia. Olyankor is, amikor ez a „megoldás” roppant bonyolult és közerkölcsöt, beidegződöttségeket vagy szokásokat kellene hogy felcseréljen vagy feloldjon merevségükből. Az író dolga az, hogy tükröt tartson önmaga és embertársai elé. Művészi erővel tudatosítsa az állapotokat, erkölcsöket, helyzeteket. A megoldásokra a társadalomnak kell rátalálnia. De az író munkája nélkül nem mehet végbe a társadalom tökéletesedése. A lélekben az író szava munkál. Ilyenképpen Bodor Pál könyve nem csak teljesítmény, hanem nélkülözhetetlen közösségi tett is.
Egyetlen műfaji kérdésre visszatérnék. Amiket Bodor Pál „majdnem karcolatoknak” nevez, azok gyakran igazi riportok. Csak éppen nem a leíró, elnyújtott, mindent elmondani akaró s ezért oly keveset mondó riportok fajtájából valók, hanem esszé-riportok: a történet konkrétságában és egyediségéből kikövetkeztethető általánosításaival, a valósághoz tapadással és eszmei, gondolati iöléb e emelked ésével. A főbe lőtt emberre és más ilyen írásaira gondolok. Vissza kellett térnem rá, mert a riport megújulásának egyik útja lehet ez.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 15. számában, 1973. április 13-án.