Kovács János: Azonos hullámhosszon, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.
Könnyű dolguk volt szépanyáinknak: elegendő volt egyetlen rangosabb folyóiratot, mondjuk a fiatal Vahot Imre Divatlapját olvasniuk ahhoz, hogy tájékozottak legyenek az egész akkor élő szépliteratúráról. Manapság az, akinek nem élethivatása, kenyérkeresete az irodalom, meg sem kísérelhetné mindent elolvasni, mindenről tudni. Sőt, annak se jut ideje mindenre. Ez a titka a digestek, a „kivonatfolyóiratok” nagy népszerűségének. Elvégzik a válogatás, a rostálás, a csoportosítás munkáját, szerkesztői ízlésének, beállítottságának megfelelően. Persze ízelítőt nyújtanak – mindenképpen kényelmesebbé és szerencsés esetben biztonságosabbá is teszik az olvasók tájékozódását.
A mi romániai magyar irodalmunknak is aligha akad túl sok jól tájékozott, mindent, de mindent elolvasó ismerője. S bármennyire fontos ága a romániai magyar művelődésnek az irodalom, csupán ennek az ismerete nem elégséges. Olyan alap, amelyre még más ismereteket kell építenünk. Többi között a mai román irodalomban való tájékozottságunkat. A romániai magyar lapok, folyóiratok mindegyike rendszeresen vállalja a közvetítés, népszerűsítés feladatát. De emellett az értékek kiválasztásához, az értékrend alakításához, a megbízható eligazodáshoz az olvasónak kalauzra van szüksége. Nem ritkán a jelentős művek azonnali beépítéséhez is irodalmi tudatunkba. Mert igaz, alig van fontos román irodalmi alkotás, klasszikus vagy mai munka, amely ne jelenne meg magyarul, de a fordítás néha késedelmes, s közben az illető mű már vitát kavar, hat az irodalmi életre és fejlődésre, magyar kritikusok is sűrűn idézik, míg a magyar olvasók tömegéhez anyanyelven csak később jut el a könyv. Folyóirataink az elmúlt évtizedekben újra meg újra vállalkoztak a kalauz szerepére is. Hajdanán legjobb két világháború közti folyóirataink is rendszeresen közöltek szemléket a kortárs román irodalom eseményeiről, gondjairól és vitáiról.
Szemlér Ferenc ilyen szemléi-esszéi önmagukban is jelentős alkotások. Az Igaz Szóban egy időben Kerekes György vezette Hónapról hónapra az élő román irodalom „munkanaplóját” és eseménynaptárát. Kovács János lényegében ezt a hagyományt folytatja az utóbbi három-négy esztendőben folyóiratokban (Igaz Szó, Utunk) közreadott nagyobb áttekintéseivel és az Előrében – Azonos hullámhosszon címmel – rovatba szerkesztett gyorsabb, rövidebb beszámolóival, szemléivel. Ezeket az írásait fogta egybe a Kriterion Könyvkiadó – a román irodalom magyar és német közvetítésének rangos műhelye – ugyancsak Azonos hullámhosszon címmel.
Kovács János ebbe a kötetébe 1967-től 1973-ig írt kritikákat, ismertetéseket, szemléket vett fel (rovatát közben az Előrében rendszeresen tovább írja). Legtöbb írásának kelte 1972: a könyvnek majdnem a fele ekkor született. 1967-ből és 1968-ból egy-egy írás került be a kötetbe. 1969-ből kettő. Szerzőnk 1970-ben kezdett hozzá az élő román irodalom eseményeinek rendszeres nyomonkíséréséhez, valójában tehát négy év – 1970–1973 – krónikáját kapjuk. Első kérdésünk ilyenkor: valóban hűséges krónikája-e a 250 oldalas könyv a román irodalom e négy esztendejének. Vitákkal tele esztendők voltak ezek, jelentős művek születésének ideje, eredményes kísérletek és – természetesen – kudarcok időszaka.
Kovács János elsősorban az eredményekre figyelmez, a csakugyan maradandónak ígérkező művekre, az egészséges fejlődést elősegítő tisztázásokra, a költészet, a próza és az irodalomkritika jelentősebb teljesítményeire. Nem fordít időt és teret a kudarcokra, a sematizmus erőtlen újjáéledési próbálkozásaira, elvetélt kísérletekre, témák kimaradására, kritikusi beszűkülésekre, vagy légüres térbe rugaszkodó mutatványokra. Szándékát értem, ha teljességgel nem is tudom elfogadni. A többoldalú, árnyaltabb kép talán jobban hozzásegítene ahhoz, hogy a magunk romániai magyar irodalmi gondjait – a közös szocialista valóság háttere előtt – tisztábban, nagyobb összefüggésekben lássuk. Kovács János a vitatott problémákat már józan szemlélőként közvetíti, s így – ha közvetve is – képet kapunk a mai román irodalom küzdelméről az előbb említett jelenségek ellen. Az írók legtöbbje előre néz, keres, a szocialista valóság erős vonzásában a művészet törvényeinek kötéseit és oldásait kutatja. Éppen mert a szerző is ezekkel a törekvésekkel rokonszenvez, mert az irodalom jövőjét csak a sokszínűség és művészi igény jegyében tudja elképzelni, meggyőződésem szerint az Azonos hullámhosszon hűséges képet nyújt – óhatatlanul summázva – a jelenkori román irodalom legjobb műveiről, törekvéseiről, alkotóiról.
Kovács János négy nagy fejezetbe osztotta tanulmányait, szemléit és beszámolóit. Az esztétikától a kritikáig – az elméleti tisztázások, hagyományfeltárások kerete. Viták és vallomások – árulkodó maga az alcím. Az epika megújulása – a mai román epika újító törekvéseiről tájékoztat, néhány jelentős prózai mű. Ștefan Bănulescu, Matei Călinescu, Mircea Horia Simionescu, Augustin Buzura, Romulus Guga, Al. Ivasiuc, Zaharia Stancu, Fănuș Neagu és különösen Marin Preda regényei, novellái alapján. Az említett időszak kétségtelenül a román próza megújulásának korszaka volt, a prózaírás lehetőségeinek kiszélesítése, az erőteljesebb lélektani ábrázolás érvényesülése. Különösen fontosnak érzem Kovács János tanulmányát Marin Preda regényeiről. Szerzőnk szinte a kezdetektől nyomon kísérte Marin Preda prózájának fejlődését, tanulmányokat közölt a Moromete-család első és második kötetének megjelenése idején. Most mintegy szintézisét adja Preda egész eddigi életművének, azt az utat vázolja fel, amelyen az élő román próza egyik legnagyobbja a klasszikus zártságú, harmonikus felépítésű első regényétől eljutott a mozaikszerű szerkezetig és a nyitott formáig. Marin Preda írói útja – a lehetőségek, az igények, a távlatok felismerése és az önmagára eszmélés, önmagán felülemelkedés, a tökéletesség meghódítására indított újabb meg újabb roham – nem tanulság nélküli a romániai magyar irodalom számára sem. Persze, Marin Preda példája is annyira egyéni, hogy csak egyéni módon közeledhetünk feléje, a megértés szándékával, eleve óvakodva a merev, erőszakolt és ezért leegyszerűsítő, pontosan ellenkező hatást elérő, mindenáron való párhuzamoktól.
Mit jelent és mit jelenthet a romániai magyar irodalom, a magyar olvasó számára az élő román irodalom tapasztalattára? Kovács János kötetének egyik fejezetében, a negyedikben – Kölcsönös vonzódások – éppen ezt vizsgálja. Váradi hídverőkről és váradi hidakról ír, a közös dolgok mindennapi, problémáiról, írók együttélésének, kölcsönös megismerésének gondjairól és távlatairól. A közvetítésnek ez a szándéka, persze, az egész könyv bevallott célja. Nem egy esetben nélkülözhetetlen munkát végez el ezen a téren, még az adott szűk keretek között is Kovács János. Gondolok például A hagyománnyá avatott avantgarde című tanulmányára. Ez a termékenyítő, tagadó-építő, lázadó-lendítő művészeti irányzat fontos szerepet játszott a román irodalom fejlődésében, még azokra az írókra is hatott, akik nem tartoztak a mozgalomhoz. Valójában – éppúgy, mint a hazai magyar irodalomban – itt sem vonhatta ki magát teljesen senki a befolyása alól.
A román avantgarde, saját irodalmának forradalmasításán túl, jelentősen gazdagította a francia avantgarde-ot is Tzara, Voronca, Fundoianu román költők francia nyelvű költészetével. A román avantgarde hagyományai, alkotói azonban meglehetősen ismeretlenek irodalmi köztudatunkban, noha a kortárs költők mindig fordították a román avantgarde műveit, s a kritikusok is felfigyeltek munkáikra. Kovács János jól dokumentált, értő jellemzése a román avantgarde-ról kétségtelenül hozzájárulhat a romániai magyar költészet, s nemcsak a költészet időszerű problémáinak tisztázásához is – a román és a kelet-európai avantgarde-irányzatok életképes hagyományainak alaposabb megismertetésével. Ma is csak egyetérthetünk Kovács Jánosnak Ion Pop Avangardismul poetic românesc című könyvéből és a Sașa Pană avantgardista antológiájából négy évvel ezelőtt leszűrt következtetésével: „Azt hiszem, a fokozott érdeklődés és figyelem, melyet a román irodalomtörténészek tanúsítanak az avantgarde iránt, hasznos buzdítás arra, hogy közelebbről szemügyre vegyük a romániai magyar irodalom hasonló mozgalmait, szűkkeblűség vagy elfogultság nélkül tegyük mérlegre erényeit és botlásait”.
Kovács János tanulmányai, szemléi nemcsak hirdetik, emlegetik a kölcsönös vonzódásokat; a szerző konkrét művek kapcsán keresi a kölcsönhatásokat, a reális párhuzamokat. Különösen jól ismeri a román expresszionizmus korabeli romániai magyar visszhangját, Lucian Blaga fogadtatását, a váradi példákat, a Tavasz, a kétnyelvű Aurora és a Familia hagyományait, ezek továbbélését napjainkig, s itt köti össze teljes biztonsággal a magyar és román irodalmi törekvések rokonszálait. Néhol csak felvillantja a tényleges vagy lehetséges párhuzamokat. Dicséretére legyen mondva, nem erőszakolja ott is, ahol magától nem adódik az összehasonlítás. Mint általában az irodalom, a román és a romániai magyar irodalom is sok közös, de nem kevés saját hagyomány, törvény szerint fejlődik. Mindenik irodalom: sajátos érzésvilág és gondolkodásmód, sajátos nyelvi szellem. Ennek figyelembe nem vétele a ténylegesen meglévő közös vonások hitelét is érvénytelenítheti.
Mondom, Kovács János tudja és tiszteletben tartja ezt: a kölcsönös megismerés útjait keresi. Jól tudja azt is, hogy „az összehasonlító irodalom az a tudományos munkaterület, amely a tennivalók kifogyhatatlanságával egyszerre vonz és taszít”; egyik írásában nem hiába serkent e tudomány művelésére, miközben tudományos alapozással vagy publicisztikai hangvételben, megállapításaival vagy jelzéseivel ő maga igen hasznos szolgálatot tesz az összehasonlító irodalomtudománynak.
Egy-két mulasztást is eszünkbe juttat ez a kötet. A fordításkritikák megritkulását, elmaradását például. Mégpedig azzal, hogy Kovács János – sommásan ugyan – itt-ott a fordítások stílusát, hangulatát, művészi szintjét is vizsgálat alá veszi. Így a Bănulescu-novelláknál a Dávid Gyula munkáját értékeli, Titus Popovici Ipu két halála című kisregényéről szólva pedig Forró László és Klumák István fordításait veti egybe. A prózai művek fordításait alig-alig elemzi a kritika, megelégszik sommás szabványmondatokkal, pedig a mű belső világának feltárásához segíthetne hozzá az értő stílusvizsgálat. Talán itt az ideje felmérnünk: hol tartunk fordításirodalmunk mennyiségi eredményein túl – a minőség dolgában. A magyar fordításirodalom nagy hagyományai köteleznek erre. És a klasszikus meg az élő román irodalom jobb, szebb, erőteljesebb tolmácsolásának fontos feladata.
Kovács János kötete alapjában igen hasznos kalauz. Jó segítség írónak, fordítónak, olvasónak s talán első helyen kellett volna említenem tanárainkat és diákjainkat. Az iskolai irodalomoktatás közismerten mindig – legalább egy-két lépéssel – az élő irodalom mögött marad a tankönyvekben. Az Azonos hullámhosszon ezt az elmaradást csökkentheti le. Kézikönyvnek is igen alkalmas. (Névmutató feltétlenül kellett volna hozzá, éppen a könnyebb használat érdekében.)
Mivel Kovács János sorozatát tovább folytatja, végül talán egy témát is ajánlhatnék számára. A romániai magyar olvasót bizonyára érdekelné, hogy milyen a mi képünk a mai román literatúrában. Egy tanulmányt megérdemelne a kérdés. Vagyis azok munkája, akik George Coșbuc, Ioan Slavici, Iosif Vulcan, Ion Chinezu hídverő igyekezetét folytatva a mai magyar irodalom termését és helyzetét szemlézik, jelzik, tanulmányozzák. Nicolae Balotă, Veronica Porumbacu vagy Constantin Olariu időnként felfelbukkanó. írásai kínálhatnának ilyen tükröt. Ha a kölcsönös megismerés román munkásainak napi tevékenységére is jobban odafigyelünk, talán többen kapnak kedvet ehhez az irodalmi foglalatossághoz.
Megjelent A Hét V. évfolyama 18. számában, 1974. május 3-án.