Csángó krónikámban, a Barcaságról elszármazott Istók János szobrászművész kapcsán, emlegettem Köllő Miklóst is, a gyergyói születésű szobrászt, Zala György kedves segítőtársát. „Szinte mindenki megfeledkezett róla” – mondta Engel Károly kolozsvári irodalomtörténész, amikor legközelebb találkoztunk, s hozzátette: rokona volt, és ennek a rokonságnak a jogán használja szépirodalmi meg műfordítói munkáiban, tehát nem kimondottan tudományos dolgozatai alatt, a Köllő Károly nevet. Így jegyezte Szép literatúrai ajándék című antológiáját a múlt század erdélyi magyar elbeszéléseiből, meg Vasile Alecsandri és Matei Caragiale műveiből készített fordításait. Engel Károly előszeretettel foglalkozik a román-magyar művelődési és irodalmi kapcsolatok közelebbi és távolabbi múltjával. Kedvelt munkaterülete ez 1953 óta, amikor a nagyenyedi Bethlen Kollégium könyvtárába került, s amikor Szabédi László a magyar-román kapcsolattörténet feltárásának tudományos lehetőségeit és hasznosságát villantotta fel előtte.
– Mikor találkoztál először az összehasonlító irodalomtörténettel és miként?
– Fogalmam sem volt még arról, hogy mi is a komparatisztika, amikor kisdiákkori élményeim ráébresztettek arra, hogy az irodalomnak ilyen vonatkozása is létezhet. A nagyváradi Gojdu-líceumban volt egy nagyon szigorú román irodalomtanárunk. Osztályunkban sok magyar nemzetiségű diák is tanult. Mikor tanárunk látta, hogy nem értünk bizonyos verstani vagy retorikai kérdéseket, legnagyobb meglepetésünkre néhány sort idézett magyarul Arany János Toldijából, mondván, hogy ez az a költői kép, amire hivatkozott. S hogy a román anyanyelvű diákok is jól megértsék, románra is lefordította a Toldi-idézetet. Ez az ember, Anca Sabin, mint később megtudtam, a Luceafărul-nemzedék egyik kiváló tanártagja volt.
Ez az akkor számomra meglepőnek tűnő párhuzam román és magyar irodalmi művek között mintegy öntudatlanul is indítást adott arra, hogy jóval később, mikor a sors szeszélye folytán Nagyváradról a nagyenyedi dokumentációs könyvtárba kerültem könyvtárosnak, felügyeljek azokra a lehetőségekre, amelyeket a két irodalom párhuzamainak vizsgálata biztosíthat a kezdő kutató számára.
Nagy élmény volt számomra megismerkedésem Nagyenyeden Muzsnay Lászlóval. Immár valószínűleg kevesen, talán csak a volt enyedi diákok emlékeznek erre az emberre, aki véleményem szerint az elmúlt huszonöt év egyik legnagyobb horderejű román művelődéstörténeti felfedezését tette: szorgos utánajárással megtalálta Halics Mihály, vagyis Mihail Halici könyvtárának jegyzékét. Mihail Halici Pápai Páriz Ferenc és Misztótfalusi Kis Miklós tanulótársa volt Nagyenyeden. Családja Karánsebesről, ebből a polgárosodás útjára lépett szabadvárosból menekül Belső-Erdélybe. Jó barátságban állott Pápai Páriz Ferenccel, akit bázeli doktorrá avatásakor román üdvözlőverssel köszöntött. Ezt a verset tekintik az első román időmértékes versnek.
De hogy a magam nagyenyedi ihlető környezetéről még egyet és mást elmondjak, hadd említsem meg: hasonlóképpen nagy élmény volt számomra Kristóf Györgynek, a hajdani enyedi diáknak a könyvtára. Kristóf professzor öregségére egykori kollégiumának, alma materének ajándékozta könyveit. Ebben a könyvtárban találtam rá Gáldi László meg Bogdan-Duică néhány művére, például Gáldi Lászlónak azokra az írásaira, amelyekben a Dunamenti népek irodalmaiban jelentkező közös vonásokkal foglalkozott, gondolok elsősorban egy 1946-os tanulmánykötetére, vagy Bogdan-Duicănak az erdélyi román irodalom úttörő nemzedékéről szóló monográfiájára. Gálditól megtanultam, hogy a jelenségeket nem szabad egyetlen irodalmon belül vizsgálni: sokrétűbben lehet megismerni, ha a szomszédos vagy éppen együttélő irodalmakban, műveltségekben is megpróbáljuk nyomonkövetni. Ugyancsak Gáldi munkássága ébresztett arra, hogy a román műveltségnek tulajdonképpen – ahogy ezt már Nicolae Iorga is nagyon érdekesen és pregnánsan kifejtette – nemcsak önmaga számára van értéke. Szóval Gálditól ezt tanultam meg, az összefüggések keresését. Persze kezdetben sok minden ködös volt előttem, de azóta mindegyre tisztázódik a kapcsolatok egy-egy részletvetülete. E tisztázás érdekében kezdtem el foglalkozni például a magyar kéziratos énekeskönyvekben található román énekekkel.
– Például.
– Itt van egy jellegzetes tizennyolcadik századi szentimentális költemény, a Hallgass, bús szívem, már ne sírj, vagyis: Taci inima, nu mai plȋnge. Megtalálható a Vutskits-féle énekeskönyvben, amely az erdélyi magyar barokk vagy inkább rokokó irodalom nagyon értékes és rendkívül tanulságos énekgyűjteménye. Hat román ének van benne, magyar és román párhuzamos szöveggel. A Hallgass, bús szívem, már ne sírj a román irodalomtudomány kutatásai szerint újgörög közvetítéssel került a román irodalomba, majd onnan a magyarba, szöveg és dallam együttesen. A magyar kollégiumi éneklés jóvoltából pedig olyan messzire elhatolt, hogy Pálóczi Horváth Ádám 1813-ban összeállított, Ó és új, mintegy ötödfélszáz énekek című híres kéziratos gyűjteményében is szerepelt. A Brumălelul-motívum, mely szintén megvan a Vutskits-énekeskönyvben, a magyar népköltészetbe is átment… De talán ne menjünk bele ilyen apró részletekbe.
– Enyedi mestereidtől indultunk el.
– Igen, Muzsnay Lászlóval együtt kezdtem foglalkozni a tizenhetedik századbeli magyar-román művelődési kapcsolatokkal, majd ugyancsak az ő buzdítására írtam meg első önálló dolgozatomat e kapcsolatok köréből.
– Mégpedig Csokonai Vitéz Mihály Békaegérharcának román fordításáról.
– Nagy hálával gondolok Szabédi Lászlóra, aki elősegítette, hogy dolgozatommal a nyilvánosság elé lépjek. 1955-ben a kolozsvári egyetemi kutatók tudományos ülésszakán a Békaegérharc román fordításáról beszélhettem, s a tolmácsolóról, az erdélyi magyar színjátszás egyik úttörőjéről, Örményesi Koncz Józsefről. A felolvasást követő vitában rengeteg tanulságos és évtizedekre elhatározó jelentőségű indítást kaptam, mint nem sokkal később Chinezutól is.
– Évtizedeken át a romániai magyar írók, irodalomtörténészek útja mindig összetalálkozott a Chinezuéval. S mindenki valami sajátosan egyedit, érdekeset jegyzett meg magának erről a rendkívül érdekes, vonzó emberről.
– Chinezut nem irodalomtudósként, hanem szenvedélyes halászként ismertem meg. Később, beszélgetéseinken, sétáinkon felelevenítette azokat a hajdani hírességeket, akiknek én csak a nevét, a munkásságát ismerjem. A tízes években Alexits György növendéke volt a budapesti egyetemen. Tőle tanulta meg, mondotta, hogy legfontosabb, legdöntőbb az irodalom és az irodalmak szellemét megismerni. Ez még a nyelvbeli jártasságnál is lényegesebb. A nyelvtudás lehet fogyatékos, de ha valaki egy irodalom szellemét megérezte, akkor már nagyon sokat tud arról az irodalomról. Chinezu számára a román-magyar irodalmi kapcsolatok ápolása a lélek parancsa volt. Ebben nem ismert fáradtságot. Mindig talált tennivalót. Ő kezdeményezte, hogy a borbereki kisvendéglőben vagy kocsmában, Loli néninél a nyaraló román és magyar költők versmondó versengést rendezzenek. Emlékszem, Dan Deșliu meg Székely János rengeteg Eminescu, Ady és József Attila verset szavalt, s Chinezu vállalkozott arra, hogy a magyarul nem tudó románoknak ott helyben lefordítsa vagy inkább közvetítse a magyar költeményeket, a magyaroknak pedig a román versek lényegének megértésében segített.
Ha már a Chinezu-élményeknél tartunk, szabad legyen még egy emlékemet elmondanom. Megkérdeztem egyszer, honnan ismeri olyan mélyen Ady Endrét. Kérlek szépen, felelte szerényen, én Riedl Frigyes tanítványa voltam Pesten, s ez engem kötelez! Mi, akkori fiatal román értelmiségiek legnagyobb izgalommal a saját irodalmunkat olvastuk, ez természetes, de sohasem feledkeztünk meg közben, hogy egy nagy európai tudós óráira járunk. Riedl Frigyestől tanultam meg, hogy minden igaz irodalmi értéket meg kell becsülni, komolyan kell venni. S hogy a fiatal tehetségek irányítása, pártfogolása elsőrendű kötelesség.
– Az irodalmi kapcsolatok nyilvánvalóan nem korlátozódnak az írók személyes viszonyára.
– Természetesen. Sőt, még a motívumok azonosságára sem. Idejét múlta igény az, hogy csakis az egyik irodalomból a másikba átvándorolt motívumokat keressük, vagyis a német pozitivista irodalomtörténészek módjára kizárólagosan motívumtörténetet műveljünk. Tudomásul kell vennünk, hogy két irodalom kapcsolata nem csak annak a két népnek, nemzetnek, nemzetiségnek az ügye. Sőtér István szerintem helyesen állapítja meg a francia-magyar eszmei és irodalmi találkozásokról szóló tanulmánykötet előszavában, hogy egy-egy nagyobb kulturális terület, például Európa fejlődése bizonyos organikus egységben megy végbe. Arra kell törekednünk tehát, hogy két irodalom kapcsolatainak a fényében vizsgáljuk: az európai eszmeáramlatok milyen azonos rezdüléseket váltanak ki a minden nemzeti irodalomban meglévő sajátos, egyedi jelenségeken belül.
– A komparatista számára mi a fontosabb ezeknek az eszmeáramlatoknak a szétáradásából; az, amiben hatnak, amit „lemásolnak”, „utánoznak” vagy pedig az, amit az egyes nemzeti irodalmak hozzáadnak magukból ezekhez az eszmeáramlatokhoz?
– Az úgynevezett sztereotip másolás az irodalomtörténész számára kevésbé érdekes. Azt hiszem, Octavian Gogának teljes mértékben igaza volt akkor, amikor úgy fogalmazott, hogy minden nép a saját kiskapuján át lép be a nagy világirodalomba. Különben ezt igazolja annak a tévhitnek a megdőlése is, hogy vannak lefordíthatatlan, más irodalmak számára megközelíthetetlennek maradó írók, költők. Napjainkban, a román irodalom vonatkozásában is, a legnagyobb nemzetközi sikereket éppen a legsajátosabban román írók érik el. Gondolok itt Ion Creangă vagy Ion Luca Caragiale műveire.
– Térjünk vissza a magyar-román művelődési kapcsolatok történetére.
– Annak idején sokat vitatkoztak egyik talán félre is érthető, nem eléggé világosan megfogalmazott mondatomon! Hogy tudniillik vajon Arany János másolta-e a Nagyidai cigányokban Ion Budai-Deleanut? Nem másolta! Hanem, mint kiderült, egy, a kolozsvári könyvtárban is feltalálható, tizennyolcadik századi „ponyva” volt a közös forrásuk: a cigányság tréfás verses története, amely a tizennyolcadik század filantropikus szellemében íródott, s anélkül mutatta be a cigányság életét, hogy sértette volna őket. Ez az emberi méltóságot tiszteletben tartó, de azért a nemzeti sajátosságokat allegorikusan felnagyító tendencia érvényesül Arany Jánosnál és Budai-Deleanunál egyaránt. Egy közelebbről román nyelven megjelenő kis tanulmányomban, azt hiszem, meggyőzően be tudom ezt bizonyítani.
Vagy ott van Koós Ferenc Bukaresti Magyar Közlönye. A román sajtótörténet kutatásai szerint 1860-ban megjelent Bukaresti Magyar Közlöny nemcsak a bukaresti negyvennyolcas magyar emigráció érdekeit fejezte ki és képviselte, hanem a belpolitikai küzdelmekbe is belekapcsolódott. Az akkoriban Bukarestben megjelenő olasz, francia újságokkal együtt – és természetesen a demokratikus román sajtóval összhangban – a demokratikusabb, modernebb román állami fejlődésnek az eszméjét hirdette, Alexandru Ioan Cuzának és közvetlen munkatársainak a polgári demokratikus átalakulásért folytatott harcát támogatta. Közli a különböző urbanisztikai elképzelésekről szóló terveket, részletesen közreadja Kogălniceanu körleveleit, meleg hangú vezércikkekben, hírekben, útirajzokban mutatja be azt az új fejlődést ígérő forrongást, amely a fejedelemségek egyesülése, 1859 után Moldvában és Munténiában megindult. Tehát a Bukaresti Magyar Közlöny nemcsak számunkra, romániai magyar irodalom- és művelődéstörténészek számára fontos dokumentum, hanem lényegében ugyanilyen fontos a román sajtótörténet és az európai negyvennyolcas demokratikus emigrációk története számára.
Arra, hogy a közös eszme mennyire össze tud fogni irodalmakat, szabad legyen nekem, mint Váradról elszármazott embernek, két különböző évszázadból való váradi példára hivatkoznom. A tizennyolcadik század végén a magyar jakobinus mozgalomban kialakult az úgynevezett „váradi kör”. Tehát a mozgalom bihari tagozata, amely – Jancsó Elemérnek a Kelemen Lajos-emlékkönyvben közölt nagyon érdekes tanulmánya szerint – összekötő szerepet játszott az erdélyi és a magyarországi jakobinusok között. Gheorghe Şincai 1803-ban Nagyváradon kelt elégiájában ez a jakobinus gondolkodás tükröződik. Az elégiához írt jegyzetekből kibontakozik a francia forradalom és az európai polgári demokratikus fejlődés eszméitől áthatott értelmiségi kör – magyarok, románok s Balugyánszki Mihály révén a kárpátukránok –, amelynek tagjai a nyelvi és nemzetiségi különbözőségeken túllépve, közösen vállalják a demokratikus eszmék hirdetésének kockázatát. A másik példa az első világháború után a nagyváradi Ady Endre Társaság próbálkozásai… A váradi magyar és román írók úgy értelmezték Ady Endre szellemi örökségét, hogy a még füstölgő romok fölött olyan összefogást kell teremteni, amely lehetetlenné tesz minden újabb háborút. Ez a törekvésük nem elszigetelt, „helyi”, de még csak nem is csupán országos eszmét fejezett ki, hanem összecsengett a Henri Barbusse és Romain Rolland nevével fémjelzett Clarté-mozgalommal, a haladó európai értelmiségiek nagy háborúellenes, demokratikus összefogásának a kísérletével.
– Miként ítéled meg a romániai magyar összehasonlitó irodalomtörténész szerepét, helyét az irodalmi életben?
– Feladatunknak tartom folytatni azt, amit a két világháború közötti nemzedék irodalmárai magas szinten megvalósítottak. Itt most a román Nicolae Drăganra gondolok, a Dacoromȃnia című folyóiratra, vagy a magyar írók, tudósok tevékenységére, amelyet szerényebb körülmények között, de igaz lelkesedéssel végeztek, az Erdélyi Múzeum köré tömörülve. A mi egyik fontos célunk ma az, hogy mind a hazai magyar, mind a román filozófia kiemelkedő eredményeit tudományos igényességgel ismertessük, népszerűsítsük. A Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben, amelynek megindulása óta munkatársa vagyok, eddig is törekedtünk és a jövőben még következetesebben törekednünk kell arra, hogy az ne csak egy legyen a magyar nyelvű szakfolyóiratok között, hanem sajátos helyzete és munkatársainak sajátos lehetőségei folytán betölthesse azt az összekötőszerepet is, amit a szépirodalomban mondjuk az Utunk, az Igaz Szó, vagy a társadalompolitikában a Korunk és A Hét betölt. A két filológia eredményeit kell bemutatnunk, mintegy szintézisben.
Megjelent A Hét III. évfolyama 48. számában, 1972. december 1-én.
