Annyira hisz az igazság, emberség, jóság, szépség szükségszerűségében, hogy regényeinek és novelláinak hőseivel együtt maga is mindennapi csatákat vállal értük. Publicista tollal, józan állásfoglalással, immár országos, nagy dolgokban. Hajdanán, pályája elején egy-egy életút alakulásába akart csak beleavatkozni: egy pellengérre állított falusi ember méltóságát próbálta visszaszerezni, vagy egy kültelki csavargót a józan útra téríteni, Kálmánka szívós, elemi humanizmusa munkált benne.
Regénye, a Zokogó majom, amelynek főhősét, Kálmánkát említettem, csakugyan tele van jól fölismerhető önéletrajzi elemekkel. De nehogy valaki ezért a regénybeli Vinczééket Bálint Tibor családjával azonosítsa, vagy az írót Kálmánkával, hiszen nem anyakönyvi kivonat és házszám szerint azonosak, hanem lényegük szerint, s ez már művészi azonosság, a művészet igazsága nevében. „S mert a jelenségeket felfokozva érzékelte, sok öröme és sok bosszúsága volt” – jellemzi egy helyen az iró a gyermek Kálmánkát.
Ilyen felfokozottan érzékelte Bálint Tibor is maga körül mindig az életet, az embereket, gyarlóságaikkal és erényeikkel egyetemben. Élete útja legalább olyan szakadékos volt, mint regénybeli hőséé. Nemcsak a külvárosok tegnapi népének, de igazmondó mai írójának is meg kellett járnia, újságíró éveiben, a maga kálváriáját, Bálint Tibor azonban talán éppen ekkor tanulta meg, vagy ekkor tudatosodott benne igazán a harc törvénye és ismerte meg a küzdelem szépségeit is.
„Miért van az erőszaknak, a makacsságnak ily hatalma a gyöngeségen, a jó szándékon, a szépségen?” – morfondíroz a regényben Kálmánka.
Bálint Tibor, mintha hősének felelne mindegyre. Írói programja, művészete, önkéntesen vállalt kötelessége szerint azért írja le minden sorát, hogy erőssé váljék a szép és a rútnak, az embertelennek kelljen rettegnie.
– Regényeid, novelláid alapján joggal tartunk az erdélyi külváros nagy művészi erejű mai írójának. Ami azonban már nálad – s ez az idők jele is, meg tehetséged méreteié – egyáltalán nem jelent kizárólagos „külvárosi” tematikát. Mostani beszélgetésünk során mégis ennél a kérdéskörnél szeretnék elsősorban elidőzni. Indítsak hát ezzel: milyennek ismerted meg a román proletárvilágot? Saját tapasztalataidból és olvasmányaidból.
– Milyen volt az én találkozásom a román proletárvilággal? Én a prolikat nemzetiségileg is együttlakókként ismertem meg, és sorsukat is közös sorsként éltem át. Kezdve a kolozsvári Írisz-teleptől, ahol gyermekkorom első részét töltöttem, körülöttünk mindig felbukkantak román szomszédok is. Mikor pedig egy-egy család, mint a miénk is, tragikus fordulathoz ért, őszinte emberekre, szomszédokra és megértő társakra találtunk bennük. Ma is emlékszem egy Petrán nevezetű román családra. Ez a Petrán minket, kisgyerekeket átvitt magához, és napokig kecsketejjel táplált, amíg édesapám, akit vonatszerencsétlenség ért, kórházban volt. Tehát az első benyomásom a kültelki román emberekről egybeesik azokkal a fájdalmas élményekkel, amelyeket a kolozsvári külvárosokban éltem át.
Ami a sajátosan román külvárost illeti, ezzel inkább Bukarestben volt alkalmam találkozni, amíg ott laktam, két-három évig. Már akkor megszerettem bennük az elpusztíthatatlan életkedélyt, a humort, az akkori nehéz sorson is átvillódzó életörömöt.
Irodalmi vonatkozásban nyilvánvalóan megint vissza kell mennem az időben, mert Alexandru Sahia első novelláiban bukkantam rá a monumentális és már tudatosodó román proletariátusra, noha tragikus sorsa Sahiát megakadályozta abban, hogy szélesebb freskót fessen a román külvárosról. Néhány romantikus novella előzménye után a már tudatosan szervezkedő munkássággal foglalkozik.
Ennél katarktikusabb élményem volt később George Mihail Zamfirescu regénye, a Maidanul cu dragoste, amelyet én Külvárosi szerelem címmel fordítottam le magyarra. Ez megint érdekes könyv mint irodalmi jelenség és mint ábrázolásmód is. Romantikus látásmódja Gorkijhoz közelíti. Ugyanis egy gyerek sorsán át méri le a mindennapi román külvárost, a bozóttal, szeméttel borított, de a kültelki gyerek számára mégis a nagy lehetőségek világát jelentő kültelkeket. Ez a gyerek, mint szenvedő alany, átéli és keretesen mondja el mindazt, amit látott, és csak annál expresszívebb a hatás, hogy az első szerelmi tévelygéseket is egy fiatal, harmatos gyereklélek fedezi fel.
Újabb állomás e megismerés útján, amely még izgalmasabb és még eredetibb benyomást tett rám, Eugen Barbu könyve, a Groapa volt. Gödör címmel fordítottam le magyarra. Előző olvasmányélményeimmel ellentétben Barbu nem romantizáltan és nem is tudatosodó folyamatában szemléli a román külvárost, hanem szociografikus keménységgel. A régi Bukarest egy elszigetelt, vagy ha úgy tetszik, kiszigetelt, elmerült részét választja színhelyének, amelyet azóta beszántottak és kiépítettek és fásítottak, de amely Eugen Barbu könyvének tanúsága szerint azokban az időkben apacstanya-szegényvilág szigetet jelentett. Ennek a könyvnek a kuriózuma az, hogy a magyar külvárostól, a József Attilá-s külvárostól, a kassáki külvárostól eltérően egy komplexebb tömeget foglal magában. A történelmi fejlődés akadozottsága okán ugyanis itt az a betyárvilág, amely a magyar irodalomban mondjuk a negyvennyolcas idők utáni évtizedekben ellobbant, és amelyről Móricz Zsigmond megírta az utolsó betyárt, itt még a századfordulón is virágzik. Tehát lócsiszárok élnek együtt városi szemétkihordókkal, már a gyárak felé orientálódó munkásokkal, tolvajokkal s mindenféle kevert, színes népséggel. A lócsiszár nagyon érdekes módon már, hogy úgy mondjam, menet közben „szakmát” vált, és a villamosokon bugázik, felcsap zsebtolvajnak. Ez a könyv reveláció volt a román irodalomban is.
– Tapasztaltál-e különbséget a saját élményvilágod és az olvasott proletárvilág között és miként látod ezeket?
– Az irodalomból tapasztaltam, hogy a bukaresti proletárvilág, épp a kapitalista fejlődés sajátos viszonyai miatt, még komorabb, még pokolibb volt. A bukaresti külvárosi emberek életvitele, táplálkozása talán még ínségesebb volt. Nyilván összefüggött ez a külvárosi negyedek fekvésével és a kapitalista kizsákmányolás kegyetlenebb voltával is. A népesebb családoknak sokszor a fele belepusztult a rossz orvosi ellátottságba és a rossz táplálkozásba, és nem is volt megrendítő, amikor egy külvárosi utcában megjelent a gyászlobogós ember, hátán a koporsóval, mint például Zamfirescu meg Barbu könyveiben. Ezen kívül összetettségükben, összetételükben is különböztek.
– A Zokogó majom most jutott el a román olvasóközönséghez. A hagyományoknak és regényed rangjának megfelelően, a könyvterjesztő találkozót rendezett számodra román olvasóiddal. Bukarestben és Pitești-ben mutatkozhattál be személyesen. Ez utóbbi most iparosodó munténiai város, amelyben azonban kevés embernek lehet közvetlen ismerete rólunk, romániai magyarokról. Miként fogadtak Pitești-ben téged, romániai magyar írót és kolozsvári prolelárregényedet?
– Őszintén megmondom, életem egyik legnagyobb élménye volt találkozásom a pitești-i olvasókkal, az egyszerű pitești-i emberekkel. Noha ez túlzás, hogy egyszerű pitești-i emberek, hiszen rendkívül művelt olvasóréteg alakult ki ebben a városban, éppen az utóbbi évtizedekben, főként az iparosodás nyomán. Rendkívül kíváncsi és a kultúra, az irodalom iránt nagyon szomjas réteg, amikor a kiadó igazgatójával és a fordítóval leutaztam, hogy a Zokogó majom román köteteit dedikáljam, bizonyos kételyekkel indultam el. Arra gondoltam, nem várhatok túl sokat olyan emberektől, akik esetleg – sőt, egészen bizonyosan – még egy novellámat sem olvasták. Akkora előlegezett bizalomra nem számíthatok, még ha a könyvem mondjuk magyarul jó is, vagy az első impresszió a román olvasóban jó, hogy mindjárt megnyerjek magamnak öt vagy hat olvasót is. Ennek ellenére egy fél óra alatt vagy harmincöt-negyven példányt dedikáltam, és minden hivatalos megszervezés nélkül, spontán és forró bizalom alakult ki irántam és a könyv iránt, olyannyira, hogy az egyik vásárló, egy nyugdíjas tanár, a vásárlók nevében, meghatódva mondott köszönetét azért, hogy elmentem hozzájuk és hogy ők, román olvasók, egy magyar íróval találkozhattak. Ez a találkozás, ismétlem, engem rendkívül meghatott, egész életem egyik legkedvesebb írói élménye marad.
– Regényed román kiadása egy újszerű, érdekes jelenséget tudatosított közvéleményünkben. A Kriterion Könyvkiadó a jeles magyar művek sorozatos román kiadását úgy indította el, hogy a színvonalas fordításon kívül jeles román írók előszavával is megkönnyíti e művek útját a román szellemi életben. A te regényedhez Eugen Barbu írt előszót. Egészen sajátos együttműködés ez magyar és román írók között. Kérdésem most ez lenne: véleményed szerint Eugen Barbu miként közelítette regényedet a román olvasóhoz, megértette-e, átérezte-e, tehát jó kalauzod-e?
– Eugen Barbu eleinte, mint előszavában írja is, kissé vonakodott teljesíteni a kiadó kérését, mert félt attól, hogy az előszó valami kölcsönös nyájaskodást leplez le, hiszen – mint jelezte is – én fordítottam le az ő Groapáját. E tétovázás után viszont, ahogy írja, miközben a könyvemet lapozta, olvasta, egyre inkább megszűnt benne ez a gátlás. Hiszen úgy látta, hogy valami olyasmivel találkozik, amit nem ismert, az erdélyi külvárosok életével. Az a magas igény, az az irodalmi párhuzam, ahogyan a könyvemet nem is csak a hazai, hanem az egyetemes irodalomban elhelyezi, egészen meghatott és meglepett.
Nyilván szükség is volt és van arra, hogy rajtunk kívül, akik ugye, egymás barátai, egymás olvasói és pártfogói vagyunk, néha egy-egy másik szem is rátekintsen a munkánkra és ítéletét is halljuk. Mert nem azok az értékmérői, amelyek belénk idegződtek a magyar irodalom fejlődése és az esztétikai kategóriák nyomán. Barbu megengedhette magának, hogy a maga ítélete szerint értékelje munkásságomat, teljesen függetlenül a mi néha már megmerevedett szempontjainktól, amelyek szerint én hol Nagy Lajoshoz hasonlítok, aki puritán és kegyetlenül tárgyilagos író, hol pedig Krúdy Gyulához, aki teljesen álomszerűvé tudja oldani a prózát, hogy csak erről a két végletről beszéljek…
– Holott te elsősorban Bálint Tiborhoz hasonlítasz…
– Hát… legalábbis szeretnék, és gondolom, hogy egyre inkább sikerülni fog. Nos, mondom, engem meghatott Eugen Barbunak ez a rendkívül művelt íróra jellemző képzettársító kritikája és az a visszhang, amelyet ez a könyv keltett benne, az, hogy regényem őt, aki a bukaresti külvárosokban ugyancsak rengeteg embertelenséget, kegyetlenséget élt át, meg tudta hatni.
– Műfordítói munkásságodról beszéltünk az imént. Fordításaid közé nemcsak Zamfirescu és Barbu könyvei tartoznak, hanem például egy időben tőlük annyira távoli író is, mint Ion Luca Caragiale, az egyik legnehezebben fordítható román klasszikus. Bajor Andor őszintén elmondta, hogy nem találta meg a hangot Caragiale-hoz. Ugyanakkor dicsérte a te fordítói teljesítményedet. Hogyan látod te Caragiale fordításának nehézségeit és szépségeit?
– Hogy miért nehéz Caragiale prózáját fordítani, azon gyakran tűnődöm, írtam is róla, csak ezt ismételhetem meg. Caragiale az urbánus irodalom képviselője – szűkebb értelemben sajátosan a bukaresti irodalomé –, de mindaz megvan benne, amit a román néplélek kedélye humorrá gyöngyözött ki magából, és ami lehetővé tette számára, hogy átvészelje a történelem legválságosabb századait. Egy-egy szóban, fölkiáltásban, csodálkozó mosolyban, kancsal ránézésben, ahogy az élet visszássága előtt megtorpan, tökéletes szintézisét érzem a néplélek tiszta, tömör és sajátos megnyilatkozásainak. De ez még csak az egyik oldala a dolognak. Mert ugyanakkor Caragiale benne él egy nyüzsgő nagyváros forgatagában, s ennek a polgárosuló-kapitalizálódó életnek százféle alakját ismeri, a szenvedő-munkálkodó kisemberektől a kényszerűen korrumpálódó tanítóig, a bürokrata hivatalnoktól a hordószónokig, a züllött és megvesztegethető sajtótól a hazug miniszterig, az igazi hazafitól a gyűlölködő nacionalistáig. És e típusoknak mind ismeri sajátos szavajárását, gesztusait, kiszólásait. Egy-egy jelzőben, hasonlatban, sajátos kifejezésben mindig ott bujkál annak a „hősnek” a lelke, aki a gyerekkorát talán nem is Bukarestben élte, hanem valahol egy kisebb mezővárosban vagy éppen falun. Ezt kell valahogy érzékeltetni magyarul is. Mindazt, ami Caragialénál zseniális szintézis, komplex nyelv, nagyfokú stilizálás, s ami talán a román irodalomban is egyedülálló jelenség.
– A nemzetiségi lét tükrözése gondja-e a mai munkáséletet ábrázoló romániai magyar írónak?
– Noha osztályírók vagyunk – a szónak abban az értelmében, hogy osztályunk humánumát hozzuk –, mélyen bennünk gyökerezik mindaz a haladó hagyomány és érték, amelyet a nemzetiség fogalma a szocialista államban magában rejt. Lehetünk mi proletárírók, parasztírók vagy az értelmiségi réteget képviselő írók, az itt élő, itt dolgozó nemzetiségünk össztörekvését és a románság ügyével való összefüggését kell irodalmunkban legmélyebben és teljes kölcsönhatásában megmutatnunk. Nem tudok elképzelni olyan irodalmat, amely osztályirodalom vagy bármilyen irodalom ürügyén erről a mi nemzetiségi sorsunkat mélyen és őszintén ábrázoló törekvésről egy percig is lemondhatna. Mint ahogy a román irodalom sem mond le róla, és magas fokon, a szocialista irodalom szintjén igyekszik az őszinte, az egész nemzetet fellendítő nemzeti érzést tükrözni.
Megjelent A Hét III. évfolyama 51. számában, 1972. december 22-én.