D. R. Popescu: Ők ketten, vagy akik csak az erdőt látták. Fordította Fodor Sándor. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1974. (A fordítás előbb folytatásokban jelent meg a Korunk 1973. évi 8., 9., 10. és 11. számában.)
A KRITIKUS, KÁNTOR LAJOS:
„Kertelés nélkül: a tiszteletünkre, szeretetünkre eddig is feltétlenül érdemes kolozsvári szerző »kényes«, kétoldali érzékenységet érintő témához nyúlt, amikor az e tájakon együttélő románok és magyarok történelemmé vált közelmúltjába tekintett vissza, a szókimondás igényével, messze kerülve az oly sokszor csábító idillt. Noha sehol pontos időmegjelölést nem ad, nyilvánvaló, hogy a második világháború éveibe vezet, egy olyan vegyes lakosságú, magyarok és románok lakta faluba, amely a front alakulása következtében gyakran cserél gazdát, azaz sűrűn kínálkozik alkalom a felszított szenvedélyek megütközésére. Egyszóval közös dolgainkról szól, azzal az elkötelezett humánummal, amely halhatatlanná tette Tamási Áron közel fél évszázaddal ezelőtt írt, a problémát korabeli időszerűséggel felvető, az első világháború utáni történelmi helyzettel nyíltan szembenéző novelláját, az Erdélyi csillagokat. D. R. Popescu újabbkori szerelmi története egyébként közvetlenül összecseng Tamási következtetésével. Egy mondat a regényből:
»Egész életemben azt vallottam, hogy csak egyetlen föld van a talpunk alatt, és más nem lévén, csak ezen élhetünk, de mindenekelőtt élnünk kell, és aztán majd meglátjuk, hogyan boldogulunk.«
Ha semmi egyébről nem beszélhetnénk, mint a vállalkozás szépségéről-bátorságáról, D. R. Popescu akkor is megérdemelné az Adytól tanult, »toluló nagy, forró szavak«-at. Popescu azonban nemcsak erkölcsileg példamutató, hanem esztétikailag is kitűnő prózát írt – saját legjobb színvonalán; ez pedig azt jelenti, hogy a mai román próza elismerten legjobb színvonalán, vagyis országos figyelmet érdemlően. Az Oltyánok nyara s számos újabb, modem hangvételű novella és regény után épp itt teremt szintézist hagyományosabb társadalomábrázoló realizmusa és szürrealista-szimbolista játékokra fogékony önkifejezése között. Hiszen a Cei doi din dreptul Țebei akár faluregénynek nevezhető; oly epikus és lélektani bőséggel hívja elő hőseit, a világháború idejebeli falut, oly hatalmas mögöttes területet sejtet (lásd Hemingway jéghegyelméletét), amely az igazán nagy prózaírókat jellemzi. De a mai Popescu mégsem merül el a mégoly hálás részletekben, a villanófény elég neki, hogy emlékezetes jeleneteket, profilokat örökítsen meg – és mindezt aztán az összképnek, az izgalmas kompozíciónak rendelje alá.” (Utunk, 1973. évi 43. szám.)
AZ ÍRÓ, DUMITRU RADU POPESCU:
– Miért éppen most írta meg ezt a regényt?
– Nem tudom, hogy miért éppen most, hiszen sok-sok esztendeje ismerem a regényben feldolgozott eseményeket. Lehet azért most, mert idő kellett, amíg az élmények leülepedtek bennem; lehet, mert egyszer már ki kellett írnom magamból ezt a rég bennem élő témát; lehet, mert féltem, hogy ha mindegyre halogatom, a végén nem írom meg soha; lehet, azért most, mert…
– Ismeri-e regénye visszhangját? Az íróhoz eljutó olvasói, kritikusi véleményeket?
– A kritikusok, tudtommal, elismerően írtak a könyvről. Kiemelték a regényben felvetett kérdés lényegét. Elmondták, hogy a szerző meglehetős biztonsággal kezeli művészi eszközeit. Úgy hiszem azonban, hogy itt kezdődik a könyvet dicsérők tévedése is; e kritikusok nagy része ugyanis nem ismeri Erdélyt, mert nem élt ezen a csodálatos tájon; némelyek túlságosan fiatalok, s főként az általam felvetett kérdés esztétikai vonatkozásaira érzékenyek, arra, hogy milyenek a formai megoldások… Nem mondhatnám, hogy könnyen találtam meg témám feldolgozásának „művészi kulcsát” – de hangsúlyozni szeretném, hogy ez a regény számomra mindenekelőtt a szeretet megnyilatkozása volt és marad Erdély iránt, e táj zaklatott történelme iránt.
Nagyon örültem, hogy igen sok olvasóm azt találta meg a regényemben, amit meg akartam mutatni nekik: néhány esztendő oly drámai történetéből egyetlen másodpercet, amikor e táj fiainak sorsa különösen bonyolultra fordult.
– Egy alkotási kérdést érintenék, írás közben vagy a mű befejezése után, de még közlése előtt, meg szokta-e mutatni barátainak a kéziratot?
– Egy-egy regényem vagy más munkám megírása közben nem szoktam tanácskozni senkivel. Ezúttal nem tartottam be ezt a szabályt. A kéziratot megjelenés előtt elolvastattam Fodor Sándorral és Kántor Lajossal, és el kell mondanom, hogy a szöveg véglegesítése során tekintetbe vettem a részletekre vonatkozó – de igen lényeges – megjegyzéseiket. Fodor Sándornak egy új, bevezető fejezet megírását is köszönhetem; ez áll most regényem elején.
– A román–magyar együttélés, alapvetően közös sors problematikája a román és magyar irodalom legjobbjainak munkásságában – miként elsők között éppen az ön műveiben – időnként nagy erővel jelentkezik. Ezeket a művészi megnyilatkozásokat vajon kellőképpen hasznosítja az irodalmi sajtó? Kérdésemet nemcsak az íróhoz, hanem a Tribuna főszerkesztőjéhez is intézem.
– A sajtó végzi a maga dolgát, a legfontosabb, hogy az írók teljesítsék a kötelességüket e vonatkozásban. Én úgy látom, hogy teljesítik is. Nemrégiben egy lelkes hangulatú filmbemutatón vettem részt Sepsiszentgyörgyön; Domokos Géza filmjét nézhettük meg, a Minden kényszer nélkült. A film egy megtörtént esetből indul ki, de az író és a szereplők tehetsége jelentősebb művet hozott létre, mint amit a tények különben ígértek volna egy dicséretes dokumentumfilm vagy éppen ragyogó riport számára. Olyan filmet készítettek, amely tele van költészettel, drámaisággal, varázslattal.
– Még egy kérdésem lenne, ha bizonyos mértékben el is tér témánktól. Az utóbbi időben – elsősorban a Kriterion Könyvkiadó kezdeményezésére – sok romániai magyar mű jelent meg román nyelven. Tapasztalatai szerint a román írók és olvasók miként fogadták ezeket a műveket?
– Egyik megítélési szempont lehetne: milyen gyorsan fogynak vagy nem fogynak el ezek a könyvek a könyvesboltokban. Másik: az elismerő kritikák és recenziók. Megint másik: azok a kerekasztal-beszélgetések, amelyeket a Tribuna rendezett e művek egyik-másikáról. A lényeges azonban, azt hiszem, az, hogy a legjobb romániai magyar írók műveit értékeik miatt olvassák, nem pedig valamilyen más, protokolláris vagy statisztikai okból, ön is jól tudja, hogy irodalmat az emberek csak ízlésük, tetszésük, érdeklődésük szerint olvasnak, „minden kényszer nélkül”.
A FORDÍTÓ, FODOR SÁNDOR:
– A regény eredeti címe: Cei doi din dreptul Țebei (sau față-n față cu pădurea). A te fordításodban: Ők ketten, vagy akik csak az erdőt látták.
– Azt hiszem, ezzel a címmel „popescusabb” megoldást találtam, mint hogyha szó szerint fordítottam volna le az eredetit. És meggyőződésem, hogy ez a cím hűségesebb egy esetleges tükörfordításnál. D. R. Popescu címei mindig önmagukban is mondanak valamit. A Țebea – a szerző szándéka szerint – Thébára emlékeztet. A román helyesírással magyarul címben leírt Țebea viszont semmire sem emlékeztetett volna. Az „ők ketten” nemcsak a két szerelmesre, de a két ellenfélre is utal. Az alcím, a „Szemtől szemben az erdővel” – már inkább fordítható lett volna, de az „Akik csak az erdőt látták” – szerintem azért kifejezőbb, mert egy magyar szólásra utal: nem látja a fától az erdőt. Nos, a regény két főszereplője csak az erdőt látta, nem törődtek a fákkal, vagyis csak őszinte, tiszta emberi érzelmeikkel törődtek, azon túl nem vettek tudomást semmiről, ami ezeknek az érzelmeknek az útjába állt. Az általam választott címet egyébként a szerzővel is megbeszéltem, akinek tetszett a megoldásom.
– Romániai magyar íróként miként látod, ítéled meg ezt a román regényt, amely az együttélés viharos napjairól szól?
– Személyes vonatkozással kell kezdenem. Nagyon meghatott, hogy a szerző regényét éppen az én kislányom emlékének ajánlotta. És meg kell mondanom, hogy abban a nehéz megpróbáltatásban, amely a családomat érte, jólesett tapasztalnom – valamennyi barátomé mellett – a Popescu család nagy-nagy együttérzését is. De egy könyv a személyes vonatkozásokon túlmenő nyomokat is kell hogy hagyjon az olvasóban – ezúttal bennem –, mint ahogy hagyott is.
D. R. Popescut húsz éve ismerem, becsülöm és szeretem. Tudom, számára a román–magyar testvériség, történelmi egymásrautaltság gondolata nem frázis, hanem élő valóság. A könyv – művészi értékei mellett – számomra azért is nagyon jelentős, mert vallomástételnek érzem mindenfajta nemzeti vagy faji előítélet ellen.
Kevés ilyen mély humanizmust kifejező regényt olvastam a kortárs irodalomban. Popescunak nem volt könnyű dolga a könyv megírásával, hisz az általa olyannyira gyűlölt nemzetiségi torzsalkodások, nemzeti elfogultságból és gyűlöletből fakadó gaztettek ábrázolása, gyökerükben való leleplezése során – elnézést a közhelyszerű kifejezésért –, arra is vigyáznia kellett, nehogy egy csöppet is egyoldalúvá váljék, csak az egyik, vagy csak a másik nemzeti elfogultságot világítsa meg. Vállalt feladatát, azt hiszem, példamutatóan oldotta meg. Érdekes módon ezzel a könyvével Popescu ismét amellett tett bizonyságot, mennyire szereti népét, nemzetét. És mert ez a szeretet nem frázisokban nyilvánul meg, hanem művészien mély gyökerekből fakadóan – azt is bizonyítja, hogy aki a saját népét, nemzetét, nemzetiségét mélyen, őszintén szereti, az becsülni és tisztelni tud minden más nemzetet, nemzetiséget, fajtát is.
Popescu ábrázolásmódja egyébként, bármennyire kedvemre való is, bármennyire szeretem és élvezem is azt – idegen az enyémtől. Azt hiszem, ha könyvtárnyit fordítanék tőle – akkor se hatna rám, nem késztetne arra, hogy valamit is átvegyek művészi eszközeiből. De talán így is van ez jól. Ezért olvasom és fordítom újra meg újra a felfedezés örömével regényeit, színdarabjait.
Megjelent A Hét V. évfolyama 31. számában, 1974. augusztus 2-án.
A szerkesztő megjegyzése
Țebea (ejtsd Cébjá), magyarul Cebe, Kőrösbánya község faluja arról nevezetes, hogy ide temették el 1872-ben Avram Iancut negyvennyolc éves korában. Érdekes az összefüggés Thébával, bizonyára a regényben sok utalás is van rá; viszont amit a fordító a falu nevéről állít, hogy tehát „román helyesírással magyarul címben leírt Țebea semmire sem emlékeztetett volna”, enyhén szólva nem valószínű…
