„A kölcsönös megismerés elmélyítésén munkálkodó Domokos Sámueléhez hasonló méretű tevékenységet kevés irodalomtörténész vallhat magáénak. Alapos tudományos felkészültséggel és elmélyült szorgalommal végzett kutatómunka hosszú évtizedei, adatfeltáró vagy összegező tanulmányainak és népszerű cikkeinek tucatjai, műfordításainak (s nem is akármilyen fordításoknak, hanem Bălcescu, Caragiale, Agârbiceanu, Vlahufă, Sadoveanu, Rebreanu vagy Marin Preda avatott tolmácsolásának) sokasága, s nem utolsósorban az általa összeállított magyar nyelvű Arghezi-, Pillat- és Blaga-kötetek szerkesztési munkája jussán méltán megilleti őt az irodalmi kapcsolataink elmélyítésén munkálkodó »szellemi nagykövetek« sorában a doyen tiszte.”
Goga-monográfiájának megjelenésekor Bustya Endre méltatta ekképpen az Utunkban Domokos Sámuel egyetemi tanár munkásságát. A tömör jellemzéshez talán csak annyi kívánkozik hozzá, hogy 1972 óta a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem román tanszékének vezetője, és így Alexics György, Carlo Tagliavini és Tamás Lajos akadémikus utóda a 115 éves tevékenységre visszatekintő tanszék vezetőjének tisztségében.
– A román irodalom magyar bibliográfiája, mely 1966-ban Bukarestben jelent meg, az 1831 és 1960 közötti időszak műfordításait és a román irodalommal foglalkozó cikkanyagot méri fel, s függelékben közli az 1961 és 1965 között megjelent kötetek bibliográfiai adatait. Vajon még nem vált időszerűvé a román irodalom újabb magyar bibliográfiájának összeállítása? Persze, úgy ahogy az első kötet, ez magában foglalná a romániai magyar írók hozzájárulását is.
– De, mindenképpen. Egyetlen – mennyiségi – példa is meggyőzhet erről. A Kriterion Könyvkiadó már régebben megbízott az 1960 és 1970 közötti évtized bibliográfiájának összeállításával. A több száz legépelt kéziratoldal, a sok ezer cédula igen gazdag termést jelez. A készülő második kötet, amely tehát csak egy évtized fordításait és a hozzá kapcsolódó irodalmat öleli fel, majdnem olyan vaskos lesz, mint az első. Az 438 román író magyarra fordított műveinek jegyzékét tartalmazza. Egyelőre nem tudom, hogy az új kötetben végül is hány román szerző szerepel majd, valószínűnek tartom azonban, hogy nem is annyira az írók száma növekszik, hanem az egyes íróktól megjelent tolmácsolások számbeli gyarapodása lesz szembetűnő. Úgy vélem, hogy a műszaki-tudományos forradalom korában, amely egyben a világ szellemi meghódításának korszaka is, természetes jelenség az irodalmi fejlődés intenzívvé válása, s ezen belül a fordításirodalom nagy mérvű gyarapodása a régebbi korok terméséhez viszonyítva.
– A bibliográfus mire figyelhetett fel a román szépirodalomból készült magyar nyelvű fordítások, kiadások terén az 1960–1970 közötti évtizedben?
– Feltűnő a jelentősebb román írók, régiek és maiak terjedelmesebb kötetekben történő bemutatása. Ezt jelzi például a Legszebb versek és a Tanulók könyvtára sorozat, valamint számos önálló kötet, például az Eminescu, Arghezi, Blaga, Beniuc életművéből készült gazdag válogatások. Az említett sorozatok Bukarestben készültek, s a közös könyvkiadás keretében kerültek el Budapestre. Budapesten is jelentek meg jelentős művek. Az Európa Könyvkiadó gondozásában a huszadik századi modern román költészet legjava került az olvasóhoz, így Alexandru Macedonski, Tudor Arghezi, Lucian Blaga versei – ez a válogatás megelőzte a gyűjteményes román kiadást –, valamint Ion Pillat egész költészetét átfogó, s beható tanulmányozásra is lehetőséget nyújtó kötete.
Az elmúlt évtizedben nagymértékben gyarapodott az egész román irodalmat átfogó gyűjtemények száma is. Elsőnek A román irodalom kistükre című fontos vállalkozást kell említenem, amely régi fordítók tollából vagy új fordításban áttekintést nyújtott a román irodalom egész történetéről a kezdetektől majdnem napjainkig. Bár terjedelmében szerényebb a Budapesten kiadott Román költők antológiája (1961-ben jelent meg), jó válogatásban és értékes fordításokban képet nyújt a román költészet egészéről, beleértve a népköltészetet is. Ugyancsak Budapesten jelent meg 1962-ben a Világirodalmi antológia VI/2. kötete, mely a huszadik századi román irodalom legjava terméséből közölt jellegzetes műveket. Meg kell említenem még néhány fontos magyarországi kiadású román antológiát: a Kihajtott a bükk levele című, 1961-es népköltészeti gyűjteményt, valamint a Romániai elbeszélők (1965), a Mai román elbeszélők (1966) és a Különös látogatás (1968) című prózai válogatásokat. Bukaresti, kolozsvári kiadásban jelent meg a fiatal román költőnemzedéket magyarul bemutató Építő Anfion (1967), az Öt marék búza (1962) című prózai antológia, a klasszikus román színpadi irodalomból közölt válogatást az Öt román vígjáték (1965), a mai drámairodalomból pedig az Egyszerű véletlenek (1967).
– Mihai Eminescu jubileumi év az idei. Az alkalom sugallja kérdésemet: mivel gyarapodott 1960 és 1970 között a magyar Eminescu-irodalom?
– A legjelentősebb kiadások között kell megemlítenem a Bukarestben kiadott Költemények (1966) és a Budapesten megjelent Eminescu válogatott müvei (1967) című reprezentatív antológiákat. Utóbbi első ízben közli Eminescu prózai műveinek javát. Mindkét válogatás sok költeményt újabb fordításban ad közre. A pesti kötetben olvasható Gáldi Lászlónak Eminescu versművészetéről és az Eminescu-tolmácsolások értékéről írt terjedelmes jegyzetanyaga.
A magyar Eminescu-fordításokat jelentősen gazdagította az 1961-es kétnyelvű kiadás (a magyar változat Franyó Zoltán műve), továbbá az 1964-es Esticsillag és az 1968-ban megjelent Legszebb versek.
Érdemes különben megjegyezni, hogy ebben az időszakban a magyar folyóiratokban leggyakrabban szereplő román költők: Eminescu, Arghezi, Blaga és Beniuc. Nemcsak sok versük jelent meg – a fordítások a művészi kifejezés tekintetében is értékesek.
A román prózából – a műfordítók körében – Sadoveanu, továbbá Liviu Rebreanu a legnépszerűbb, de bő anyaggal fognak szerepelni a bibliográfia második kötetében Camil Petrescu, Cezar Petrescu, Panait Istrati, George Călinescu és mások is.
– Hát a kortárs román irodalom?
– Sok kiadványban szerepelnek Mihai Beniuc, Maria Banuş, Veronica Porumbacu, Demostene Botez, Ion Bănuţă, Nicolae Labiş, A. E. Bakonsky, Marin Sorescu és mások művei. A folyóiratok tették ismertté, már a kötetek előtt, a magyar közönség számára Nichita Stănescu, Ştefan Augustin Doinaş, loan Alexandru, Ana Blandiana, Aurel Rău és mások költészetét. A bibliográfia természetesen számba veszi, hogy napjaink jelentős román prózairói, Eugen Barbu, D. R. Popescu, Nicolae Velea, Fănuş Neagu, Al. Ivan Ghilia és mások műveiből melyek és mikor kerültek a magyar olvasókhoz, és a bibliográfus úgy véli, hogy lényegében minden fontos, értékes román műalkotás viszonylag gyorsan eljutott a magyar közönséghez.
A magyar műfordítás-irodalom gazdagodását jelzik az egyes műfordítók önálló kötetei. Tavaszi tüzek címmel 1968-ban jelentek meg Áprily Lajos összes román tolmácsolásai – szám szerint 99 költemény. Feltétlenül meg kell említenem az olyan romániai magyar írók által összeállított sikerült antológiákat, mint Franyó Zoltán Barangolás (1965) és Lírai világtájak (1967), Kiss Jenő Kaleidoszkóp (1967), Szemlér Ferenc Változott egekben (1969), Kiss Jenő Idők, terek (1968), Deák Tamás Átváltozások (1968), Beke György „A kő bölcsessége a keménység“ (1967), valamint Kiss Jenő két népköltészeti gyűjteményét, A báránykát (1963) és a Novákékról szól az éneket (1969). Igen fontos vállalkozás szerintem Kemény G. Gábor antológiája A szomszéd népekkel való kapcsolataink történetéből, amely 1962-ben jelent meg a Tankönyvkiadó gondozásában Budapesten, s hét évszázad közép-kelet-európai irodalmi kapcsolatainak dokumentumait adta közre, köztük nyilván sok feledésbe merült művészi hitvallást a román–magyar együttélés századaiból, eszményéről is.
– Most már nem a bibliográfus, hanema román irodalomtanár szemével nézve, miként ítéled meg művészi szempontból a tárgyalt évtized fordításait?
– Aligha kell bizonygatnom, hogy a román irodalom nagy alkotásait leginkább kiváló műfordítók tolmácsolják, akik konzseniálisan teremtik újjá a műveket magyarul. Ez a jellemző és az örvendetes. A felmérés nagyon sok kezdő műfordító nevét is tartalmazza. Vannak köztük igen tehetségesek. Találni azonban – nem is kis számban – gyenge kísérleteket. Akik írói eszközeiket ezután alakítják ki, azok jó fordításokat sem készíthetnek. Egyeseknél mintha az a felfogás érvényesülne, hogy a műfordításhoz elegendő a több-kevesebb nyelvtudás, holott a műfordítás legalább olyan nehéz, mint eredeti művek alkotása.
Hozzá kell tennem, hogy nem feltétlenül szolgálja egy irodalom népszerűségét, ha nyomban lefordítjuk olyan kezdő tollforgatók írásait – van példa erre is –, akikre a kritika még egyáltalán nem figyelt fel, s talán nem is fog soha. Félreértés ne essék: nem a kezdők, a fiatalok ellen szólok. De más dolog kísérletezni, és más ezeket a kísérleteket idegen nyelven megszólaltatni. Ez már rang, nagy rang kell hogy legyen. Célunk csak az lehet, hogy a román irodalom magyar rangját újabb és újabb nagy alkotásokkal emeljük tovább.
– Ha már a minőségi értékelésbe is belementünk, hadd kérdezzem meg, hogy milyennek találod a román művekkel foglalkozó magyarországi kritikai irodalmat az említett évtizedben? Mert hiszen a romániai magyar irodalomban ennek egész irodalma van.
– Örömmel állapíthatom meg, hogy a román irodalommal foglalkozó magyar kritikai anyag a múlthoz viszonyítva nemcsak gazdagabb, hanem – ami ennél lényegesebb – színvonalasabb, szakszerűbb lett. Ma már alig találkozunk pusztán udvariaskodó, tartalmatlan, felszínesen dicsérő cikkel, annál több elmélyült, az irodalmi jelenségeket mélyen értő tanulmánnyal. Kialakult egy egész kritikusi gárda, amelyik hivatásszerűen foglalkozik a román irodalom műveivel és alkotóival.
– A bibliográfia első kötetét a méltán megérdemelt elismerés mellett főként a hiátusai miatt érte bírálat. Tudom, hogy ilyen könyvészet soha nem lehet teljes. Sor kerül az első kötet időközben felfedezett „hézagainak” a kitöltésére a második kötetben?
– Már az első kötet megjelenésekor felmerült az az elképzelés, hogy évek múlva új kiadás készülhet belőle. Az 1960 és 1970 közötti évtized fordításanyagának gyűjtésekor bizonyos kiegészítő kutatásokat is végeztem a kötet fehér foltjainak eltüntetésére. Hiszen megírtam a könyv bevezetőjében: tudományos teljességre törekedtem, de az adatszerű teljességet – minden bibliográfus vágyálmát – megvalósítani nem tudtam. Éppen ezért a bevezetőben felkértem a könyvtárosokat, hogy a régebbi napilapokból és folyóiratokból esetleg előkerülő fordítási adatokat közöljék velem. Vita Zsigmond el is juttatott hozzám igen sok értékes jelzést. Ő már az első kötet elkészítését is nagy hozzáértéssel és segítő készséggel támogatta, amiért ezúton is köszönetet mondok. Kérésemet pedig megismétlem a könyvtárosokhoz.
– Egy kérdés talán még idetartozik, beszélgetésünk végére. Irodalomtörténészként több más közlemény mellett csak az utóbbi években Goga-monográfiát írtál; a Vasile Gurzău magyar és román meséi című munkád nyelvészetileg is forrásértékű, mivel a bihari román nyelvjárás mai állapotát rögzítetted; tanár vagy és bibliográfus. Munkásságod melyik területe szerzett nagyobb elégtételt, melyiket szereted leginkább?
– Mindhárom munkaterületemet szeretem. Nehezen tudnék munkáim közül választani, de nem is kell, mert összefüggenek: a román–magyar kapcsolatok egy-egy részterületét ölelik fel. Tudom, hogy a tudományos művek közül azok maradnak fenn, amelyeknek eredményei nemcsak a jelenben, hanem hosszabb távon is értékesíthetők a későbbi kutatás során. Hiszem, hogy munkámnak vannak ilyen eredményei. Legidőtállóbbnak tűnik számomra a bibliográfiám, már azért is, mert ilyen jellegű és arányú munkára körülbelül fél évszázadonként vállalkozik valaki. Magam harminc éve foglalkozom vele. Bízom benne, hogy lesz, aki folytassa ezt a munkát, s gondolom, a román–magyar irodalmi kapcsolatok bibliográfiai felmérése ezután már könnyebb lesz valamivel, mint a kezdetektől mostanáig, hiszen ehhez a romániai magyar írógárda igen nagymértékben hozzájárul, örülök annak, hogy irodalmi kapcsolataink gazdag anyaga nemcsak könyvekben él és válik hasznosíthatóvá, hanem a budapesti egyetemen is évről évre ismétlődő stúdium a magyar–román irodalmi kapcsolatok története. Előadásaimmal igyekszem felkelteni hallgatóim ilyen irányú érdeklődését. Elmondhatom, hogy a román nyelv és irodalom szakos fiatalok érdeklődnek is e témakör iránt, amely – erre több példa volt már és lesz a közeljövőben – doktori disszertációk, tudományos kutatómunka témája lett.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 12. számában, 1975. március 21-én.