• Eminescu vonzóerejéről
• román verstani tanulmányairól
• a műfordító érdeklődési köréről
Déli tizenkettőre várt az egyik bukaresti nagyszállóban. Pontosan délben abbahagyta munkáját, új román nyelvű kötetének nyomdai levonatait korrigálta.
Fél kettőig állhat rendelkezésemre, nézett az órájára bocsánatkérő mosollyal, akkor olasz vendégei érkeznek. Ez a szigorú pontosság jellemzi mindenben, elsősorban persze a munkában. Ilyen tervszerű időbeosztás nélkül nem tudott volna és nem tudna ilyen nagy munkásságot kifejteni. Huszonnyolc esztendős korában, 1938-ban már a budapesti tudományegyetem magántanára, nemzetközileg is elismert rangú irodalomtörténész, nyelvész, műfordító. Tudományos tevékenységének köre a román és francia nyelvtörténet, a középkori latinság, a magyar-román művelődési kapcsolatok, a szótárirodalom története, s amit talán minden más előtt kellett volna említenem: a verstan és a stilisztika. Funkcionális versszemlélet című, francia nyelven írt könyvét világszerte forrásmunkaként idézik.
Tudományos munkássága természetesen a magyar irodalomba ágyazódik, könyvet adott ki Vers és nyelv a reformkorban címmel, megírta a magyar szótárirodalom történetét a felvilágosodás korában és a reformkorban, külön könyvben foglalkozott Szenczi Molnár Albert zsoltárverseivel stb. De szinte ugyanilyen gazdag a román irodalom múltjának és jelenének búvárlása terén végzett munkássága. 1928-ban könyvalakban megjelent első Eminescu-, Vlahuţǎ-, Coșbuc-és Stamatiad-fordításai óta megszakítás nélkül fordít és foglalkozik a román
irodalom, különösen a költészet kérdéseivel. Tanulmányt ír az Erdélyi Iskola és a magyar „deákosság” tudományos kapcsolatairól, a román nyelv újgörög elemeiről, Tassónak a román romantikusokra tett hatásáról, a jambusi verselés kezdeteiről értekezik, különös tekintettel a magyar és román költészetre.
A bukaresti Akadémiai Könyvkiadó 1964-ben jelentette meg románul írt monográfiáját: Stilul poetic al lui Mihai Eminescu (Mihai Eminescu költői stílusa) címmel.
Most áll megjelenés előtt második románul írt nagy kötete.
– Mindezekből szinte magától értetődően következik a kérdésem: milyen szálak kötik a román nyelvhez, a román néphez?
– Miskolcon születtem. Apám középiskolai tanár volt, és mint sok más tanár abban az időben, Szabó Dezsőtől, Babits Mihálytól Juhász Gyuláig, egy sor városban tanított. Csak egy évet töltött Miskolcon – talán azért, hogy én ott megszülessek –, azután tekintettel a család erdélyi kapcsolataira, nagyanyám ugyanis lozsádi volt, Hunyad megyei, Erdélybe költöztünk. Erdélyi gyermekéveimet két helyen éltem le: 1910-1922-ig Désen, 1922-1928-ig pedig Aradon. Nagyon sokat köszönhettem annak, hogy az aradi magyar gimnáziumban kiváló román tanáraim voltak, köztük Alexandru Constantinescu és Al. T. Stamatiad, Macedonski tanítványa. Eminescu mellett az első román költő, akit tizennégy-tizenöt éves koromban fordítani kezdtem, Stamatiad volt. Ő volt az, aki a román irodalmi élettel igen alaposan megismertetett. Ilyen emlékek alapján tartom magam félig-meddig erdélyinek.
– Szóljon, kérem, verstani kutatásairól és a funkcionális verstanról, melynek ön ismert képviselője.
– A funkcionális verstan voltaképpen elszakíthatatlan attól, amit egyik felejthetetlen professzorom, Gombocz Zoltán, a prágai iskola hatása alatt, funkcionális nyelvszemléletnek nevezett. Régen túlvagyunk azon, hogy egy nyelvet vagy egy nyelvi jelenséget pusztán leírjunk; célunk, hogy a nyelvi formák legkülönbözőbb funkcióit is pontosan megállapítsuk. így jutott el a kutatás a funkcionális stilisztikához és ennek keretében, amennyiben verses művekről van szó, a funkcionális verstanhoz. Romániában elsősorban Tohǎneanu temesvári és Rusu kolozsvári professzorok nevét kell említenem, akik kutatásaikban a vers modern értelmezésének hívei. A román stilisztikai és verstani kutatások szempontjából nagy fontossága volt annak a Poétikai Körnek, amelyet néhány évvel ezelőtt Al. Rosetti akadémikus és Mihai Pop szervezett.
Magam verstani kutatásokkal régóta foglalkozom. Hosszú ideig elsősorban a versformák története érdekelt. A román verstörténet olasz és görög gyökereiről már 1938-ban jelent meg hosszabb tanulmányom. 1960-ban régebbi írásaimnak, így Goga verseléséről írott tanulmányomnak felhasználásával készült el A román vers történeti korszakai című hosszabb munkám. Ezzel párhuzamosan minduntalan vissza-visszatértem a verselés funkcionális értelmezésének problémáihoz. Ezzel kapcsolatban nagy hálával kell emlékeznem egy kiváló szovjet professzor, M. Zsirmunszkij útmutatásaira, akinek Bevezetés a metrikába című művét 1934-ben olvastam Párizsban. Zsirmunszkijon kívül J. Mukarovkinak köszönhettem, hogy aránylag igen korán eljutottam a vers funkcionális értelmezéséhez; e kérdésekről még első párizsi tartózkodásom idején, 1935-ben előadást tartottam, s ebben az irányban sikerült elindítanom olyan, ma már ismert kutatókat, mint például Fónagy Iván.
Az ötvenes évektől kezdve a verstörténeti kutatások mellett egyre gyakrabban fordultam a vers funkcionális értelmezéséhez is, vagyis hogy milyen mértékben segíti a forma a gondolatnak minél plasztikusabb kifejezését. Nagy hálával gondolok Tudor Vianu akadémikusra, akivel 1955-ben Budapesten találkoztam és akinek egyik munkájában örömmel fedeztem fel a következő kijelentést: „A forma is tartalom”, vagyis a költői mű egészének elidegeníthetetlen része.
– Verstani kutatásainak egyik fő területe, magától értetődően, a magyar irodalom.
– Magyar vonatkozásban konkrét verstani kutatásokkal elsősorban a Nyelvünk a reformkorban cimű gyűjteményes kötetben megjelent írásomban foglalkoztam, melyben röviden áttekintettem a magyar vers fejlődését a 19. század első felében. Ezen kívül többször foglalkoztam Petőfi verselésének problémáival, annál is inkább, mert a Magyar Tudományos Akadémia gondozásában készülő Petőfi-szótárnak én vagyok a „tervfelelőse”. Reméljük, hogy e nagy munka első kötete, amely közel 25 ezer címszót fog tartalmazni, a költő születésének 150. évfordulójára megjelenik.
– Mi vonzotta a román nyelvészethez és verstanhoz? A tudományos érdeklődésen túl valószínűleg a kölcsönös megismerés társadalmi igénye is, erre mutat Eminescu-kötetének bevezetőjében az utolsó mondat: „a szerző hozzá kíván járulni mind az eminescológia fejlődéséhez, mind a román-magyar barátság ügyéhez”.
– A román nyelvészet iránt érdeklődésemet elsősorban felejthetetlen olasz professzorom, C. Tagliavini keltette fel, aki ifjúkorában hét évig a budapesti egyetem vendégprofesszora volt. Jelenleg Tagliavini a páduai egyetem általános nyelvészeti professzora, de kelet-európai kapcsolataihoz hű maradt; éppen ennek elismeréseként nemrégen mind a budapesti, mind pedig a bukaresti egyetem díszdoktorává avatta. Tagliavini irányításával foglalkoztam először a régebbi román szótárirodalom magyar vonatkozásaival, ezután pedig a román nyelv újgörög elemeivel: örömmel látom, hogy ez a román szófejtő szótár folytatásához is forrásmunkául szolgál. Emellett a román szótárirodalomhoz sem lettem hűtlen, a negyvenes években kiadtam Samuil Micu kéziratban maradt román-latin szótárát, amely a 18. századi erdélyi soknyelvűségre s a román nyelv kialakulására egyaránt fényt vet.
– Mi vonzotta éppen Eminescu költészetéhez?
– Eminescu ifjú korom óta egyik legkedvesebb költőm, akinek műveiből magam is sokat fordítottam. A nemrégiben megjelent magyar Eminescut Köpeczi Bélával közösen szerkesztettük. Eminescu-kötetem magvát az a stíluselemzés alkotja, amelyet 1959-ben kért Al. Rosetti akadémikus; e cikkel kapcsolatban merült fel bennem az a gondolat, milyen fontos lenne, legalább 15-20 Eminescu vers belső stílusfejlődésének titkait egy összefoglaló tanulmányban megvilágítani. Ennek a gondolatnak persze volt előzménye is, a Velence című szonett variánsairól már 1936-ban jelent meg hosszas tanulmányom, Leca Morariu gondozásában. Eminescuval kapcsolatban, azt hiszem, legfontosabb törekvésem kezdettől fogva az volt, hogy stíluseszközeinek konkrét vizsgálata segítségével pontosabban megállapíthassam helyét az európai költészetben és különösen az európai romantika történetében. Egyébként most készül egy hosszabb tanulmányom az európai romantikus költői stílusról, s ebben Eminescu elképzelésem szerint végre méltó helyre kerül Leopardi, Victor Hugo és spanyol kortársai mellett.
– Újabb, román nyelven írt munkájának címe: Bevezetés a román vers történetébe. Mi indította és milyen célt tűzött maga elé megírása közben?
– Könyvem a 17. századtól a második világháborúig öleli fel a román vers történetét, legfontosabb jelenségeit. Bár közel 500 oldalas, ily rövid terjedelemben természetesen minden kérdésre nem térhettem ki, s éppen ezért nevezem bevezetésnek. A Minerva Könyvkiadó megértő igazgatója, Aurel Martin könyvemet az Universitas sorozatban jelenteti meg. Joggal remélem, hogy a román szókincs újgörög elemeiről írott munkám és Eminescu stílusának vizsgálata után, ez a mű még inkább főiskolai tankönyvvé válhatik s elősegítheti a román vers titkainak alapos megértését. Most, hazaindulásom előtt szeretném megköszönni az írószövetség vendéglátását. Egész művemet a román folklór iránti mély szeretet hatja át, mivel meg vagyok győződve arról, hogy nincs román költő, akinek versírás közben, bármilyen formát választott is, gyermekkorából ismert népdalemlékek ne zsongtak volna a fülében, s ne játszottak volna döntő szerepet formai és nyelvi eszközeinek megválasztásában.
– Beszélgetésünk közben szinte meg is feledkeztünk a műfordító Gáldi Lászlóról. Egész pályája során fordította a román költőket. A prózai művek közül miért éppen Rebreanu Lázadása és Ionel Teodareanu regényei vonzották? Nemcsak fordította őket, de Teodoreanuról például tanulmányt is írt még 1937-ben.
– 1928-ban jelent meg Aradon első kis műfordítás-kötetem román és francia költőkből; később Rebreanu regényét azért fordítottam le mindjárt 1945-ben, mert meg voltam győződve az író európai jelentőségéről, és éppen a Lázadást a legújabb kor megértéséhez nélkülözhetetlen történelmi dokumentumnak tartottam. Teodoreanuhoz azért nyúltam, mert ifjúkoromtól kezdve a legkedvesebb román regényem volt az övé. Mindig szerettem volna a román társadalmat nemcsak mai formájában, hanem történelmi perspektívában is minél alaposabban megérteni. Magyarországon elsősorban a regény második és harmadik kötetét méltányolták.
Az utóbbi években megint sokszor fordultam román költőkhöz, részt vettem a Domokos Sámuel szerkesztésében megjelent Arghezi-, Pillat- és Blaga-kötetek fordításában. Ha szabad szubjektív módon nyilatkoznom, nekem a legkedvesebb az a több mint ötven Blaga-fordítás, amely ezelőtt öt évvel látott napvilágot. Blaga azóta is sokat foglalkoztat; a költőről sok mindent tudtam meg leányától, Dorli Blagától, akinek barátsága és megértő segítsége a Blaga-monográfiámban is tükröződni fog.
– Tartom magam a megállapodásunkhoz: egyetlen perc maradt, ebben az esztéta Gáldi László véleményét kérném a románból készülő magyar műfordításokról, művészi szintjükről.
– Örvendetesnek tartom, hogy a román irodalmat Magyarországon egyre többen ismerik meg, s amint az kitűnik Domokos Sámuel kiváló bibliráfiájából is, immár több ezer a magyar nyelvre fordított román irodalmi művek száma. A román irodalmat fordító művész eszményképe számomra Áprily Lajos, aki igen sokat tett azért, hogy a román költészet értékeiből minél többet átmentsen nyelvünkbe.
Megjelent A Hét II. évfolyama 33. számában, 1971. augusztus 13-án.