– Itt van előttünk legújabb köteted, a Bolyaiak levelezése, a Kriterion rangos Téka-sorozatában. Nyilván művelődéstörténeti munka. Hajdanán filozófusnak indultál, doktori értekezésedet is bölcseletből írod. Miként lettél – történész?

– Kezdjük csakugyan az előttünk fekvő könyvvel, mely ezekben a napokban került ki a nyomdából. Címe: Bolyai-levelek. A hatvan levél hatvan esztendőt ölel át; rajtuk keresztül mindkét tudós életébe bepillantást nyerhetünk. A levelezést azzal a szándékkal is rendeztem sajtó alá, hogy előhírnöke legyen a Bolyaiak levelezése kritikai kiadásának. Ezt a munkát már nem én fogom elvégezni, viszont e kis kötettel, a sajtó alá rendezés tanulságaival az azon dolgozókat is serkenteni akartam.
Ami pedig tulajdonképpeni kérdésedet illeti, hát én nem indultam filozófusnak. Szociológiai főszakra iratkoztam be 1946-ban. Miért iratkoztam ide? Olyan középiskolákba jártam, a marosvásárhelyi és a kolozsvári kollégiumokba, ahol, hogy úgy mondjam, elkötelezett nevelés folyt. Bennünket úgy tanítottak, úgy neveltek többségükben igen-igen derék tanárok, akikről a magyar irodalomban, éppen a kollégiumokról szólva, Móricz, Ady vagy Szabó Dezső emlékezik meg, hogy közösségileg számon tartott feladatok várnak ránk. Pályaválasztásommal ahhoz a munkához szerettem volna hozzájárulni, amelyik célul tűzte ki a társadalomátalakításban végrehajtandó feladatok számbavételét és rangsorolását. Pontosabban, a falusi és városi osztályszerkezetet, termelési szokásokat, körülményeket, tradíciókat – beleértve ezekbe a munkával és a kultúrával kapcsolatos hagyományokat –, tehát a népéletnek a tanulmányozását, mégpedig a haladás irányába mutató változások segítésének a szándékával. Erről néhány sorban meg is emlékeztem Murokország című könyvem zárófejezetében. Beiratkozva az egyetemre, az volt az elképzelésem, hogy első könyvem – akár szakvizsgadolgozatom vagy doktori disszertációm – szülőföldemnek a szociológiai, szociográfiai felmérése lenne, pontos, részletes kutató munkával és érzékletes stílusban megírva.

– Tehát szociológusnak indultál.
– Szociológiai tanulmányaim érdekesen alakultak. Az ehhez szükséges marxista alapvetést – azt hiszem, az országban először egyetemi szinten – Gaál Gábortól kaptuk, A társadalom című kurzusát hallgatva. Ami pedig a szociológiai módszertant illeti, arról Venczel József szemináriumában tanultam sokat, és két, akkor fiatal kutatótól, az Erdélyi Tudományos Intézet munkatársaitól, Imreh Istvántól és Markos Andrástól. Ez utóbbi a Gusti-féle monografikus iskola jó ismerője lévén, több szemináriumban feldolgozta nekünk ennek a tudományos iskolának a metodológiáját és az abból leszűrhető időálló eredményeket.
Ez így ment, amíg a negyvenes évek végén kiderítették, hogy „tévedés volt“ a szociológiát önálló tudománynak képzelni… Mivel abban az időben a bölcsészeti karon három szak volt kötelező, nekem a filozófia volt a második szakom. Ez lépett hát elő főszaknak.
Elképzelésem az volt, hogy etikával fogok foglalkozni, nevezetesen a társas együttélés elméletének a kutatására adom a fejem. Úgy gondoltam, hogy ezzel átmentek valamit eredeti, szociológiai elképzelésemből.
Mégis, miután államvizsgáztam filozófiából, s mivel Gaál Gábor akkor került át a magyar irodalomtörténeti tanszékre – előbb a szociológiai, illetőleg filozófiai tanszéken tanított, ahol én a tanársegédje voltam –, vele együtt átmentem az irodalomtörténeti tanszékre. Következett életemnek egy magyar irodalmi korszaka, amit összekapcsoltam az 1848-at megelőző reformkor irodalmának tanulmányozásával. Ekkor kezdtem behatóbban olvasni ennek a kornak erdélyi emlékanyagát és forrásanyagát.

– Bölöni Farkas Sándor-köteted és mások előzményei ide nyúlnak vissza?
– Ezeknek más előzménye is van. Még amikor a filozófiai tanszéken voltam tanársegéd, Gaál Gábor elküldött az akkori Erdélyi Múzeum levéltárába, ahol még ott dolgozott az öreg Kelemen Lajos, ott volt Jakó Zsigmond és Venczel József. Azzal küldött, hogy nézzek szét, milyen filozófiai, illetőleg társadalomtudományi, társadalompolitikai jellegű kéziratok találhatók ott, és próbáljak tájékoztatást tartani erről az ő szemináriumában. Az Erdélyi Múzeum levéltárában – ez úgy 1943 végén történt – a Pataki család levéltárára irányították a figyelmemet. E régi értelmiségi dinasztiából orvosok, tanárok, fizikusok kerültek ki bő számmal, és megőrizték nemcsak leveles anyagukat, de jegyzeteiket, kézirataikat, tanulmányaikat, úgy hogy ebben a családi levéltárban kétszáz esztendőre visszamenőleg tanulmányozható volt az értelmiségi létnek a történelmi alakulása itt, a mi tájainkon. Így ismerkedtem meg a levéltárban rejtező, engem különlegesen érdeklő anyaggal, és meg is szerettem a levéltári kutatómunkát.
Ilyen előzmények után, 1952-ben elhatároztam, hogy most már tudományágtól, tehát címkétől függetlenül – nevezzék azt szociológiának, filozófiának, irodalomtörténetnek, történelemnek – megpróbálom az erdélyi múltban megkeresni az értelmiségi létezésnek, az értelmiségi munkának, az értelmiségi helytállásnak azokat a példáit, amikből én is és talán nemzedékem is valami tanulságot meríthet. Mihez? Ahhoz, hogy végezze, végezzük tisztességgel azt, amit az élet ránk ró, a munkánkat.

– Majdnem egy negyedszázados történészi kutatómunkád során miért választottad a magad számára a XIX. századot, pontosabban az 1848-as évek körüli korszakot?
– Népek sora voltaképpen ekkor döbben rá önmagára. Nem véletlen, hogy Marx és Engels milyen sokat foglalkoznak ezzel a korral, nemcsak azért, mert kortársai voltak az eseményeknek, hanem mert pontosan érzékelték 1848 politikai jelentőségét, annak az energiatartaléknak az akcióba lépését, amely a nyugat-európai népek után most már Kelet-Európa népeit is bekapcsolta az európai történelem áramkörébe.
De engem nem annyira 48 lezajlása érdekelt, hanem az az erőfelhalmozás, hosszú előkészületi folyamat, amely
lehetővé tette, hogy egyik pillanatról a másikra itt olyan rendkívül nagy dolgok történhessenek. A polgári nemzetté válás folyamata érdekelt, s ezen belül különösen az értelem szerepe az ipari termelésben, a mezőgazdaság modernizálásában, a természettudományok előretörésében. Így alakult ki az én tematikám – az értelmiség múltjának kutatása.
1953 őszén kerültem a kolozsvári Történeti és Régészeti Intézetbe, egy darabig kutató, majd tudományos főkutató lettem. Kezdetben csak művelődéstörténeti témáim voltak. 1958-ban bíztak meg, hogy egy néhány tagú kollektívának amolyan titkáraként vagy felelőseként az erdélyi 48-ra vonatkozó forrásokat áttanulmányozzam, kiválogatva és sajtó alá rendezve ezekből a legfontosabbakat. Hozzáláttunk a 10-15 kötetre tervezett nagy okmánygyűjtemény publikálásának előkészítéséhez. Eddig ebből elkészült négy kötet, egy-egy kötet körülbelül 1000-1200 oldal, de így is csak 1848 nyaráig jutottunk el. 43-ban már rendkívül gazdag az írásos anyag, adminisztráció és magánélet nagy mennyiségben produkálta az írásos forrásokat, ezt átnézni és szelektálni, mondhatom, hogy hatalmas munka volt. Magam több mint százezer oldal kéziratot olvastam át, és egymagam több mint ötezer gépelt oldalt másoltam le.

– Mit tekintesz legjelentősebb személyes, egyéni eredményednek ezen a téren?
– Minden forrásnak a megtalálása, feldolgozása – eredmény. Egy munkaközösségben nehéz megállapítani, hogy személy szerint kinek mi az érdeme, mert ha jól működik a kollektíva, éppen az az érdekessége, hogy az összetett erő éri el az eredményeket. És ez ami kollektívánk igazán jó közösség volt.

– Kiket említenél meg közvetlen munkatársaid közül?
– Ezt a munkát annak idején Victor Cheresteşiu kezdeményezte, neki már az első világháború előtt, ifjú korában kedvenc témája volt ez a korszak, valamikor Bariţról és az ő publicisztikájáról készítette doktori disszertációját, mégpedig a Szabó Ervin közelében, aki maga is egy szép könyvben foglalkozott a 48-as párt- és osztályharcok történetével. Cheresteşiu, professzorként többször járt külföldi levéltárakban, Budapesten és Bécsben, és nagy mennyiségben hozta mikrofilmen, illetve xerox-másolatban a különböző ottani levéltári állagokban őrzött okmányokat, amelyeket aztán itthon dolgoztunk fel.
Cheresteşiu halála után intézetünk igazgatója Ştefan Pascu akadémikus lett, aki ugyancsak régóta foglalkozik a 48-as eseményekkel, ifjú korában Papiu-Ilarian műve utolsó kötetének kiadásával szerzett érdemeket a 48-as források feltárása terén. Később is többször foglalkozott ezzel a korszakkal, összefoglalóan a gyulafehérvári nemzetgyűlésről írva nyúlt vissza egészen a balázsfalvi gyűléshez kötődő előzményekig.
Kollektívánkban román, magyar és német kutatók dolgoztak közösen. Részt vettek benne – kolozsváriakon kívül – szebeni és marosvásárhelyi kutatók is, így Carl Göllner és Bözödi György, utóbbiról köztudomású, hogy ugyancsak régóta foglalkozik Petőfiék korával, mondhatnók egy életet áldozott az 1848-as események feltárására.
Úgy érzem, nagy és fontos munkát végeztünk. Ha a kötetek majd meg fognak jelenni, akkor hosszú időn át több nemzedék is haszonnal forgathatja.

– Tevékenységed másik jelentős ága a művelődéstörténet.
– Az a munka, amit én végzek, két részre osztható. Egyik a múltból reánk testálódott anyag megismerése, feltárása és elrendezése. Másik ennek a formába öntése. Véleményem szerint az igazán jó természet az, amelyik egyformán örömét leli mind a kettőben, s egyképpen ura mind az anyaggyűjtés, mind a megformálás művészetének.

– Hol és miben látod a romániai magyar művelődéstörténet helyét írásos kultúránk egészében?
– Az elmúlt harminc esztendőben Románia történelmének feldolgozása terén óriási munkák születtek meg. Csak pillants oda a polcra, ahol Románia történelmének eddig megjelent hatalmas köteteit láthatod. Ehhez járulnak az okmánytárak és a részletmonográfiák, a folyóiratokban felhalmozott publikációk. Ezekben az összefoglaló kötetekben a különböző fejezetekbe és alfejezetekbe illeszkedik a romániai magyarság művelődési múltja is. Tehát a romániai magyar művelődéstörténet kutatását igényli és támogatja az országos tudományos politika.
Most készül például Románia történetének utolsó kötete; ez a romániai történetírást tárja fel, amelyben külön fejezetben lesz szó minden korban az erdélyi magyar történetírás múltjáról, kezdve a humanistáktól el egészen a XX. század történetírásáig. Magam is munkatársa vagyok ennek a kötetnek, miként munkatársa voltam a harmadik kötetnek, amelyben a XVIII, század és a XIX. század első felének erdélyi magyar kultúráját dolgoztam fel. Ezúttal a romániai magyar történetírás XVIII–XIX. századi történetét mutatom be.
Ezen kívül, természetesen, különböző monográfiákban, tanulmányokban is el kell juttatnunk olvasóközönségünkhöz a múltunk feltárása közben elért eredményeket, mert ezzel hozzájárulunk a romániai magyar nemzetiség művelődési szintjének az emeléséhez és a jó állam polgári közérzetnek a kialakításához. Jó az, ha tudja a munkás, a földműves, az értelmiségi, hogy miközben ő a maga pászmáján végzi a szocializmus építésében reá háruló feladatot, vannak szakemberek, akik annak felkutatásával foglalkoznak, hogy az ő ősei mit csináltak, milyen kultúrát teremtettek. Jó az, ha erről ő könyvben, tanulmányban, folyóiratban, hetilapban értesül, ezt olvashatja és ebből mintegy erőt meríthet magának a mindennapok munkájához, érezvén, hogy részese annak az általános művelődési felemelkedésnek, amely egyik jellemzője ma az országnak.

– A kölcsönös megismerés jegyében több tárgyi tényt kellene előtárnunk az együttélésről a mai olvasónak.
– Pontosan erről van szó. Sok adattal és értékeléssel, összevetéssel, hogy milyen megfelelések vannak a romániai román, magyar és német kultúra között. Tulajdonképpen ez a másik tanulsága az elmúlt harminc esztendő történészi munkájának: Erdély történelmét például csak mint a különböző nyelveket beszélő embereknek a közös produktumát lehet kutatni és felfogni, és csak akkor lesz ez igazi tudomány, ha tekintettel vagyunk erre a közösen produkált históriára, aminek itt őseink részesei voltak, és amelynek ma itt részesei vagyunk. Hiszen a mi mai életünk is történelemmé válik holnap.
Sajnos, be kell ismernünk – éppen a tárgyi tényeknél tartva –, hogy az előttünk járó nemzedék a források feltárása terén többet produkált, mint a miénk. Gondolok itt a Veress Endréék, Bitay Árpádék nemzedékére. Ők hangyaszorgalommal gyűjtötték és tanulmányozták az együttélés forrásait, és mi bizony sokszor megelégszünk azzal, hogy elismételgetjük az általuk feltárt anyagot, de nem szállunk alá módszeresen azokhoz a forrásokhoz, ahonnan ők is merítettek.

– Befejezésül két személyes vonatkozású kérdésem lenne még. Ennél az íróasztalnál születtek meg eddigi könyveid, tanulmányaid, ez az a biztos pont, amelyhez munkásságod eddig kötődik és fog kötődni nyilván ezután is. Jó az, ha az embernek van egy ilyen biztos fogózkodója az otthonában. Milyen újabb munkákat várhatunk erről az itthoni íróasztalról? Az intézeti szobád után – ebből a családi műhelyből.
– Elég sok összegyűjtött anyagom van, amellyel ha megbirkózom, elkészülhet néhány hosszabb-rövidebb tanulmány, egy-két könyv is. Persze, amikor aztán dolgozik az ember, rá-rádöbben, hol kell még kiegészítenie a kutatásokat, hol kell újabb mélyfúrásokat végeznie, de úgy érzem, hogy elérkeztem bizonyos összegezéseknek a korszakába. Az ember lassan-lassan vénül, és vannak olyan feladatok, amelyeket hirtelen elhatározással el kell végezni. Szeretnék egy-két könyvet megírni, néhány tanulmányt tető alá hozni.
Ami ezt az íróasztalt, illetve íróasztalainkat illeti… A szomszéd szobában ugyanis ott van a feleségem – B. Nagy Margit – asztala, aki ugyancsak a Történelemtudományi Intézetben és ebben a lakásban írta meg azokat a művészettörténeti könyveit, amelyeket te is ismersz, és amelyeket kedvezően fogadott a kritika. A lakásunkban a harmadik íróasztal a fiamé. Úgy néz ki, hogy a fiúnk is ebben a mesterségben ragad meg, ezt tanulja, inkább az anyja, mint az apja indítékára, tehát ezt a kicsi lakást – könyvekkel, jegyzetekkel – tekintheted kisebbfajta családi műhelynek is, ahová – negyedszázad alatt – összehordtuk azokat a segédeszközöket is, amelyekkel az embernek ebben a szakmában körül kell vennie magát.
Kérdésedre igazából azzal fogok válaszolni, ha elkészül egy-két tanulmányom.

– Második személyes vonatkozású kérdésem az lenne: mi ad neked írói, kutatói munkádban elégtételt?
– Nem bízom azoknak a tollforgatóknak a hányaveti kijelentésében, akik azt mondják, hogy én megírtam a magamét, azután nem érdekel, hogy ki mit szól hozzá, mi a véleménye. Ezek nem őszinte beszédek. Mert ha őszinte, s tényleg nem érdekli a mások véleménye, akkor miért ír, miért akarja elolvastatni az írását? Engem érdekel, mert én az írásaimmal hatni akarok, kapcsolatot teremteni a kortársaimmal. Egyfajta üzenetet akarok eljuttatni hozzájuk, mégpedig a XX. század meditáló értelmiségi emberének az üzenetét, hogy az emberi sors mindig, még a nehéz korszakban is tartogatott azért annyi örömet, amennyiért érdemes vállalni az életet.
Én az élet vállalása érdekében írogatom kortársaimnak azokat a sorokat, amelyek eddig úgy ahogy könyvekké, tanulmányokká rendeződtek.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 27. számában, 1975. július 4-én.