Beke György: Alkalmi beszélgetés Pomogáts Bélával

A Kuncz-kutatásról, a latinitás örökségéről, a román és magyar líra rokonságáról…

A fiatal budapesti irodalomtörténész és kritikus Kuncz Aladár-monográfiáját annak idején a romániai magyar iro­dalmi sajtó elismeréssel fogadta. Pomogáts Béla Kuncz-könyvének megjelenése óta fog­lalkozik a mai romániai magyar iro­dalom műveivel is; kétségtelen, hogy Kuncz Aladár munkásságának megis­merése keltette fel iránta érdeklődését. S ugyanezen az ösvényen érkezett el a román irodalomhoz: gyakran jelennek meg cikkei a magyarra fordított román művekről. Romániai tanulmányútja nyújtott alkalmat ezúttal beszélgetésünkhöz.

– Kezdjük beszélgetésünket is KunczAladárral. Róla szóló tanulmányában állandóan visszatérő motívum az együttélés, a magyar és román írói barátságok fontossága, néha elhatározó volta.

– Kuncz Aladár nemzedéke, az a nemzedék, amely a századelő magyar közéletét és művelődését meghatároz­ta, nem érdeklődött különösebben a szomszédos és együttélő népek törté­nete, kultúrája iránt. A hivatalos, kon­zervatív szellemiség képviselői általá­ban a német kultúra felé tájékozód­tak, az ellenzékiek vagy azok, akik magukat ellenzékieknek gondolták, a francia felé. Kuncz maga is már fia­tal diákkorában a francia orientáció híve volt. Az ő szemét is, mint ahogy egész nemzedékéét, az első világháború élményei irányították a román, a csehoszlovák, a délszláv kultúrára. Nem­csak az együttműködés szükségességét ismerte fel, hanem ennek az együtt­működésnek a történelmi hagyomá­nyait is fel akarta rajzolni. A testvéri­ség lehetőségét az ő számára a közös történelmi sors jelentette. És ennek a közös történelmi sorsnak a művelődés­ben is jelentkező természete. Kuncz egy cikkében, amely a budapesti Nyugat 1928-as évfolyamában jelent meg, arról beszélt, hogy a román és a magyar kultúra egyaránt az európai művelődés hatókörében fejlődött, en­nek a művelődésnek az eszményeit je­lölte meg a maga tájékozódási pont­jai gyanánt, A Descartes-ot fordító Apáczai Csere Jánosra, a Scoala Ardeleană európai tájékozódására, Eminescu és Coșbuc erősen európai ihle­tésű műveltségére hivatkozott. És e ne­vek mellé még leírta a szász Honterusét is.
Egy másik cikkében pedig, a Búcsúzó klasszikus álmok címűben, amely az Ellenzék 1923. szeptember 23-i számá­ban jelent meg, arról írt, hogy a ro­mán és a magyar kultúrát különös erő­vel fűzi össze a közös latin hagyo­mány. A román szellemi élet vonzó­dása a latin örökség iránt közismert. S Kelet-Közép-Európában a magyar volt a másik kultúra, amely a legto­vább és a legelevenebben őrizte meg ezt az örökséget. Hiszen már a tör­vénykezés, a hivatalos élet nyelve is la­tin volt, s a latin irodalom egész nem­zedékek gondolkodását határozta meg. Az erdélyi magyarság éppúgy nemzeti klasszikusának érezte Horatiust, mint mondjuk a klasszikus versformát meg­hódító Baráti Szabó Dávidot. És Kuncz e közös román-magyar hagyományra: a latin kultúra iránt érzett vonzalomra figyelmeztetett. A „búcsúzó klasszikus álmok” idején is azt tekintette fontos­nak, hogy a közös örökség, a közös hagyományok tovább gazdagodjanak. Hogy legalább román és magyar vonatkozásban ne búcsúzzanak a klasszikus kultúra álmai, eszményei. Hogy a magyar szellemi élet men­nyire vonzódik a latinitás örökségé­hez, arról talán Illyés Gyula beszél a legszebben. Illyés egy rendkívül nehéz korszakban, a harmincas évek végén, midőn a fasizmus szélsőséges nacionalizmussal, fajelmélettel fertőzte a szel­lemi életet, arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar kultúra – hagyomá­nyai és sajátos szellemisége jogán – leginkább a francia rokona lehet.
Szellemi fajkutatás című tanulmányában – amely egyébként jellemző mó­don az együttélő közép-európai népek kapcsolatait kutató Apolló című folyó­iratban jelent meg – arról írt, hogy a magyar irodalom több évszázados fej­lődéséből sugárzó józan racionalizmus igazi ősét és rokonát a francia „raison”-ban lehet megtalálni. Két nemzedék – a Kunczé és az Illyésé – e közös gondolatban adott egymásnak találkozót. De ebben a gondolatban – a latin kultúra iránt kialakult vonzalom eszméjében – nemcsak a magyar kul­túra két nemzedéke találkozott, hanem a román és magyar szellem legjobbjai is.

– Tudtommal ön gondozza Kuncz Aladár cikkeinek és tanulmányainak a Kriterionnál megjelenő gyűjteményét. A válogatás során még behatóbban meg­ismerkedhetett Kuncz Aladárnak a húszas években kifejtett munkásságával.

– Abban a körben, amelybe Kuncz Aladár is tartozott, számos kezdemé­nyezés indult a román és magyar kul­turális együttműködés érdekében. A romániai magyar irodalom haladó kö­rei már az irodalom születésének per­cében keresték az együttműködés lehe­tőségeit. Jóleső érzéssel kell megálla­pítanunk, hogy a magyar írók kinyúj­tott keze a haladó román írók testvéri kézszorítására talált. Az irodalomalapí­tás korának első folyóiratai gyakran közölték román írók műveit. A Napkeletben, amely a haladó romániai magyar irodalom egy, sajnos ma már többé-kevésbé elfelejtett tűzhelye volt, sorra jelentek meg román költők és elbeszélők írásai. Ezt a kezdeményezést folytatta Kuncz Aladár, midőn 1923-ban az Ellenzék irodalmi mellékleté­nek élére került. A vasárnapi mellékletben gyakran közölte Eminescu, Caragiale, Agîrbiceanu, Gârleanu, Sadoveanu, Rebreanu, Lucian Blaga és Emil Isac műveit. Az Erdélyi Helikonban ezt a névsort még Alecsandri, Chinezu és mások neve egészítette ki. Ezen kívül az Ellenzék és az Erdélyi He­likon egyaránt gyakran közölt a román népköltészet alkotásaiból. Midőn Kuncz átvette az Erdélyi Helikon szerkeszté­sét, rendszeres szemléket íratott a ro­mán irodalmi folyóiratokról. Emellett szorgalmazta azt, hogy a magyar írók részt vegyenek a román PEN-Club munkájában is.
Meggyőződéssel szolgálta az együtt­működés, a közös irodalmi vállalkozá­sok, a találkozók ügyét. Rendszeresen részt vett az ilyen találkozók előkészí­tésében. Fontosnak tartotta, hogy az erdélyi magyar olvasó megismerje a klasszikus és kortárs román irodalom legjobb műveit és mestereit. De fon­tosnak tartotta azt is, hogy a román olvasók is hírt szerezzenek a velük együttélő magyarság kultúrájáról, törek­véseiről, sajátosságairól. Hogy román nyelven kapjanak tájékoztatást a ma­gyar kultúra értékeiről, a romániai magyar irodalom eredményeiről, arról a világról, amely a magyar nemzeti­ség helyzetét, történelmét s lelki habi­tusát fejezi ki.
Ezért becsülte oly nagyra Ion Chinezut, akinek Aspecte din literatura maghiară din Transilvania című könyve először adott hírt román nyelven a magyar nemzetiség iro­dalmi életéről és eredményeiről.

– Önnek, mint tanulmányai bizonyítják, kedvelt vizsgálódási területe a komparatisztika, a kölcsönös vagy hasonló, esetleg párhuzamos jelenségek kutatása az egymással érintkező irodalmakban. Másfelől, kritikáinak tanúsága szerint, állandóan érdeklődik a klasszikus és kortárs román irodalom, különösen a költészet iránt.

– Az elmúlt években számos román klasszikus és kortárs költő válogatott kötete jelent meg magyarul. Egységes sorozatban láttak napvilágot Arghezi, Macedonski, Pillat, Blaga és Beniuc versei. A sorozat terve és megvalósítá­sa Domokos Sámuel munkáját dicséri. Bátran mondhatjuk, hogy a román köl­tők megjelenése a magyar közönség érdeklődésével találkozott. Két ok miatt is. Magyarországon reneszánsza van a költészetnek, a versolvasásnak. Nagy példányszámokban jelennek meg a klasszikus és modern költők versei. E román költők köteteiben a magyar közönség először a nagy költészet üze­netét vette észre.
Természetes, hogy a magyar versol­vasó, különösen az irodalomtörténész és kritikus, az ismerkedés izgalma és varázsa után arra volt kíváncsi, hogya román költők miben hasonlítanak a magyar költészet mestereire. S azt kel­lett megállapítania, hogy bár a román és a magyar nyelv nem rokon, a román és a magyar költészet mégis rokonok. Egy olyan családnak a tagjai, amely talán a nyelvrokonságnál is hatékonyabb és elevenebb szálakkal fűzi egymáshoz tagjait. A román és a ma­gyar líra, együtt a cseh, a szlovák, a délszláv, a bolgár és a lengyel költé­szettel, a közös kelet-európai történelemről, kelet-európai sorsról, az évszázadokon át kifejlődött kulturális kap­csolatokról tesz vallomást.
Macedonskit, Pillatot vagy Arghezit erős szálak kötik e közös kelet-európai ha­gyományhoz és művelődéshez. Érdekes lenne egyszer az összehasonlító iroda­lomtörténet-írás módszereivel megvizs­gálni azt hogy Macedonski és Babits például milyen közös eszmei és költői válaszokat adott az idők kérdéseire.
Azt mondhatnám, persze csak távoli közelítésben, hogy az imént említett és magyarul is olvasható román költők a modern európai líra két fő törekvé­sét képviselik. Részben azt a tárgyias racionális hangot, amely a világ felől közeledik az emberhez, a rend, a jó­zanság, a szerkezet törvényeit juttatja érvényre, s el akar igazodni abban a kaotikus kavargásban, amit úgy hí­vunk, modern világ. Ezt az elvet és ezt a poétikát képviseli Arghezi vagy József Attila, Szabó Lőrincz, Illyés Gyula. Másrészt a modem román költészet is megszólaltatja azokat a személyes és kollektív érzéseket, amelyek az ésszel fel nem érhetőt közelítik, a mítosz nyelvén fogalmaznak, az emberi lélek mélyebb övezeteit kutatják. Ennek az iránynak a képviselője Lucian Blaga. A mai magyar költők közül Weöres Sándor lírájában ölt alakot ez a törekvés.

– És a fiatalabbak ?

– Baconskynál meglepett, hogy ez a költő minden technikai modernsége mellett, milyen erős szálakkal kötődik az erdélyi román irodalom klasszikus hagyományaihoz. Mélyen átéli a román kultúra hagyományait, a népi, kö­zösségi szolidaritás élményét, s emel­lett a modern ipari civilizáció élmé­nyeit is. Nagyon megnyerőnek találom azt a törekvést, hogy a technikai civi­lizációt azokkal az erőkkel akarja hu­manizálni, melyeket a közösség és a hagyomány nyújt. Azért is érdekes szá­momra ez, mert Baconsky magyaror­szági nemzedéktársainál is felfedezhe­tők hasonló törekvések. Nagy László, Csoóri Sándor, Fodor András, Szécsi Margit és Tornai József költészetére gondolok. Ezek a költők a modern életérzés, a modem költői technika és a hagyomány, a kulturális örökség harmóniájában keresik lehetőségeiket. És éppen azokat a tartalékokat mozgósít­ják – a tradíció és a közösségi érzés tartalékait –, melyektől a román köl­tő nyeri erejét, reményeit. A reményt, amelyre a modern költőnek, éppen a technikai civilizáció kihívásai miatt, oly nagy szüksége van.

– Marin Sorescunak is nemrégiben jelent meg újabb magyar kötete Együtt álmodunk címmel a budapesti Európa Könyvkiadónál, Szemlét Ferenc fordításában.

– Sorescunak különösen a filozófiai kultúrája és elmélyülése hatott reám. Sorescu, úgy vélem, a modern ember helyzetét kutatja. A módszeres gondol­kodó szinte a filozófus vagy a mate­matikus módjára végzi ezeket a kutatásait. Nagyon érdekesnek találom azokat a verseit, amelyeket például az ember és az idő kapcsolatáról, kölcsö­nösségéről irt. S megnyerőnek tartom stílusát is, amely a világos fogalma­zásból nyeri erejét. Sorescu olyan köl­tő, aki zárt szerkezetekben, minden fe­lesleges motívum elhagyásával fejeziki igen eredeti gondolatait. S ha már eddig is magyar párhuzamokat próbál­tam állítani a román költők mellé, hogy a két költészet hasonló törekvé­seire és megoldásaira mutassak rá, hadd hivatkozzam most, Sorescu nyomán, olyan magyar költőkre, mint Pi­linszky János, Nemes Nagy Ágnes és Rába György. Bölcseleti mélységben, szerkezeti rendben és a látomásokat is fegyelmező józanságban ők lehetnek a román költő magyar társai.A fiatalabb román költészet említése után, hadd mondjam el azt is, hogy milyen érdekesnek és tanulságosnak tartom az újabb román esszéirodalmat és kritikát.

– Kiket ismer közülük?

– Nicolae Balotát Budapestről is­merem. Rokonszenvvel gondolok ha­talmas műveltségére, széles körű tájé­kozottságára. Különösen arra a hozzá­értésre, amellyel a modern művé­szet kérdéseiről nyilatkozott. Ad­rian Marinot egy magyarra fordított el­méleti tanulmányából ismerem. Ez a tanulmány éppen abban a folyóiratban – a budapesti Kritikában – jelent meg, amelynek magam is belső munkatársa vagyok. E tanulmányban a módszeres, teoretikus gondolkodás fölénye raga­dott meg s az a világosság, amellyel a modern irodalomtudomány és eszté­tika sokszor nehezen megközelíthető fogalmait ki tudja fejteni.

– Szívesen és gyakran foglalkozik a romániai magyar írók, költők munkái­val is. Miben látja a romániai magyar írók munkásságának olyan sajátos je­gyeit, amelyek a román néppel való együttélésből, a román irodalommal való termékeny kölcsönhatásból fakad­nak?

– A romániai magyar irodalom olyan társadalmi horizontot kap az együttélés révén, amely kitágítja látó­körét, gazdagítja gondolkodását, amely országos horizontot jelent. Az együttélés ugyanakkor kulturális infor­mációt is kínál a romániai magyar iro­dalom művelőinek. A román irodalom, a román tudomány révén számtalan információ jut el a romániai magyar írókhoz is a világirodalom, a filozófia, a modern társadalomtudományok terü­letéről.
Számunkra, magyarországi olvasók számára különös előnnyel jár ez a termékeny kapcsolat. A romániai ma­gyar irodalomban a román kultúra közvetítésének valóságos műhelye ala­kult ki az elmúlt ötven esztendő során.
A mai magyarországi olvasó sokkal átfogóbb képet nyerhet ezért a román kultúráról, mint a lengyelről vagy a bolgárról. Azok a román könyvek, amelyeket a kritika nagyra becsül, ame­lyeket irodalmi díjak fémjeleznek, melyek alakító erőként vannak jelen a román társadalom életében, rendre megjelennek magyarul. A szocializmust építő társadalmak között nélkülözhetet­len a kiterjedt és termékeny kommu­nikáció. Örömmel mondhatjuk el, hogy a csak magyarul tudó olvasónak minden rendelkezésére áll, amit a román irodalomból, a román kultúrából meg kell ismernie. És ez nemcsak a jelenre, hanem a múltra is vonatkozik: a ro­mán népköltészet, folklór és a román klasszikusok éppen így megközelíthetők magyarul. A romániai magyar iroda­lom, mint említettem, már fél évszáza­da dolgozik ezen. A munka módszeresebb megszervezése azonban, leg­alábbis én úgy látom, a Kriterion Könyvkiadó tevékenységét dicséri,

– Másodszor jár Romániában. Most milyen úticéllal érkezett?

– A Magyar Tudományos Akadémia és a román Társadalmi és Politikai Tudományok Akadémiájának egyezmé­nye keretében tartózkodom Romániá­ban, a fővárosban és Kolozsváron. Alkalmam nyílt arra, hogy találkozzam a meghívó Akadémia vezetőivel, a George Călinescu Irodalomtörténeti Intézet munkatársaival, a fővárosban működő magyar lapok szerkesztőivel. Utazásom fő célja azonban a kutatás. Kolozsváron szeretnék irodalomtörténeti kutatómunkát végezni. Jelenleg a hú­szas évek romániai magyar eszmetör­ténete foglalkoztat. Át szeretném nézni ennek az időnek néhány jellegzetes folyóiratát. Utazásom tehát a munkát szolgálja, azokhoz a kutatással telő köznapokhoz igazodik, amelyek között a irodalomtörténésznek élnie kell.

Megjelent A Hét II. évfolyama 47. számában, 1971. november 19-én.