Mint megírtuk, kiosztották a Románia Szocialista Köztársaság Akadémiájának 1973. évi díjait. Négyen a díjazottak közül:
A biológiai tudományok terén Emil Racoviţă-díjjal tüntették ki a Rezultatele expediţiilor bio-speologice cubano–română în Cuba (A kubai–román élettani-barlangkutató expedíciók eredményei Kubában) című munka szerzői munkaközösségét, s ebben Gheorghe Racoviţă barlangkutató biológust.
A filozófia, pszichológia és jogtudományok terén Vasile Conta-díjjal tüntették ki Bretter Györgyöt a Párbeszéd a jelennel című kötetéért (Esszék, tanulmányok, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.).
A filológia, irodalom és művészet terén Timotei Cipariu-díjjal tüntettek ki Kántor Lajost és Láng Gusztávot a Romániai magyar irodalom 1944–1970 című kötetükért (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.).
Gheorghe Racoviţă: „A kutatásban méltán elismert hagyományaink vannak.”
– Itt vagyunk az Emil Racoviţăról elnevezett Barlangkutató Intézetben. Ez a kolozsvári intézmény a maga nemében egyedüli az országban. Az egyik laboratóriumban beszélgetünk. Mi az ön szűkebb értelemben vett szakmája, kedves Gheorghe Racoviţă?
– Biológus vagyok. A barlangkutatás bonyolult területén dolgozom, vagyis a barlangok élővilágát kutatom.
– Mióta dolgozik az intézetben?
– Immár tizenkét éve.
– Tehát egészen fiatal korától. Nem nézem idősebbnek harmincöt esztendősnél.
– Éppen annyi vagyok.
– Akadémiai díjjal jutalmazott kötetük, egy romániai és külföldi kutatókból álló nagyobb munkaközösség közös műve, kubai expedíció eredménye. Ebben az expedícióban természetesen ön is részt vett. Kérném, hogy villantsa fel olvasóinknak kubai élményeit.
– Az expedícióra a kubai és a romániai akadémia megállapodása alapján került sor. Célunk az volt, hogy sokoldalúan tanulmányozzuk a kubai barlangokat és ezek élővilágát. Ezt megelőzően már szerveztek nemzetközi jellegű expedíciókat, csehszlovák és lengyel tudományos kutatók bevonásával, de csupán magukat a barlangokat vizsgálták. A trópusi térségben lévő kubai barlangok élővilága gyakorlatilag teljesen ismeretlen maradt. Méltán lehetünk büszkék arra, hogy a romániai barlangkutató biológusokat kérték fel erre a munkára.
Így aztán 1969 tavaszán az első kubai–román barlangkutató biológusexpedíció megkezdte munkáját a Kubai Köztársaság területén. Intézetünkből négy kutató vett részt ebben az expedícióban, köztük én is.
Az expedíció időtartama mintegy három és fél hónap volt. Akkor ugyanis félbe kellett szakítanunk, mivel június elején Kubában megkezdődik az esős évszak, a terepmunka gyakorlatilag lehetetlenné válik. Ez idő alatt expedíciónk 32 barlangot kutatott át és dolgozott fel tudományos szempontból. Kubában jelenleg több mint kétezer barlangot tartanak nyilván, ez valóban meglepően sok, tekintve, hogy Kuba területileg alig fele akkora, mint Románia, országunkban pedig alig valamivel több mint ezer barlang van. Tehát ez a 32 barlang – és velük együtt néhány felszíni kutatóállomás – viszonylag elenyésző a kubai barlangvilág teljességéhez képest, tanulmányozásuk azonban éppen elegendő volt ahhoz, hogy kitűnjön, mennyire fontos a trópusi föld alatti élővilág megismerése. Felmérésünk alapján kerülhetett sor újabb expedícióra a kubai barlangokba, ez a második expedíció 1973 tavaszán folyt le, s a romániai és kubai kutatók együttműködése ezzel sem fejeződik be, tovább folytatódik, közvetlen feladatok megoldásában.
– A romániai barlangkutató biológusok expedíciója elősegitette-e a kubai szakembergárda kialakulását?
– Igen, igen, lényegében ez volt expedíciónk egyik előre meghatározott célja, a barlangok élővilágának tanulmányozása mellett. És elegendő annyit mondanom, hogy jelenleg Kubában egy nagyon jól megszervezett laboratórium működik a föld alatti élővilág tanulmányozására. A kubai szakemberek első tapasztalataikat éppen közös expedíciónk során szerezték, tekintve, hogy nekünk ezen a tudományos területen régi és méltán elismert hagyományaink vannak.
– Ön Kubában nyilvánvalóan nagyon sok időt töltött el a barlangokban. De gondolom, körülnézett a felszínen is. Milyen benyomást tett önre Kuba, az emberek, a tájak?
– Mikor valaki Európából jövet a havannai repülőtérre érkezik, első benyomása az, hogy egy más világba jutott. Talán nem is a földön jár, talán egy más égitestre került. Rendkívül nagy a különbség a mérsékelt égöv általunk megszokott klímája és a trópusi éghajlat között, amihez itt hozzájárul az is, hogy Kuba szigetország. Nagyon szép, csodálatos fekvésű ország a Karib-tenger északi szegélyén, egy biológus számára valóban kimeríthetetlen kincsestára a természetrajzi ismereteknek.
Kuba lakossága rendkívül barátságos; szoros barátságot kötöttem kubai biológusokkal, nagy megértést tapasztaltam részükről, és együttesen legyőztük az expedíció előtt óhatatlanul felmerülő nehézségeket. Ez a „kirándulás“ ugyanis valamivel körülményesebb volt szokásos itthoni kiszállásainknál.
– Tudományos kutatómunkájában milyen további tervek álinak ön előtt?
– Tanulmányozom a barlangok élővilágát, elsősorban a barlangokban lévő szárazföldi állatokat. Természetesen a romániai barlangokban. Meglehetősen bonyolult feladat ez, mivel minden eddigi barlangban más-más problémával találkozhattunk. Remélem, hogy a jövőben – hogy a közeli vagy távolabbi jövőben ezt a tudományos kutatásban előre soha nem lehet bizonyosan tudni – ha nem is jutunk el a végső konklúziókhoz, de mindenképpen felvázolhatók lesznek azok a kutatási irányok, amelyeket követve valamelyest fényt deríthetünk a barlangkutató biológia számára oly fontos, nagyarányú kérdésben. Alaposabban megismerhetjük a barlangok rendkívül különleges és különös körülményei között élő állatok világát.
Bretter György: „Helyzetünk bizonyos értelemben világtörténelmi jelentőségű.”
– Hogyan ítéled meg könyved megjelenése után majdnem két esztendővel: a Párbeszéd a jelennel milyen hatást gyakorolt a romániai magyar szellemi életre? Mondjuk, a fogalmak tisztázása terén. Ez egyik állandó törekvésed filozófusként, esszéiróként. Az öt fiatal romániai magyar filozófustanítványod közös kötetéhez (Szövegek és körülmények) írt előszavadban is megfogalmaztad ilyen igényedet: „… a bonyolultság bizonyos fokán, amikor új fogalmiság közegébe tevődnek át az értékek, szükségessé válik a szimbólumok vizsgálata, mielőtt a kultúra egésze mítosszá válna.”
– Kérdésed nem könnyű. Azért nem könnyű, mert nyilván én nem tudom megítélni – sem pontosan, sem kevésbé pontosan – azt, hogy volt-e egyáltalán hatása vagy nem volt annak, amit én megkíséreltem nem is megoldani, csupán felvetni. Te tudod a legjobban azt, hogy részben olyan fogalmi rendszerben gondolkozunk, amelyik elavult, és részben olyanban, amelyik közhellyé vált. Akkor, amikor a romániai magyar kultúra végre elkezdett komoly értékeket létrehozni, akkor – azt hiszem – egyik legfontosabb feladatunkká éppen az vált, hogy ennek a kultúrának fogalmilag megfelelően tisztázott nyelvet próbáljunk kidolgozni. Te tudod legjobban azt. hogy ha elolvasol általánosabb jellegű írásokat, akkor mennyire hiányzik az, hogy egy bizonyos szón ugyanazt értsük mindannyian, vagy legalábbis kvázi mindannyian. Ilyen szempontból nagyon fontos volna tisztázni a dolgokat, annál is inkább – s ezt még egyszer hangsúlyozom –, mert itt értékek születtek, nem hiszem hogy fel kellene sorolnom őket, komoly, nagy értékekről van szó, és ezeket a komoly, nagy értékeket végre pontosan továbbítanunk kellene az olvasókhoz, bele kellene építeni a kultúránkba. Én magam, aki – nagyon hízelgő egyébként az a megjelölésed, hogy esztéta, filozófus – én magam végeredményben, ha akarod, ideológus vagyok, aki igyekszik bizonyos fogalmakat egy kultúra számára tisztázni. Az én funkcióm nemcsak az, hogy megoldásokat adjak, hanem, hogy a fogalmakban rejlő esetleges ürességet leleplezzem. Ez szerintem kultúránk számára nélkülözhetetlen cselekvés, és éppen abban találkozom igen sok fiatal gondolkodóval, hogy ők maguk is érzik: ha nekünk egyáltalán funkciónk van ebben a kultúrában, akkor az a funkciónk, hogy ezt a feladatot elvégezzük. Tudomásul kell venni, hogy egy kultúrában munkamegosztás van, s ebben a munkamegosztásban mindenkinek nagyon jól körülhatárolható feladatai vannak. Nem hiszem, hogy ma nekünk, akik filozófiával fogiaikozunk, valamilyen elvont régiókban kellene utaznunk, bár.sokan azt mondják, hogy az, amit csinálunk, az is nagyon elvont. Hát ez nem zavar. Egyébként, ha zavarna, akkor réges-rég pusztán publicisztikával foglalkoznék. De nem zavarhat, mert a publicisztika bármennyire is fontos van egyfajta nem is egészen szakpublicisztika, amelyik a kultúrának éppen az előbb említett feladatkörét próbálja ellátni.
Én tehát ezt művelem. Vállalom azt is, hogy elvontnak mondjanak. Vállalom, hogy azt mondják – vannak, akik azt mondják –, hogy amit művelek, az távoli, nem jelentős. Nem vagyok meggyőződve az ellenkezőjéről, de mindenképpen csak azt tudom tenni, amit teszek, és csak azt tartom önmagam számára lehetséges életformának, hogy én itt, Romániában, ebben a kultúrában, pontosan ebben a kultúrában pontosan ezt a feladatot végezzem, és igyekezzek meggyőzni másokat is arról, hogy ennek a feladatnak némi jelentősége van.
– Az irodalom mindig szeretett belenézni a filozófia tükrébe. Azt hiszem, az idők során minden irodalom esetében a filozófiai mérce biztosan megmutatta, hogy az az irodalom mennyire fejezte ki a korszak gondolati szintjét, életérzését, mennyire tudta a világot magába ötvözni, vagy belesüppedt a provinciába. Egy helyütt te mondod könyvedben, hogy költészetünknek gondolatra, önfelmérésére, tendenciáit tisztázó látásra van szüksége, tehát filozófiára. Ez nyilvánvalóan nemcsak a költészetre érvényes, hanem az egész irodalomra. Noha ez a beszélgetés rövid, sommás, mégis szeretnélek megkérdezni, hogy a filozófiai látás tükrében te milyennek találod ma romániai magyar irodalmunkat?
– A romániai magyar irodalom jelenlegi helyzetét én valahogy úgy érzékelem – nem tudom, te egyetértesz-e ezzel? –, hogy itt, ebben a pillanatban túl nagyok a különbségek. Rendkívüli teljesítményekkel találkozunk, de szerintem az átlag még nem alkalmas arra, hogy a tömegkultúra alapjává váljék. Ahelyett tehát, hogy most a nagy csúcsok létrejöttén gondolkoznánk, szerintem ma azon kell munkálkodnunk, hogy minél jobb legyen az átlagszínvonal, az a közvetítő színvonal, amely valóban a tömegkultúra és a csúcsok között egy nagy kulturális réteget jelent.
A filozófia tükre? Nézd, nekem az az érzésem, már nem tudom egész pontosan megmondani, hogy mi a filozófia. Nálunk is van egyfajta szakosodás. Inkább azt mondanám, én igyekszem megérteni a társadalmi jelenségeket úgy, ahogy ezeket egyáltalán meg tudom érteni, tehát csak olyan értelemben tudok a filozófiáról nyilatkozni, mint a társadalommal így vagy úgy foglalkozó diszciplínáról, másként nem. Nézd, ha mi egyáltalán komolyan vesszük ezt a kifejezést, hogy filozófia, ekkor elég, ha ma arra gondolunk: nekünk a romániai valóság egészén belül sajátos helyzetünk van, ez a helyzet azonban rendkívül jelentős – lehet, hogy ismét túlzok, lehet, hogy nevetni fogsz –, azt hiszem, hogy helyzetünk bizonyos értelemben világtörténelmi jelentőségű: amin azt értem, hogy ha a helyzetünket bizonyos mértékben általánosítani tudjuk, mégpedig úgy, hogy mindenekelőtt megértjük, mindenekelőtt tanulmányozzuk, az RKP nemzetiségi politikáját, mindenekelőtt abból indulunk ki, ami van, a specifikumainkból indulunk ki, abból, ami ezt a helyzetet pontosan olyanná változtatja, amilyen, akkor ennek a helyzetnek ma van bizonyos világtörténelmi jelentősége. Ha ebből a helyzetből indulok ki, mint gondolkodó – egy bizonyos szinten gondolkodó –, és ezt tudom általánosítani, akkor mély meggyőződésem, hogy valóban tudok valamit mondani a világnak rólunk, és nem jelentéktelen dolgot. Nem biztos, hogy én mondom el a jelentős dolgot, de erről a témáról jelentős dolgot lehet elmondani. Mint ahogy – s itt visszakapcsolódnék a kérdésedhez – nálunk a valóban nagy művek, úgy tűnik, valóban nagy dolgot tudtak elmondani.
Nem azért nagy művek, mert mi körül-hurrázzuk őket, nem azért, mert megdicsérjük a szerzőket az itt és most nevében, és megsimogatjuk a buksijukat. Itt arról van szó, hogy ezek az emberek mélyen átérezték, mélyen megértették a mi helyzetünket, és ezt olyan színvonalon tudták elmondani, amely esztétikailag jelentős.
Nekem mint ideológusnak nincs más feladatom, mint abban a marxista–leninista fogalmi rendszerben, amelyben gondolkozom, ugyanezt megérteni és ugyanezt a helyzetet általánosítani.
– Jelenleg min dolgozol? Milyen közelebbi és távlati terveid vannak?
– Mindig azok a legközelebbi tervek, amelyek a legkonkrétabbak, amelyeket az ember már biztosan ismer.
Noha mindmáig nem tudtam eldönteni, hogy tulajdonképpen tanárnak születtem-e, legközelebbi tervem – kérlek, ne nevess rajta – az, hogy a diákjaimat jól előkészítsem vizsgára, és a diákjaim jól vizsgázzanak. Ez azt bizonyítja majd, hogy egy évig – márpedig nem tudok ki tudja, milyen távlatokban gondolkodni – többé-kevésbé jó munkát végeztem. A zeneművészeti és képzőművészeti főiskolán izgalmas, jó csoportjaim vannak, érdeklődő fiatalok, igazán nem panaszkodhatok, sőt, azt mondhatom, hogy a filozófia iránt ez érdeklődésük meglepően nagymértékű. Első tervem az, hogy ezt az iskolai évet jó érzéssel tudjuk zárni.
Ami a többit illeti, talán te is szemérmes szerző vagy, én mindenesetre nem szeretek túl hosszan beszélni arról, hogy mit akarok megírni. Mert amíg nincs kész addig úgy sincs kész, addig úgyis mese, ha pedig kész lesz, akkor maga helyett fog beszélni. Én is szeretnék egy olyan összefüggő munkát írni, amelyben ne csak a korlátaimat érezzem, hanem azt, hogy végre a korlátaimmal egyenlő színvonalú a teljesítményem is. Eddig mindig a korlátokat éreztem, s ez elkeserített. Talán előbb-utóbb hozzánövök a saját korlátaimhoz. Ez egyébként nem kis feladat.
Mindenki, akinek minimális önkritikája van, nagyon jól tudja, hogy mint szerző talán több lehetősége van, de munkáiból inkább a korlátai tetszenek ki. Úgy érzem, hogy nálam sincs ez másként, és szeretnék nekiülni egy összefüggő munka megírásának – a témát most minek mondjam el, nincs jelentősége, vagy ki tudom dolgozni, vagy mindig is a korlátaim lesznek előtérben, s ennek korántsem örülnék. Ennyi.
Persze, hozzátartozik a játékszabályainkhoz, hogy nálunk jelen kell lenned a sajtóban. A mi kultúránknak ez olyan sajátossága, amit, azt hiszem, mindenki tapasztalt. Nem olyan méretű a munkamegosztás, hogy nyugodtan meghúzódhatnál és az elvont teória tájékán bolyonghatnál. A lényeges az, hogy van-e olyan mondanivalóm, amit tudniuk kell másoknak is vagy nincs. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy talán van. Majd kiderül, hogy van-e. Tudomásul veszem azt a mindennapi, kényszerítő feladatot, hegy valamilyen formában részt kell venni a publicisztikában is. Istenem, erős a jelző, mit tehetek! Ezen túl pedig majd elválik, hogy nagyobb tervem sikerül-e vagy sem.
Kántor Lajos: „Ami egy nemzetiség irodalmat sajátos feladatokra képesíti…”
– Az akadémiai díj kihirdetésének napján beszélgetünk. Láng Gusztávval közösen írt munkád, a Romániai magyar irodalomtörténet talán az eddigi legélesebb vitákat szította fel, s nagymértékben kihatott az élő irodalomra. Miként látod ezt te ma, a kitüntetés pillanataiban?
– Sokat vitatták ezt a könyvet, és bizonyos kritikákban voltak meggondolkoztató észrevételek, amelyeket el kellett fogadni, vagy amelyeken érdemes volt töprengeni. A lényeget illetően azonban már az első kiadáskor is úgy éreztem hogy ez az irodalomtörténet alapvetően, szemléletében reálisan, valóban az értékre figyelve vizsgálja a romániai magyar irodalom negyedszázadát, az 1944 és 1970 közötti idők irodalmi termését, és ami talán a legfontosabb, az esztétikai és etikai értékeknek a megítélésében igyekezett a kizárólagosságokat lehetőség szerint mellőzni. Noha sokan vádoltak minket azzal, hogy kötetünkben bizonyos csoportszempontok érvényesülnek, konkrétan azzal, hogy az első Forrás-nemzedék szemszögéből ítélkezünk, én mégis úgy érzem, hogy a valós értékek kapták a legnagyobb teret és a megérdemelt méltatást. Most már nem nemzedéki szempontból nézte a kérdést, hanem a hagyományos, de abszolút mértékben idejétmúlt s ma már sokszor mondvacsinált és káros szembeállításokon felülemelkedve, függetlenül attól, hogy a falu vagy a város irodalmáról, hogy avantgarde vagy hagyományosabb írásmódról van-e szó, kötetünk azt vizsgálta, hogy mi az, ami értékes, ami eredeti, s ami legalábbis jelen pillanatban maradandónak vagy maradandóbbnak tetszik az utóbbi negyedszázad romániai magyar irodalmából. Mellőztük a csoportszempontokat, a „népi” vagy „urbánus”, modern vagy hagyományos szembeállítását, legalábbis értékítéleteinkben nem erre alapoztunk; gondolom, példákat fölösleges is említeni. Fel kell ütni a kötetet, s nyomban kiderül belőle.
– Kritikusként és irodalomtörténészként – a kettő nem választható el munkásságodban – jelenleg mi foglalkoztat?
– Többféle tervem van. Egyebek között nyilván napi, szerkesztői és kritikusi feladatokat kell elvégeznem. Ezeken kívül a Kriterion Könyvkiadó számára a Helikon prózaantológiáját készítem elő, továbbá fordítom Adrian Marino könyvét (Bevezetés az irodalomkritikába). Ez eléggé terjedelmes és nehéz szakfeladat.
Két munkához szeretnék még hozzálátni a közeljövőben. Az egyik kifejezetten egyéni feladat, és hát ez a meglehetősen váratlanul jött akadémiai díj bizonyos fokig kötelez is erre. Doktori disszertációm befejezésére gondolok, amelyet ebben az évben tényleg szeretnék tető alá hozni.
– Mi a témája?
– A líraiság a huszadik századi magyar novellában. Itt megint sajátosságokat keresek, a hagyományos novellaformák mellett a kifejezetten lírai és a lírai-epikus, a lírai-drámai, a balladisztikus novellának a megjelenési formáit szeretném vizsgálni, utalva a magyar irodalom és a kelet-európai irodalmak összefüggéseire, egészen napjaink irodalmáig eljutva a kérdés fonalán, mindezt persze, irodalomelméleti alapvetésben. Ez a legnehezebb feladat nyilvánvalóan, az irodalomelméleti közelítés, hiszen ilyenfajta munka nemigen áll rendelkezésemre általában sem, de konkréten a magyar novellisztikának ilyen elméleti megközelítésére – legalábbis a modern novella esetében – tudomásom szerint még nem történt kísérlet.
– Két nagyobb tervedet említetted. Mi lenne tehát – a másik?
– Ez valójában nem egyszemélyes feladat lenne, és én nagyon örvendenék, ha – ahogy a Romániai magyar irodalom 1944–1970 készült – Láng Gusztáv barátommal együtt tudnánk folytatni és kiteljesíteni ezt a munkát. Hogy ez gyakorlatilag miként valósul majd meg, azt nem tudom, nekem mindenesetre van egy saját elképzelésem arra vonatkozóan, hogyan lehetne az egész romániai magyar irodalom történetét megírni, pontosabban, hogyan kellene ezt megpróbálni. Egyéni szempontú irodalomtörténetre gondolok, abban az értelemben, hogy nem az alapállás volna más (e mostanihoz képest) a művek megítélésében, hanem a módszer, ahogy az összefüggéseket felvillantanánk vagy felvillantanám. Ugyanis a Romániai magyar irodalom 1944–1970 módszertanilag nem hozott újat, ez nyilvánvaló, nem is azzal a szándékkal készült, hanem mint egyik első összefoglalás, a közelmúlt és a kortársi irodalom anyagát próbálta irodalomtörténetként kezelni. Ezen túlmenően most már úgy érzem, hogy nagyon szükséges lenne tisztázni, és ez nemcsak a romániai magyar irodalom kérdése, hanem egyetemesebb, irodalomelméleti kérdés, miként lehet korszerűen irodalomtörténetet írni, hogyan lehetséges a hagyományos formákat, amelyek eddig vagy csak szociológiai alapvetésűek vagy csak műközpontúak voltak – de ez már tulajdonképpen nem is irodalomtörténet, hanem inkább irodalomelemző, műelemző portrésorozat –, a két szempontot hogyan lehet egyesíteni; másrészt hogyan lehetne érvényesíteni a sajátosságokat, tehát pontosan azt megragadni, ami a romániai magyar irodalom specifikuma, strukturális kifejezéssel élve, miként lehet megkeresni azt a fókuszt, amelyből kiindulva meg lehet közelíteni a jellegzetességeket, a romániai meghatározókat és fel lehet építeni az egész irodalomtörténetet.
– Nyilván itt is különféle buktatók adódnak, s ezután kell elvégezni a nagy munkát, most már nemcsak ennek a 25-30 évnek, hanem a két háború közötti időszaknak az irodalmában is felvázolni a fő vonulatokat. Ez lenne a távlati és nagy feladat, amelyet nehéz egyedül vállalni. Kérdés persze az is, hogy egy többé-kevésbé egyéni szempontot másvalaki hogyan tud elfogadni, illetve hogyan lehet aztán ezt tökéletesíteni, vagy közösen csiszolni ezen az elképzelésen, és így alakítani ki egy új szintézist.
Láng Gusztáv: „Minden nemzedék irodalmi beérkezése szükségképpen megváltoztatja az előtte járó nemzedékről alkotott közfelfogást.”
– Szeretném, ha kapcsolódnál a Kántor Lajossal folytatott beszélgetéshez, amelyet itt most, magnetofonról visszahallgattunk. Milyen hozzáfűzni valód van közös könyveteket illetően, illetve Kántor Lajos újabb tervével kapcsolatban?
– Először is, ami díjazott könyvünket illeti, Kántor Lajosnak kettőnkre vonatkozó önértékeléséhez különösebb hozzáfűznivalóm nincsen. Hiszen amint a könyvünkből is kiderül, az 1944 utáni romániai magyar irodalmat illetően véleményünk közös vélemény, szempontjaink közös szempontok. Legfennebb az kívánkozik ide, hogy nagyon ritkán és kevésszer adatik meg az egy kritikusnak, hogy alkalmi cikkeken kívül – az alkalmi cikkek terjedelmén és hatósugarán messze túlmenve – a kortárs irodalomról kialakított véleményét ne csak írók és jelenség kapcsán mondja el, hanem arról az egész irodalomról, amelynek ő is munkása, ő is része, olvasója, s ha lehet ezt mondani, bizonyos mértékig a formálója is.
Könyvünk – ez mindenki számára nyilvánvaló – hibrid műfaj; a módszer, amellyel dolgoztunk, a szempontok, amelyek alapján viszonyultunk az élő irodalom kérdéseihez – irodalomtörténetiek, azaz egy-egy portrészerű fejezet vagy egy-egy folyamatot, jelenséget bemutató gondolatmenet nem olvasói benyomásokon alapszik, hanem a teljes anyag elolvasásán, lehetőleg a teljes vonatkozó kritikai irodalom ismeretén, de ez az irodalomtörténeti módszer lényegében mégiscsak egy kritikai véleménynek, egy irodalomkritikai szempontrendszernek az érvényesítését szolgálta. Tehát irodalomtörténeti módszerrel, tudományosan írt irodalomkritika ez a könyv elsősorban. Terjedelménél és annál fogva, hogy lényegében az egész élő irodalmat átöleli, csakugyan merész vállalkozás volt a mi irodalmi életünkben, ezért is vert fel akkora port, ezért is váltott ki annyi mellette vagy ellene szóló vélekedést és vitát.
Ami most már az úgynevezett nemzedéki kérdést illeti, amelyről Kántor Lajos is beszélt, szeretném hozzáfűzni, hogy egy pillanatig sem tagadtuk; azok a kritikusi szempontok, amelyek ebben a könyvben megérlelődtek, csakugyan nemzedéki szempontok is. Hiszen senki sem függetlenítheti magát attól az irodalmi nemzedéktől, amelyhez tartozik, amelyben felnőtt.
Mi csakugyan az első Forrás-nemzedéknek a nézőpontjáról tekintettünk végig az irodalom tájain. Ez azonban – s ezt hangsúlyozni szeretném – elsősorban nem nemzedéki elfogultságot jelent, hanem mindenekelőtt azt, hogy minden nemzedéknek, éppen mert következő nemzedék, éppen mert bizonyos mértékig az előtte járó nemzedék utókora, még életében s még az előző nemzedék életében, sőt az előző nemzedék alkotóereje teljében – bizonyos mértékig történelmi perspektívája, történelmi rálátása van a közvetlen elődök munkájára. Minden nemzedék irodalmi beérkezése szükségképpen megváltoztatja az előtte járó nemzedékről alkotott közfelfogást, irodalomtörténeti és kritikai képet, pusztán azzal, hogy minden nemzedék kritikaírása azokat az értékfogalmakat fogja a magáénak vallani, amely értékfogalmak az ő nemzedékének a szépirodalmi munkásságában alakulnak ki, ilyen értelemben nemzedéki szempontú ez a könyv. Mi természetes módon, mondhatnám, kritikusi anyanyelvként azokat az értékelveket és azokat az értékelvi tájékozódásokat mondhatjuk a magunkénak, amelyeket ez az első Forrás-nemzedék alakított ki a saját munkája során.
Éppen ezért, és ezt már Kántor Lajos is érintette, ez a nemzedéki szempont nemcsak és nem is elsősorban elfogultsághoz vezetett, hanem éppen ahhoz, hogy az előző nemzedékek irodalmi munkásságából sokszor tárgyilagosabban figyeljünk fel értékekre. Persze, egy pillanatig sem állítom, hogy minden értékelésünk támadhatatlan, vitathatatlan, de mint kísérlet egy ilyen átfogó értékrend kialakítására, mindenképpen hasznos volt, nagyon kellett, és úgy érzem, hogy – félretéve a fölösleges és mímelt szerénységet – a maga idejében ez a könyv tett is volt. Egyszerűen azért, mert a mi kritikusi munkánknak az ars poeticája is, ettől mi nem térhetünk és nem is tértünk el lényeges kérdésekben. Bizonyos mértékben áll ez az irodalmi élet egészére, egészen a középiskolai irodalomoktatásig, mert ahogy már sokszor elhangzott és visszahallottam, a „Kántor–Láng” után, ahogyan könyvünket becézni szokták, a középiskolákban sem lehet olyan vulgarizáló vagy olyan kezdetlegesen, naivan szociologizáló irodalomértékeléseket és bemutatásokat végezni, amilyen helyenként divatban volt.
Nyilván hatással lesz ez a könyv a most készülő tizenkettedikes magyar irodalmi tankönyvre is, mint ahogy érezhetően hatással volt minden olyan munkára, amely ezzel az irodalomtörténeti szakasszal foglalkozott. Persze, én most nem akarom feltornásztatni ezt a könyvet valamiféle közvélemény-irányító uborkafára, egyszerűen arról van szó, hogy összefoglaló munka lévén, ami benne jó, logikus és elfogadható, az megkezdte a maga hatását, játssza a maga szerepét irodalomkritikai életünkben. S azt hiszem, hogy Kántor Lajos sem tiltakoznék az ellen, amit most erről mondok; mi leszünk a legboldogabbak, ha nyolc, tíz, tizenöt, húsz év múlva, az utánunk jövő nemzedék vagy nemzedékek valamelyik kritikusa meg fogja írni azt a könyvet erről a korszakról, amely messze jobb lesz, mint a miénk, mert gazdagabb lesz, mert újabb szempontokat fog tartalmazni. De az alkalom megengedi, hogy Kántor Lajossal együtt most egy kicsit büszke legyek a könyvünkre.
– Kántor Lajos tervének azzal a részével kapcsolatban szeretnélek megkérdezni, amely téged is érint.
– A munka folytatásának alapkérdését és alapdilemmáját Kántor Lajos már meg is fogalmazta, amikor azt mondta, hogy meglehetősen nehéz egy irodalomtörténésznek idegen szempontot, mástól jövő szempontot munkája alapjául vennie. Ez nem is nehéz, egyszerűen a tudományos etika és talán a tudományos hiúság kérdése is. Amíg az ember saját szempontokat, saját gondolatokat tud termelni, addig nyilvánvalóan azokat írja meg, azok alapján dolgozik. Nekem a két világháború közötti romániai magyar irodalom egész értékelését lehetővé tevő szempontom kiérlelve, megfogalmazva nincsen, ezzel a korszakkal irodalomtörténészként kutatóként nem nagyon foglalkozom, csak szűkebben vett szakszempontokból.
Mindenesetre a feladat nagyon csábító, megírni ezt a korszakot, amelynek vannak ugyan feldolgozásai, de most már jó lenne a kapcsolatot irodalomtörténetileg is megteremteni az irodalom e két életszakasza között. Amiről Kántor Lajos beszélt, az csakugyan szerencsés módon teremthetné meg ezt a kapcsolatot, egyéni rálátást biztosítana mind a második világháború előtti, mind az ezt követő irodalomtörténeti korszakokra.
Persze, ha ebből a munkából lesz valami, az csakis akkor, ha én is a Kántor Lajoséhoz hasonló saját gondolatot, koncepciót kidolgozok. Itt most nem akarok irodalomtörténeti vitákat folytatni, de nagyon sok kérdése az irodalomnak, főleg a stílustörténeti és műfajtörténeti kérdései nem közelíthetők meg – érzésem szerint – pusztán a humánum-probléma alapján, amely a kisebbségi, illetve a nemzetiségi irodalomnak kétségtelenül az egyik központi kérdése. Akkor lesz ebből a munkából valami, ha sikerül a magam szempontjait olyan formában kidolgoznom, hogy azok a Kántor Lajos által mondottakkal együtt, e felfogást kiegészítve, módosítva, árnyalva csakugyan a teljes történelmi értékelést lehetővé tevő koncepcióvá alakuljon ki.
– Úgy mondtad az előbb, hogy nem foglalkoztál behatóan, csupán szűk szempontok szerint a két háború közötti erdélyi magyar irodalommal. Ebben a korszakban élt az a Dsida Jenő, akivel viszont nagyon mélyrehatóan foglalkoztál. Doktori disszertációdat róla írtad, s úgy tudom, ezt a disszertációt monográfiává alakítottad át. Mikor olvashatjuk?
– A könyv megjelentetése a Kriterion Könyvkiadó jövő évi tervében szerepel. Ez a terv most már reális is. Mert meg kell mondanom, hogy vagy két évig én húztam a könyv megjelentetését. A doktori értekezés szövegét lényegében teljesen átdolgoztam, egyrészt a stílusa miatt – hiszen egy doktori értekezés szakjellegű –: előadásmódját tehát igyekeztem a nagyközönség érdeklődéséhez igazítani, másrészt a már megírt munka mindig kiadja a maga gyengéit, a maga kidolgozatlan pontjait, s szerettem volna ezt a Dsida-monográfiát úgy megírni, hogy az teljes értékelés legyen minden szempontból. Ami hátra van, az inkább életrajzi, adattári kiegészítés, a jegyzetapparátus ellenőrzése.
– Egyetemi oktató tevékenységed mellett – az Adyval kezdődő korszakot adod elő a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen –, állandó kritikusi jelenléted mellett, milyen további terveid vannak?
– Terveim kapcsolódnak egyetemi és kritikusi munkámhoz, ez természetes. Hadd említsem meg, hogy a Kriterion Könyvkiadó ebben az évben talán egy cikkgyűjteményemet jelenteti meg. Nem irodalomtörténeti jellegű tanulmányok ezek, hanem kizárólag irodalomkritikai cikkek, éspedig főleg azok, amelyek az én nemzedékemmel foglalkoznak. Tanulmányterjedelmű kritikáimat válogattam össze.
Legsürgősebb és legfontosabb a terveim közül az, ami szorosan kapcsolódik egyetemi, tanári-oktatói munkámhoz. Szeretnék egy terjedelmes tankönyvet írni az egyetemi hallgatóknak a huszadik századi magyar irodalomról; ez a tankönyv nyers formában már kész is van az én többször átdolgozott, kiegészített előadásaim szövegében. Ebből, az élőbeszédre szánt előadássorozatból kellene tömörebb, adatoltabb, tankönyvszerűbb egyetemi jegyzetet írnom. Ezen dolgozom. Az első része őszre valószínűleg kész is lesz, a Nyugat első nemzedékéről szóló fejezet. Lényegében ez az én kedvenc kutatási területem, ezzel foglalkozom legtöbbet és legszívesebben.
Távlati tervem megint csak egy monográfia, Babits Mihályról, akiről résztanulmányokat már írtam. Szeretnék könyvterjedelmű tanulmányt szentelni Babitsnak, különösen a költői világképével, filozófiai koncepciójával foglalkoznék benne, lévén Babits a Nyugat-nemzedék leggondolatibb, legfilozófikusabb alkatú lírikusa. A Babits-értékelés éppen ezért az egész huszadik századi magyar líra gondolatiságának, intellektualizmusának az egyik kulcskérdése, és talán sikerül ehhez néhány adalékot, a kérdést tárgyaló szempontot felvetnem.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 15. számában, 1975. április 11-én.
