Beszélgetés Belia Györggyel
A budapesti Akadémiai Kiadó gondozásában megjelenő Világirodalmi Lexikon terjedelmét, szakszerűségét, tudományos alaposságát illetően felülmúlja minden eddigi elődjét, és még a hagyományosan igényes magyar lexikonkiadásban is példás teljesítménynek ígérkezik. E lexikon egyik főmunkatársa, román irodalmi címszavainak szerkesztője és nagyrészt szerzője: Belia György. Ahogy budai lakásán ülök, s a város esti fényei benéznek a Hárshegy felől, fordításai, tanulmányai jutnak eszembe. Illetve az, hogy hirtelenjében össze se tudnám számolni őket. A házigazda előzékeny pontossággal segít. Novellákat fordított Dumitu Radu Popescutól, Sorin Titeltől, Vasile Rebreanutól, Baconskytól, A. Ţoiutól, Ion Băieșutól, drámát Romulus Vulpescutól, Mihal Sebastiantól, Gheorghe Astaloștól, regényt Mihai Beniuctól (Egy közember története) és Petre Popescutól. Átfogó érdeklődési köre, amely a lexikon szerkesztésében megmutatkozik, ebből is jól kitetszik. Mindegyik címhez egy-egy jelzőt is hozzátesz, régebbi fordításai még mindig élményszerűen élnek benne. Ez a közvetlenség, amely a tolmácsolt román művekhez és írókhoz fűzi, kérdéseim sorát is oda fordítja, hogy előbb életéről faggassam, személyes kapcsolatai és emlékei tükrében is keresve, ki ez az ötven esztendő felé járó szerkesztő, műfordító, irodalmak közvetítő követe?
– Tudom, hogy családod egyik ága, az édesapádé, román. E tekintetben olyan elődök példáját gyarapítod, mint Alexics György vagy Moldován Gergely, akik származásukból hidat kívántak emelni a magyar és a román irodalom közé. A megismerés, a barátság hídját. Milyen személyes családi szálak fűznek téged Romániához?
– Egyszerű a válaszom: rokoni és baráti kapcsolatok, miként a kérdésben is jelezted. Romániai rokonságom igen kiterjedt; erre akkor jöttem rá, amikor néhány esztendővel ezelőtt – apám családjának ősi fészkében, a Kisküküllő menti Sövényfalván különös véletlenképpen vagy húszan összefutottunk közeli és távoli rokonok. Egész kis családi internacionálé, mert volt ebben az együttesben magyar, román és szász, aztán – ha nem tévedek – még Dobrudzsa déli szögletéből közénk származott bolgár is, és ott tudtam meg, hogy egyik unokahúgom vőlegénye dobrudzsai tatár tanító. Bizony, néhányunknak tolmácsi feladatokat kellett vállalnia, mert a família nem minden tagja értette a másik beszédét, a lányom meg úgy segített magán, hogy spanyolul társalgott egyik nőrokonunkkal. A falu temetőjében sétálgatva egy tucat sírkövön, fejfán olvastam családi nevemet, nem is egyen a keresztnevemmel együtt. Furcsa volt: mintha én feküdnék a kereszt alatt.
Baráti kapcsolataim újabb keletűek, egy-másfél évtizedesek. Barátaim is sokan vannak, magyarok, románok vegyesen. Jobbára írók, irodalmárok, de akad más foglalkozású is köztük. Valahányszor Romániába megyek, mindig bővül a körük; de Budapesten is gyakran keresnek föl olyan magyar és román fiúk, akiket addig személyesen nem ismertem.
– Mindebből az is következhetnék, hogy a román nyelvvel és irodalommal születésed, vagy legalábbis iskolás korod óta mindig szoros kapcsolatban álltál.
– Mégsem következik, látod. Igaz, hogy Erdélyben születtem, Nagyszebenben, és ha megadatott volna, hogy évekig éljek szülővárosomban, könnyen részesülhettem volna a háromnyelvűség áldásaiban. De még a kétnyelvűségig sem jutottam el. A kolozsvári meg a borosjenői néhány esztendőben a játszópajtásaimtól fölszedett kevés román szó és fordulat nyomtalanul kihullott emlékezetemből. Az elemi iskolát már az Alföld kellős közepén kezdtem, Orosházán, ott is érettségiztem. A román nyelvvel, a román irodalommal egészen egyetemista koromig semmiféle érintkezésem, találkozásom nem volt.
– Mikor tanultál hát meg románul?
– Ifjúkoromban elég könnyen tanultam nyelveket. Latinul jól tudtam, németül meg franciául is tűrhetően, de engem Európának nemcsak a nyugati része érdekelt, hanem a keleti is. Ezért tanultam meg oroszul is, románul is – mindjárt a háború után –, és ezért kóstolgattam bele más szomszédnépek nyelvébe és irodalmába. A román nyelv szépsége és gazdagsága, kiváltképpen pedig ősi latinsága különösen megejtett; anyanyelvem mellett a románt szeretem legjobban. Beszélni rosszul beszélem, de hát így jár az, aki könyvből tanul nyelvet. Bölcsészhallgató koromban eljárogattam Gáldi László román stilisztikai szemináriumaira, nyelvtörténeti előadásaira, de nem rendszeresen, inkább csak hébe-hóba. Ehelyett is olvastam. Talán nem is olyan nagy baj, hogy akadozva beszélek románul – legalábbis nekem nem –, mert olvasó ember vagyok, olvasva mindent megértek, sőt stílusfinomságokat is megérzek. Persze ha megszorítanak, el tudom mondani románul, amit akarok vagy kell.
– Mikor kezdtél fordítani románból?
– Elég későn szántam rá magam, meg aztán alkalmam sem igen adódott. Más nyelvekből már egy jó évtizede fordítottam, de románból még nem, leszámítva néhány kisebb, majdnem jelentéktelen cikket. De sokat olvastam, ráadásul rendszeresen, mintha szigorlatra készülnék, minden fontos és lényeges művet, minden jelentős, korszakos írót, költőt; tetejébe sok román irodalomtörténeti munkát, monográfiát, kézikönyvet böngésztem át. Képet akartam kapni az egész román irodalomról, a kezdetektől napjainkig. Ma már majdnem olyan jól ismerem a román irodalomtörténetet, mint a magyart, melynek hivatásszerűen is művelője vagyok.
– Különböző stílusirányzatokhoz tartozó, alkatilag is néha nagyon különböző román írókat tolmácsoltál eddig. Milyen meggondolások szerint választod ki fordításaidat?
– Románból nem fordítottam sokat. Elsősorban a fiatal prózaírókat szeretem tolmácsolni. Nagy terjedelmű regény fordítására ritkán vállalkozom. Nem is lustaságból talán – a regényfordítás ugyanis már-már testi megpróbáltatás, még a fizikai munkák között is előkelő helyre lehetne sorolni –, hanem azért, mert a regénynél jobban kedvelem a novellát; másképpen van megszerkesztve benne a világ, feszesebben; a novellista nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy lompos legyen, következésképp a fordítója sem; persze a jó novelláról beszélek.
De csak jó novellát fordítok. Fordítottam azért regényt is, a Beniucét például; az is kemény munka volt, nem csak a terjedelme miatt. Most éppen Petru Popescu Prinsét fordítom; ez sem gyerekjáték. A színműírók közül is a fiatalokat kedvelem. Verset nem fordítok, mesét azonban szívesen, népmesét, ez mindig fölüdít.
– Ha költőket nem is fordítasz, a román költészetet jól ismered és szereted, ezt elárulják tanulmányaid is. Ki áll legközelebb hozzád érzelmileg a román költők közül?
– Valamennyi között legkedvesebb számomra Lucian Blaga. Nagyon szeretem tömör versmondatait, villódzó zeneiségét, érett intellektualizmusát. A prózaírók közül George Călinescut és Camil Petrescut szeretem, ők ketten mindent tudnak a román szellemiségről, gondolkodásmódról, érzelemvilágról, és remekül írnak. Legkedvesebb román könyvem mégis egy különös remekmű: Matei Caragiale Craii de Curtea-Veche című regénye, örülök, hogy ezt a könyvet mint szerkesztő is fölfedeztem, és megjelent magyarul.
– Szerkesztőként még milyen román művek magyar kiadásához járultál hozzá?
– Kilenc éve kerültem az Európa Könyvkiadóhoz, s azóta szinte minden magyarul megjelenő román szépirodalmi mű átmegy a kezemen valamiként. Az is, amit az Európa Könyvkiadó jelentet meg, az is, amit Romániában adnak ki, de Magyarországon is terjesztik. Hogy ebben a munkában mi a legnehezebb? A megfelelő mű kiválasztása. Rendszeresen olvasom a román irodalmi folyóiratokat, hetilapokat, tájékozódom a művek kritikai visszhangját illetőleg, sok könyvet elolvasok; ebben az Európa Könyvkiadó külső munkatársai is segítenek, de segítséget kapok a Kriterion Könyvkiadó munkaársaitól, és igen használható javaslatokat küldenek román barátaim is.
– Nemcsak fordítod és szerkeszted, de cikkekben, tanulmányokban is igyekszel közelebb hozni a magyar olvasóhoz a román irodalmi műveket, jelenségeket.
– Csak rövidebb tanulmányokat írtam, inkább könyvek utószavaként, így én utószavaztam Vasile Rebreanu A jó hóhér című regényét. Felvázoltam egy másik írásomban a román abszurd színházat Az esti futár című antológiához. Egy időben elég sok kritikát, könyvismertetőt írtam, főként a Nagyvilágba, jobbára a fiatalokról. Mutatóban említhetek néhány bemutatott román írót, költőt: Aurel Rău, Marin Sorescu, Veronica Porumbacu, Maria Banuș, A. E. Baconsky. Igaz, írtam jóval öregebbekről is, például George Călinescu, Liviu Rebreanu műveiről.
– A magyar irodalomtörténet hivatásszerű művelője vagy, ahogy az imént mondtad. Azt hiszem, joggal megkérdezhetem: milyen párhuzamosságokat és eltéréseket látsz a magyar és a román irodalom fejlődésében?
– Adódnak, hogyne adódnának, ilyen párhuzamosságok. De úgy látom, hogy a különbözőségek legalább ennyire lényegesek. A román romantika például szerintem más jellegű, mint a magyar, noha vannak közös vonásaik is; de hát a magyar meg az angol romantikának is vannak, pedig a kettő között érintkezés nem sok volt, s ha volt, csak egyoldalú és aszinkronban. De ebbe ne menjünk bele, nagyon bonyolult kérdés. A román avantgarde sem egészen olyan, mint a magyar, a Contemporanul köre más, mint Kassák és köre, még ha olykor hasonló elképzeléseik vannak is, mondjuk az aktivizmust vagy a konstruktivizmust illetőleg; de merőben más a társadalmi környezet, más a szellemi légkör, az alkotóké is, a befogadóké is. Folytathatnám ezeket a szembesítéseket a szimbolizmussal, az expresszionizmussal, de még a realizmussal kapcsolatban is. Számomra ez a különbözőség adja a román irodalom varázsát, az a különös szellemiség, mely teljesen hiányzik a magyar irodalomból. Persze, meghökkentő egyezések is vannak látásmódban, szellemiségben; itt van a sokat emlegetett példa: Sadoveanu Baltája és Móricz Barbárokja. Mintha azonos volna az ihlet, még a megjelenésük is szinte egy időre esik. Vagyis volna mit kutatni ebben a témakörben.
– Kiadói szerkesztőként nagyon gyakran van alkalmad arra, hogy a román-magyar közös könyvkiadási egyezmény keretében megjelenő romániai magyar műveket még kéziratban olvasd. Rendkívül érdekelne a véleményed ezekről a munkákról, egyáltalán a romániai magyar irodalomról.
– Valóban olvasom ezeket a kéziratokat, de persze nem olyan sokat, tízet-húszat egy évben, minthogy minden kollégának jut belőlük. A romániai magyar irodalmat azonban nem csak innen ismerem. Olvasom a romániai magyar folyóiratokat, és főként a fiatalok könyveit. Meg aztán sok romániai magyar író személyes ismerősöm, többen közülük jóbarátaim. Ha másért nem, hát barátságból is elolvasom a könyveiket, és sohasem bánom meg. Többükről írtam is az elmúlt években rövidebb-hosszabb méltatást, kritikát a magyarországi lapokba.
– Irodalomtörténészként látsz-e valamilyen sajátos, közös vonást ezekben a művekben?
– Legtöbbször már az első lapokon teljesen egyértelműen kiderül, hogy azt a regényt vagy novellát csak Romániában írhatták, még akkor is, ha személynév, földrajzi név nem utal erre. A mondatstruktúráról rá lehet ismerni az erdélyi magyar nyelvre, a mondathangsúlyok elhelyezéséről, nyelvi fordulatokról, szóhasználatról, nem utolsósorban pedig a magyar nyelvnek Romániában honos bizonyos idegenszerűségeiről. De ez csak nyelvi sajátosság. Van egyéb is. Társadalmi-történelmi-politikai meghatározottsága bizonyos tekintetben más, mint a magyarországi irodalomé. A legfiatalabb nemzedék írásaiban jobban megmutatkoznak ezek a jellegzetességek, mint az idősebbek műveiben. Erről sokat lehetne beszélni és írni; előbb-utóbb kellene is.
– Melyik romániai emléked jut eszedbe azonnal, tehát él legelevenebben benned?
– Egy színházi estére különösen jól emlékszem. Azt hiszem, a legemlékezetesebb színházi estém mindmáig, maradandó, elmúlhatatlan élmény. A Teatrul Micben – 1965 tavaszán volt ez – Caragiale öt vázlatát és Eugen Ionescu Kopasz énekesnőjét játszották. Ionescu véleményét Caragialéről már korábbról ismertem, de nem nagyon értettem, miért, hogyan és miben tartja közvetlen elődjének. Magyarán szólva: kételkedtem Ionescu szavaiban. Nos, ez a dramatizált öt Caragiale-vázlat mindent világossá tett, eloszlatta kételyeimet. Ionescu fölismerte Caragialénak azt az arcát, melyet Romániában sem igen ismertek, azt, amiben Caragiale igazán modern, ahogyan alakjait látja és láttatja: ezek a különc, kretén alakok modelljei – nem típusai – a társadalom különféle torzulásainak; ez a modellteremtő, groteszk hajlandóságú Caragiale az egyik ösztönzője Ionescunak, s ott, a Teatrul Micben én magam is meggyőződhettem róla: Ionescu némely motívumai, helyzettípusai rokonságban vannak Caragiale egy-egy miniatűrjével, jelenetével, figurájával. És remek volt az előadás másként is. Milyen szépen beszélnek a román színészek! A rendezés is kifogástalan volt.
Nem ok nélkül van olyan jó nemzetközi híre a román színháznak, erről egyébként máskor is volt alkalmam meggyőződni.
– Gyakran jársz Romániába?
– Elég sokat, mondhatnám: keresztül-kasul utaztam már; főképp Erdélyt és Moldvát ismerem jól. Majdnem minden évben megyek, volt olyan esztendő, hogy kétszer is voltam, s minden alkalommal csavarogtam két-háromezer kilométernyit erre-arra. Ezért is mertem vállalkozni arra, hogy a Románia című vaskos útikönyvbe megírjam az Erdélyt és Moldvát bemutató fejezeteket, a könyvnek majdnem a felét. Persze nemcsak saját tapasztalataim alapján, hanem sok forrásművet használva, mert pontos adatokra volt szükség, hogy turistáink eligazodjanak Románia természeti szépségei és emlékei között.
– Végezetül a Világirodalmi Lexikont hoznám szóba, amelynek szerkesztésében, a román irodalmat bemutató címszavak megírásában méltán megbecsült részed volt és van. Mi a lexikonszerkesztés legnagyobb nehézsége és szépsége? Milyen kapcsolatot hoztál létre e munka során román irodalomtörténészekkel?
– Én egyelőre csak a munka nehézségét látom, nem annyira a szépségeit. Azt majd később, bizonyára. Átkozottul nehéz munka ez, még akkor is, ha nem belső szerkesztő vagyok, csak írom és lektorálom a címszavakat. Néha nagyon nehéz hozzájutni a szükséges életrajzi és könyvészeti adatokhoz, sok utánajárásra, levelezésre, kutatásra van szükség. Ebben természetesen nagy segítséget kapok a lexikon bukaresti román munkatársaitól. A lexikonba különben mintegy négyszáz román íróról készül önálló cikk, valóságos kis esszék. Ez lesz az eddigi legátfogóbb magyar lexikoni híradás a klasszikus és élő román irodalomról.
Megjelent A Hét III. évfolyama 28. számában, 1972. július 14-én.