„Ha akkor, ott az önképzőkörben nem lelnek tanyát a forró gyermekálmok!… Ha Kincs Gyula nem közli le első versem a Szilágy-ban! Ha Both István nem velem olvastatja fel a világ legszebb versét, azt a tavaszról zengő Vajda-verset! Ha Kerekes Ernő lelkesedése bele nem kerget, hogy Tasso nagy monológját sírjam el magyarul! Ha elébem nem kerül rövid szoknyában mosolyogva valaki! Ha… millió ha… De mindennek úgy kellett jönnie, ahogy jött…“

Ady ragaszkodása nem elvont érzelem, nem úgy egyáltalán kötődik a kollégium múltjához, hagyományaihoz, szelleméhez, hanem elsősorban egyik tanára, Kincs Gyula révén. Ahogy az idő telik, ahogy az élettapasztalatok mind érettebb férfivá teszik, úgy jelent számára mind inkább egyet a kollégium és Kincs Gyula. Tizenhét verset írt Kincs Gyulához és egykori iskolájához, mind forróbb hangon, mintha élete nagy próbáin egyre magasabb szinten vizsgázna a Zilahon kapott emberi tanításokból. Tiszteleg Kincs Gyula előtt 1903-ban, 1908-ban, 1912-ben és 1916-ban, kedves tanára halálakor. Kevés is ez a jelző, hogy kedves tanára, hiszen nemcsak a tanára volt. Szemtanúk mesélik, hogy amikor 1916 január elején. Kincs Gyula temetésére Ady Endre a feleségével megérkezik Csúcsáról, diákok állnak éppen őrséget a kollégium dísztermében, a ravatal körül. A költő elhelyezi koszorúját, Bandi és Bertuka felirattal, majd hirtelen ösztönösen letérdel a koporsó mellé. Zokog: – Elvesztettem apámat! Ő volt az én apám!

Mi magyarázza ezt a sírig tartó hűséget? Adytól aligha állt valami távolabb, mint a vak tekintélytisztelet. Iskolák „bilincses” fegyelme ellen nemegyszer száll harcba, átkozza el az egyéniséget elsorvasztó nevelést. De a zilahi iskola mindig kivétel volt. Itt Kincs Gyula tanított. Miként örök kivétel volt kínzó haragjai alól, de még szelídebb morgolódásai sem érintették anyját, az Édest, a szentet, a mindenki fölött állót. Kincs Elek irodalomtörténész, Kincs Gyula unokaöccse, aki, éppen úgy, mint Ady, „apjának” nevezte a zilahi kollégium tanárát és későbbi igazgatóját, néhány évvel ezelőtt könyvet adott ki Ady és Kincs Gyula címmel a költő zilahi éveiről és kapcsolatairól. Ez a könyv éppen azzal igazolja Ady hűségét, hogy teljes képet fest Kincs Gyuláról.

Nem bálványt farag belőle – nem volt szükség erre. Az „ősi Schola fő-magistere” mindennapi tettei révén válhatott Ady példaképévé, ösztönzőjévé, mércéjévé is – az „apjává”. Dolgozott a költőben a hála bizonyára, hiszen Kincs Gyula lapja közölte első verseit, cikkeit, egyebek között Itthon vagyok című vallomását, Kincs Gyula egyengette első útját Párizs felé, az anyagi útravaló mellé az erkölcsi úti levelet, a megyei ösztöndíjat járta ki számára. Mindezért legfeljebb egyéni hálát érzett volna, és Ady a köz ügyeit el tudta választani szigorúan egyéni ügyeitől, felül tudott emelkedni osztályán és önmagán is. Kincs Gyulához azonban éppen a legerősebb szál, a közös eszmény kapcsolta.

Kincs Gyula haladó, harcos lapszerkesztő, újságíró volt a hajdani Zilahon, az egykori Szilágyságban. E munkája közben ismeri meg ő, a csizmadia fia a szilágysági falunyomort. A nagy „kitántorgás” ideje ez, amikor a szegény földművesek elkótyavetyélték otthoni kicsi házukat, hogy Amerikába juthassanak. Hátha ott nem olyan kegyetlen a sors, nagyobb a lehetősége a dolgozó embernek. A kollégium tanára közvetlen munkahelyén, diákjai körében is riadtan tapasztalhatja a szilágysági falu elszegényedését. Nemrég még 34 százalék volt a kollégiumi diákok között a földműves gyermekek aránya. Egyszerre lezuhan 20 százalékra. Nincs pénze a falusi embernek arra, hogy felsőbb iskolába adja a gyermekét. Nem bízik többé az iskolában. Nem nagyon bízik már semmiben.

„Szomorúan állapítja meg a tényeket – adom át a szót Kincs Eleknek – , közli az igazgatóval és a felügyelőbizottsággal, de nem törődik bele, mert a tettek, az alkotó cselekvés embere… Kölcsey Naplójának intelmét követve elindul a falvakba, szülők, tanítók, papok látogatására, hogy közelről lássa a bajok forrását. És míg mások (…) minden bajt homályba borítanak – ez a merész újságíró, ez a merész újságíró, ez a messzenéző szerkesztő, ez a jó nevelő, népének hű fia nyilvánosságra hozza, hogy népünk hallatlan nyomorban vergődik és nagy tudatlansága miatt szaporodik a himlő, a torokgyík, a kolera, a tüdőbaj, a gyermekhalandóság. Ezért ürülnek meg a telkek. Ezért menekül ősi szálláshelyéről, falujából a nép. Ezért szalad egészen Amerikáig. És ezért csökken a falusi föld népének, a szegény- és középparaszti rétegek gyermekeinek száma a zilahi református kollégiumban. S ezért kerül válságba a század végére a városi csizmadia is vásárló híján!”

Tettek embere Kincs Gyula: megyei kultúralapot szavaztat meg, ha csak 3 százalékos is az, de lehet belőle iskolákat építeni, tanítókat fizetni, népet nevelni, enyhíteni a szellemi nyomoron, amely úgy tapadt a szilágysági faluk emberéhez, mint lábbelijére a sár.

Ady Endre ezt a Kincs Gyulát tisztelte, szerette, nevezte az apjának. Mindig megértették egymást. A költő tanárának szent buzgalmát, a tanár és későbbi kollégiumi igazgató a költő merész újításait. Mikor nagy harcok hullámzottak fel Ady költészete körül, s ez a vita az 1912-es Zilahon megtartott tanárgyűlésbe is elhatolt, Kincs Gyuláék így foglaltak állást: „Az újítók, főleg a szellemi fejlődésben mindig kihívták maguk ellen a régi felfogás elkeseredettségét, legellenségesebb támadásait, amíg a kor a megértésükig mívelődött…”

Ennél bölcsebb és haladóbb ítéletet ma is nehezen lehetne elképzelni – az akkori időkbe visszatekintve. Egyetemi tanár lehetett volna belőle a hajdani Kolozsváron; tudományos dolgozatai alapján hívták – kiváló történelem–földrajz szakos tanár, s ehhez még a görög-latin oklevelet is megszerzi –, de a Szilágyság mellett döntött, az aprómunka mellett. Úgy érezte, hogy szüksége van reá a kollégiumnak, lapjának, a népnyomor ellen folytatott harcnak. Tanárt könnyebb találni az egyetemre…

Megalkuvások árán is védelmezte a kollégiumot? Került igen nehéz helyzetbe, mikor a lelkiismerete és a kényszerűség között kellett választania. Népbarát volt, a szó jó értelmében, a falukutató irodalom előfutára, aki nemcsak hűvös ésszel kíváncsi egy réteg helyzetére, a statisztika adataira, de lélekkel van otthon a nyomorgó faluban, muzsikál és dalol a fonókban, tanít és beviszi a kollégiumba a jó fejű falusi gyermekeket.

Romantikus népmentés? Lehet. Akkoriban is könnyebb volt fölényesen leszólni a Kincs Gyulákat, mint velük taposni a szilágysági sarat. Új, cifra palotát épített a kollégiumnak, szecessziós díszekkel, hogy a kor ízlésével ne szálljon szembe, meg hogy ezzel is adakozókat toborozzon az ügynek. Mert jószerint gyűjtésből került ki az építési költség. Az új iskola támogatói között voltak a Bánffy bárók is. Nagyfalusi kastélyukban valaha Ruzitska György muzsikált, a szellem virágzott. De vadak és nyersen gőgösek is voltak a Bánffyk között, egyik agyonlőtt egy nagyfalusi magyar gazdát, mert az hozzá merészelt ütni a báró kedvelt vadászkutyájához. A felbőszült népet a csendőrök akadályozták meg abban, hogy szét ne dúlja a kastélyt.

Kincs Gyula szíve egészével a megbántott, megcsúfolt nagyfalusi néppel érzett. Keményen elítélte a gyilkost, a gyilkosságot. Esze azonban féltette a mecénástól kapott támogatást, a kollégium új épületét, hát próbálta megérteni a báró hirtelen… felindultságát. De azt tanácsolta, hogy a bárói család mindörökre hagyja el Szilágynagyfalut (így is történt), adjon húsz hold földet a megölt gazda családjának. És személyes fellépésére leállt a csendőri megtorlás a kastélypusztító lázadás miatt. Megalkuvás volt ez? Józanság? Ady nem rótta meg ezért soha. Hozzá írt, neki dedikált verseinek többsége ezután született meg. Halála után a kolozsvári Újságban, 1916 januárjában így búcsúzott tőle: „…hirtelen halt meg volt tanárom, atyai barátom, nagyon nagy ember, Kincs Gyula, a zilahi Wesselényi-kollégium igazgatója”.

Soha nem volt gyáva ember. A világháború megrontó világában, a butítás lármájában az ő lapjában szándékosan fehér újsághasábok meredeztek az olvasó elé. Zilahon egy lapszerkesztő olyasmiket írt le, miket a nagy hatalmú cenzúra dühösen kidobott, ő pedig még dühösebben üresen hagyta az árulkodó helyeket.

Néphűségét másokba is átsugározta. Nemcsak a kollégium falai között volt példát keltő nevelő, hanem a felnőttek világában is. „Igenis, ő ragadja magával Fadrusz Jánost, hogy a nép fia odakerüljön Wesselényihez” – emlékszik vissza Kincs Elek. A csizmadia fia jól érezte – velünk, maiakkal együtt érezte meg –, hogy Wesselényi Miklós emberi, írói nagysága félszeg lenne, egyensúlyát veszítené a szobor, nem fejezné ki a szilágysági hangulatot, ha a jobbágyszabadító egyedül állna talapzatán. Kincs Gyula gondolata volt tehát az, amit Fadrusz művészi zsenije oly szuggesztiv erővel megvalósított: a rónai román jobbágy, Samson Pop megmintázása. Érdemes lenne utánajárni – ha ugyan még volna mód erre –, hogy ki ajánlotta a szobrásznak Samson Popot. Hátha éppen Kincs Gyula? Vagy valamelyik ismerőse? Miként jött létre ez a műalkotás, amely a zilahi román helytörténész, Graţian C. Mărcuş találó megfigyelése szerint az ország s talán Európa egyetlen olyan jobbágy-szobra, amelyet egy igazi jobbágyról mintáztak meg?

Őszinte barátja volt Kincs Gyula a románságnak, a román kultúrának. Nem törődött azzal, hogy a hajdani Zilah magyar konzervativizmusa megszólja azért, mert román diákokat istápol a kollégiumban, kiáll a szilágysági románok jogai mellett, románokkal barátkozik. Mint ahogy bírálatot kapott, mert „békésen tudott együtt dolgozni” a zsidósággal. Egy tőről fakadt az az elégedetlenség vele szemben a társadalmi nézeteiért „aggódó” maradisággal, az Adyt sem értő vagy egyenesen elítélő, gáncsoló indulatokkal.

A szilágysági Ugar is gyomot termett, mint a maradiság és nacionalizmus Ugara mindenütt. Tudta Ady, miért kell olyan dühös gőggel, fogcsikorgató elszántsággal ostorozni az Ugar sötét tábláit.

Ötször választották meg kollégiumi igazgatónak Kincs Gyulát. Tanítványai közül került ki – Ady mellett – a forradalmár Kun Béla, az író Bölöni György s még hányan mások, kevésbé ismertek, de szívós, alkotó emberek, a jó ügy, a haladás, a lelki béke, az egymást megbecsülő nemzetiségi egyetértés harcosai. A csizmadia fia életközelben maradó, gyakorlati ember volt mindig. Szét kell tömi a pedagógia megcsontosodott szabályait, a rideg fegyelmet, vallotta, mint egy modern Apáczai. Ki kell nyitni az iskolák kapuit minden értelmes fiatal előtt – így kerültek be lányok is az ősi fiúkollégiumba.

Úttörője volt a koedukációnak. Éppígy vallotta, hogy az életre kell nevelni a diákságot, lényegében azt hirdette, amit ma gyakorlati oktatásnak nevezünk. Aminek a gondolata egy másik öreg kollégiumban, Marosvásárhelyen már Bolyai Farkas elméjében megszületett. Kincs Gyula fúratta az első ártézi kutat Zilahon, hogy jó vízhez jusson a város. Kútja még mindig működik. Természetes, hogy egy ennyire gyakorlati ember a diákjait is a szellemi és fizikai alkotás szellemében nevelte, a munka tiszteletét oltotta beléjük és a munka egyedül érvényes rangját hirdette nekik.

És ezt a meggyőződést királyi tanácsosi cím védelmezte, ha kellett, Kincs Gyula még nem kívánt kitüntetését is – 1903 óta kapacitálták erre, többször kibújt előle, végül a kollégium érdekében elfogadta – még az általános elismerést is a nép józanságával viselte el.

Kincs Gyula a szilágysági dzsentriket, megrökönyödő polgárokat is dühösítve, kihívásként is – forradalmi verseivel merte szerepeltetni Ady Endrét. És a Párizst, a világ fővárosát megjárt, a veszejtő próbákat kiállt, érzelmek viharát megélt költő, a vátesz, a progresszió harcosa, aki térben és időben a végtelenséget kívánta akkor már átfogni, azzal mérni – forradalmi verseket dedikált Kincs Gyulának, forradalmi versekben szólította névtelenül, de jól felismerhetően. Neki írta, hozzá írta a Felszállott a páva, Az Értől az óceánig, Az Illés szekerén, A visszahozott zászló, Üzenet egykori iskolámba, Intés az őrzőkhöz lázadó, dühös vagy megbékélő igéit. És őt búcsúztatta versben, a temetésről jövet, a havas országúton Csúcsa felé tartva, sírva: Kincs Gyula emlékére.

Talán legtalálóbban egy másik versben, a Vén diák üdvözletében vallotta meg, mit jelentett neki Kincs Gyula, mit jelentettek ők egymásnak:

Te állsz előttem, ha már-már nem bírom,
Mint az élet tússza,
Szép bölcs fejeddel, mely hogyha akarod,
Vagy nem akarod, meg lesz koszorúzva.

Úgy ér az ünnep; állasz lombtalanul
Volt egy rózsa-ágad:
Letépte a sors, a cudar és görög,
Úgy-e hinni kell a mitosz-világnak?

És úgy állok én, mint te: lombtalanul
S még emlékem sincsen.
Másokért élünk, mi mindig csak adunk:
Így rendelte el ezt a Végzet-Isten.

Nem kíméli ez a nagy, örök kegyetlen – önmagának legfájóbb ostora – mesterének fájdalmát sem, felemlegeti egyetlen lányának halálát. Kincs Margit menyasszony korában halt meg, hiába próbált meg mindent az apja, hiába vitte el még az Adriára is. Egész Zilah mélyen sajnálta. Szenti Kálmánné ma is emlékszik az osztatlan gyászra. Ettől lett ősz a zilahi professzor haja, keserű a mosolya – Kincs Elek könyve hátlapján e szomorú arc fényképét közli: értelmes, fájó szemek, felfelé pödört bajusz, de itt nem a hetykeség jele, hanem furcsa, meghökkentő kontrasztja a szemek fájdalmának; e kép alján dedikáció: „Ady Bandinak, Kincs Gyula” – ettől kezdve a görög tanár úr a görög sorstragédiákat nem tudja belső könnyek nélkül tanítani, legszívesebben átugraná őket, fél tőlük. És Ady Endre üdvözlő versében is feltépi a sebet. Mert tudja, hogy ők ketten közös fájdalomban, együttes próbákban igazán egyek, elválaszthatatlanok.

Nem baj: zöldellnek a zilahi hegyek
Vidám pince-katlan
Egy csöpp örömet, egy kicsi feledést
Ad annak, kihez a sors irgalmatlan.

És mégis-mégis koszorús fejedet,
Im, most sokan áldják.
És mégis-mégis, ha nem is örömest,
Szép megkísértni az élet talányát.

És mégis-mégis, magam is itt vagyok
ünnep-kocsit tolni,
S én jó mesterem, szeretném a kezed
Áldva-átkozva, sírva megcsókolni.

Kincs Gyula élete és emléke talán a mi számunkra, a mai ember számára is tartogat egy-két megszívlelésre méltó tanulságot.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 25. számában, 1975. június 20-án.