A nyelvjáráskutatási dolgozatok valahogy olyannak tűnnek számomra, mint palackba zárt üzenetek – egy-egy változó, eltűnő nyelvállapotot rögzítenek a tudomány és az utókor számára. De hogyan lesz valaki nyelvjáráskutató? Otthonában, a Racovita utca elején, erről, elindító szilágysági szülőföldjéről, s legelőször is diákéveiről beszélgetünk Márton Gyulával.

– Középiskolai tanulmányaimat a zilahi volt református Wesselényi kollégiumban végeztem, 1928 és 1936 között. Felsős korunkban érdeklődésünk inkább irodalmi jellegű volt, amiben jelentős része volt annak, hogy a régi oktatási rendszerben az irodalomtörténet meglehetősen nagy helyet foglalt el. Nemcsak a magyar és a román irodalom történetét tanulmányoztuk a felső osztályokban, hanem a francia, a német, sőt a latin és a görög irodalmakat is. De egyik tanáromnak is fontos szerepe volt abban, hogy irodalmi érdeklődésem meglehetősen erőteljes lett: Kerekes Ernőnek, Ady egykori tanárának. Kiváló pedagógus volt, magyar és német szakos, de abban az időben kizárólag csak magyart tanított.
Irodalmi érdeklődésünk megerősödésében nagy szerepe volt az önképzőkörnek is. Hisz mint minden régi önképzőköri tevékenységben, a zilahi kollégiumban is az irodalom, költészet állt az előtérben. De már a kollégiumban kezdett kialakulni néhányunkban tudományos érdeklődés. Tanáraink között több olyan volt, aki maga is kutatómunkát végzett. Első helyen említeném meg Szabó T. Attilát, aki akkoriban Zilahon tanított, és a régi irodalom történetének kutatása mellett behatóan foglalkozott helynévkutatással. N. Nagy Ottó éppen azokban az években írt monográfiát a kollégium régi híres nyelvészprofesszoráról. Gyarmathi Sámuelről. Emellett a diákok tudományos érdeklődésének felkeltésében jelentős szelepet játszottak a pályázatok, amelyeket a kollégium vagy más intézmények vezetőségei hirdettek meg. Így például a szatmári Kölcsey Társulat pályázatot írt ki Kölcsey Ferenc szónoki beszédei címmel, ezen én is részt vettem, s megnyertem az első díjat. Pályázatokat hirdetett például az Ifjú Erdély, az akkori ifjúsági folyóiratok egyike és így tovább. A többünkben is alakuló tudományos érdeklődés tanúja a Jel című kis füzet. 1935-ben jelent meg Zilahon. A kollégium régebbi, tudós tanárainak az életrajzát villantották fel benne a diákok, de írtunk a tudományos kutatás jelentőségéről is a haladásban. Ez a nyomtatott füzet is jelzi, milyen volt akkoriban a szellem a zilahi kollégiumban, s hogy a tanáraink igyekeztek felhívni a figyelmünket a tudományos pályák iránt is.

– A Jelben Márton Gyula VII. osztályos főgimnáziumi tanuló a Wesselényi kollégium könyvtárának történetéről, egy másik írásban pedig az ifjúság jövőjének kérdéseiről ír. A folyóirat élén Nagy Sándornak, Ady Endre barátjának az írása olvasható.
– Nagy Sándor számtanszakos tanár volt, de rendszeresen gyűjtötte az Ady-emlékeket. Nem véletlen, hogy a legújabb magyar irodalmi lexikon mint irodalomtörténészt említi. De hát a kollégiumi tanárok érdeklődése nem korlátozódott csupán a szakterületükre. Kerekes Ernő, aki – miként mondtam – magyar és német szakos volt, nagyon jól ismerte a világirodalom történetét, és az óráin mindig szívesen beszélt a világirodalom nagy alkotásairól. Még valamit a tanárainkról. Ismertem olyant, aki nem végzett kutatómunkát, de rendkívüli jelenség volt. Dr. Votiszky Elemér latint és németet tanított, minden szabad idejét a könyvtárban töltötte. Ennél többet nem tudunk róla. Egyik alkalommal azonban, amikor megnéztem az év végén kapott egyik jutalomkönyvemet – egy norvég regény volt –. a belső lapján azt olvastam, hogy „Magyarító dr. Votiszky Elemér.“ Így értesültem arról, hogy tanárunk norvégül is tud.

– „Terveim között első helyen a szilágysági nyelvjárás tanulmányozása szerepelt“ – irta ön egyik vallomásszerű cikkében. Az indítást ehhez nyilvánvalóan a gyermekkori élmények adták, a szülőfalu, Nagymon.
– A nyelvjárási kutatás iránti érdeklődésem csakugyan visszanyúlik a szülőfalumba. Tizenkét esztendős koromig éltem Nagymonban. Parasztgyermek voltam, a falu nyelvét beszéltem, anyanyelvjárásom tehát a szilágysági, amelyet nagyon szerettem, szeretek most is, ragaszkodom hozzá. De hogy éppen nyelvjáráskutató lettem és nem irodalomtörténész, ebben Szabó T. Attilának volt fontos szerepe. Egykori zilahi tanárom mint kolozsvári kutató helynévtörténeti kutatásokkal, nyelvjárás-kutatással foglalkozott, és egyben a magyar szakos hallgatóknak tartott önkéntes alapon előkészítőt nyelvjáráskutatási kérdésekből. Minden héten egyszer hangtani gyakorlatokat folytatott velünk, hogy ezeket az ismereteket majd a nyelvjáráskutatásban hasznosítani tudjuk. Nagy szerepe volt érdeklődésem kialakításában a román nyelvjárástan előadójának, Sever Popnak is. Ő volt a román nyelvatlasz gyűjtője. Éppen az anyagát dolgozta fel. Szemináriumi óráin – ezek is bizonyos mértékig önkéntességi alapon folytak, nem voltak kötelezőek, de öten-hatan mindig ott voltunk – nemcsak a nyelvjáráskutatás módszertanát tanította meg, hanem rendkívül színesen, érdekesen mesélte el a terepen szerzett élményeit is. Minden évben kivitt bennünket egy-egy faluba, többek között Felekre, és ott, a gyakorlatban mutatta be, hogy miként kell a kérdőívvel dolgozni.

– Ilyen előtanulmányok után fogott hozzá szakdolgozatához, a nagymoni nyelvjárás feldolgozásához.
– Magától értetődőnek tartottam, hogy szakdolgozatomat szülőfalum nyelvjárásáról írjam. Kristóf professzor elfogadta javaslatomat, s már 1938 nyarán, másodéves koromban elmentem Nagymonba, ott töltöttem egy hónapot. Nem akartam csupán emlékeimre támaszkodni. Nagyon érdekes anyag gyűlt össze, s ebből megírtam A nagymoni nyelvjárás című dolgozatot, amelynek egyik fejezete nyomtatásban is megjelent. Ugyanakkor a helynévkutatás iránt is kezdtem érdeklődni, s ebben Szabó T. Attilának volt döntő szerepe. Mikor 1938 nyarán, mint említettem, egy hónapot Nagymonban töltöttem, a falu helyneveit is összegyűjtöttem, ösztönzött az is, hogy az Erdélyi Múzeum Egyesület pályázatot hirdetett egyetemi hallgatók számára helynévgyűjtésre. Dolgozatom 1939-ben meg is jelent a Kristóf György-Emlékkönyvben. Első nyomtatott dolgozatom volt. Most is elérzékenyülök, ha kezembe veszem.

– Egyik tudományos dolgozata a zilahi fazekasmesterség szakszókincséről szól. Diákköri emlékek ösztönözték erre a munkára is?
– Zilahon az én időmben is még nagyon sok fazekas dolgozott. Nemcsak a fazekasok szakszókincsét gyűjtöttem, hanem a tímárokét is. Ezeknek a kismesterségeknek a szakszókincse művelődéstörténeti szempontból is rendkívül érdekes, nagyon fontos. Mind a két mesterség szakszókincséről írtam egy-egy kis dolgozatot, megjelent mind a kettő a Magyar Nyelvben. A zilahi fazekasok miatt nem lettem hűtlen Nagymonhoz sem. Miután 1940-ben letettem az államvizsgát, tovább folytattam szülőfalum nyelvjárásának tanulmányozását, doktori értekezésemet is erről írtam 1942-ben. Azután egy időre másfelé fordult az érdeklődésem. 1942-ben bekerültem az Erdélyi Tudományos Intézetbe, ahol Gálffy Mózessel együtt tervmunkaként Kolozsvár és környéke népnyelvi térképét készítettem el. A háború, a hadifogság után a kolozsvári tudományegyetemen folytathattam a nyelvjáráskutatást Szabó T. Attilával és Gálffy Mózessel közösen úgy állapodtunk meg, hogy a legkeletibb magyar nyelvjárás gyűjtését kezdjük el, s úgy jövünk nyugat felé. Megkezdtük a moldvai csángó nyelvjárás feltérképezését, állami támogatással. Ez sok időt vett igénybe. Majd Gálffy Mózes meg én az egész székely nyelvjárás nyelvföldrajzi felvételezését végeztük el. Mintegy 310 településen gyűjtöttünk, 1967-ben fejeztük be. Miután elkészült a csángó nyelvjárás és a székely nyelvjárás atlasza, a romániai magyar tájszótár anyagát kezdtük gyűjteni; aztán, hogy nagy vonalakban ezt is befejeztük, visszatértem a Szilágyságba, és 1971-ben megkezdtem az egész szilágysági nyelvjárás tanulmányozását. Jobban mondva, folytattam ezt a munkát. Eddig körülbelül hatvan szilágysági faluban gyűjtöttem, mindössze tíz-tizenkét település maradt hátra.

– Ebben a nagyobb egységben, a romániai magyar nyelvjárások összességében miként ítéli meg Márton Gyula professzor a szilágysági magyar nyelvjárás jellegzetességeit?
– A szilágysági nyelvjárás az észak-keleti nyelvjárás része, ide tartozik Szatmár megye, Szilágy megye, sőt Bihar megye egy része is, például az Érmellék. Magáról a szilágysági nyelvjárásról, kiterjedéséről, belső tagolódásáról, jellegzetességeiről eddig alig tudtunk valamit. Mindössze egy-két tanulmány jelent meg róla még az első világháború előtt, illetve a két háború között, ezt követte az én nagymoni gyűjtésem. Nos, a helyszíni gyűjtés során megállapítottam, hogy a szilágysági magyar nyelvjárás nem egységes. Tudtuk ugyan, hogy van egy í-ző alegysége és egy nem í-ző, a kettő, vagyis a Berettyó mente és a Tövishát között a Zilah-patak a választóvonal. A Zilah-pataktól nyugatra í-ző nyelvjárást beszélnek, de az í-zés felbukkan a Szilágyság északkeleti csücskében is, magában Szilágycsehben a tősgyökeres földműves lakosság, az idősebb nemzedék ma is í-zik. Aztán ott van Völcsök, ott van Ardó, Monó s a többi, van ott: egy kis alegység, amely ebből a szempontból a Somlyó környéki nyelvjáráshoz csatlakozik, nem a tüvishátihoz. Persze, a tüvisháti nem í-ző nyelvjárásnak is megvan a kapcsolata az északkeleti további részével, a szamoshátival, mert az sem í-ző. Ennek a kettősségnek nyilván valami településtörténeti magyarázata kell hogy legyen. Vagy az í-ző nyelvjárás volt az eredeti szilágysági, de a pusztítások következtében a lakosság meggyérült, és akkor a Szamosháta felől húzódtak be új lakók, vagy az í-ző lakosok települtek le később.
Egyébként a szilágysági nyelvjárásról elmondhatjuk, hogy nagyon közel áll a magyar irodalmi nyelvhez. Hangtani, alaktani szempontból nem olyan színes, mint a székely. Nincs meg benne az elbeszélő múlt, a valék, járék, meg a jár vala, kér vala, látott vala, mint a székelyben. Az igealakok rendszerint azonosak a köznyelvivel. A szókincse is talán sokkal közelebb áll az irodalmi nyelvéhez, mint a székely. Nagyon sok olyan fogalmat, amelyet a székely tájszóval fejez ki, a szilágysági köznyelvi szóval jelöl.

– Mi ennek az oka?
– Több oka is van. Egyik az, hogy a magyar irodalmi nyelv alapja – legalábbis a nyelvtudomány így tudja – az észak-keleti nyelvjárás. Gondoljunk Kazinczyra…
Másik ok az, hogy a székely nyelvjárásban ma is nagy a vitalitásuk a kicsinyítő képzőknek. A csángóban ugyanígy. Ez a székelyben és a csángóban megőrzött régiség. A székelyben ilyen alakok hallhatók: idébbecske, odábbacska, ekkorácska, akkorácska, kicsi, kicsike és így tovább, a szilágysági nyelvjárásban ilyenek nincsenek. Ott csak idébb, odább, ekkora, akkora. Nyilvánvaló, hogy a kicsinyítő és gyakorító képzőknek a kedvelése és intenzív részvételük a szóalkotásban nagyon sok székely tájszót hozott létre. Mert az idébbecske nem ugyanaz, mint az idébb, utóbbi köznyelvi, előbbi tájszó. Megnyilvánul ez a becenevek rendszerében is, mert hiszen a beceneveket rendszerint kicsinyítő képzővel képezzük, s így a székely nyelvjárás rendkívül gazdag becenevekben. A Szilágyságban is vannak becenevek, de korántsem annyi, mint a székelyben.
A szilágysági magyar nyelvjárás egészéről még azt tartanám fontosnak megjegyezni, hogy a szókincse meglehetősen eredeti. Ebből a szempontból is nagyon közel áll a köznyelv és irodalmi nyelv szókincséhez. A kölcsönelemek nagyon kis számban találhatók benne.

– Éppen a szókincs kapcsán szeretném megkérdezni a szilágysági magyar nyelvben előforduló román kölcsönszavakról. Illetve e téren hogyan viszonylik egymáshoz például a székely, a csángó és a szilágysági nyelvjárás?
– Erről eléggé szakszerűen nyilatkozhatom, mert éppen mostanában fejeztünk be egy nagy munkát a magyar nyelv román kölcsönszavairól, és nyilvánvaló, hogy ebben a nyelvjárások román szókincsét is feldolgoztuk, sőt statisztikákat is készítettünk. Kiderült, hogy a székely nyelvjárásban a román kölcsönszavak száma lényegesen nagyobb, mint a szilágyságiban. Pedig a Szilágyságban a legtöbb falu vegyes lakosságú, vagy ha nem az, közel esik egymáshoz a románok és magyarok lakta település.
Egészen másként tevődik fel a városi nyelv kérdése. És itt is különbség van város és város, például a gyors iramban iparosodó Zilah és mondjuk Szilágycseh között. A műszaki értelmiségiek meglehetősen sok román kölcsönszót használnak, munkahelyükön románul beszélnek, ezeket a szakkifejezéseket alkalmazzák. Igaz, hogy a szakkifejezésekkel a zilahi magyar ipari dolgozó, mérnök vagy technikus otthon, családi körben már nem él, szókincsének – nyilván a városi lakosság nyelvét is tanulmányozom – a törzsanyaga magyar.
Hangtani téren, időtartam tekintetében stb. is szép a szilágysági városok magyar nyelve.

– Több alkalommal is kifejtette, hogy helyi értelmiségiek milyen sokat tehetnek a nyelvművelésben, de a nyelvjárási sajátosságok feltárásában is. Miként válaszol erre az igényre a szilágysági magyar értelmiség?
– Nekem régi meggyőződésem az, hogy a kutatás terén csak a hivatásos kutatók nem tudnak eleget tenni teljességgel a feladatoknak. Éppen ezért nagyon fontos lenne az, hogy minél több végzett magyar szakos tanár kapcsolódjék be a munkába, és végezzen kutatómunkát lakóhelyén. Már az egyetemen igyekszünk bennük ezt a feladatot tudatosítani. Nem is eredménytelenül. Meglepően sokan írnak államvizsgai dolgozatot magyar nyelv járástanból. És többen doktorálnak belőle. Ami azt jelenti, hogy megvan az érdeklődésük, felkészültek módszertanilag. Kikerülve az oktatásba, sajnos, elég kevesen folytatják a kutatómunkát. Nem használják ki azokat a lehetőségeket, amelyeket ilyen kutatásra a falujuk valósággal felkínál. Vannak ugyan, akik dolgoznak, szépen dolgoznak, és ez biztató. De viszonylag kevesen vannak. A Szilágyságba került magyar szakosok közül meg tudok említeni néhányat. Kui Jánost, aki Sarmaságon tanít, maga is szilágysági születésű, egrespataki, nagyon szép anyagot gyűjtött össze Sarmaság és környéke személynévanyagából, és ebből készíti doktori értekezését. Sípos Jenő dobrai születésű, ott is tanít. Tanító volt, levelezési úton végezte el az egyetemet. Nagyon szép dolgozatot írt államvizsgára a dobrai szőlőművelés szókincséről. Biztattam, hogy folytassa tovább a munkát. Beiratkozott a doktorátusra, letette a vizsgáit, most a doktori értekezésén dolgozik. A népi élet szókincsét gyűjtötte össze. Szász György az elmúlt években végzett, de tovább akarja folytatni a munkát, és a Szilágy-pataka mentének a személyneveit írja össze.
Mindez azonban kevés. Különösen hiányolható az, hogy a szilágysági városokban tanító magyar szakos tanárok közül tudtommal senki nem kapcsolódott be a munkába. A kismesterségek kiveszőfélben vannak, egész szókincsük feledésbe fog merülni. Fontos központ volt kisiparos szempontból Zilah, Szilágycseh, Szilágysomlyó, sajnos, ezeken a helyeken most senki nem foglalkozik a szakszókincs gyűjtésével. Több tanítványunk államvizsga-dolgozatot írt a zilahi kőműves vagy tímármesterség szakszókincséről, Kerekes Irén, Őszi Tiborné és mások, de ahogy kikerülnek a tanügybe, abbahagyják az ilyen jellegű munkát.
Egy példát említenék arra, hogy ezen a téren milyen sokat jelent – a szakképzettség mellett – az ügyszeretet és a felelősségérzet. A Tasnádon élő Vass Márton, aki nem tanárember, egy szép napon levélben keresett fel azzal, hogy ő Csaholy falu tájszókincsét gyűjti. Lehet, hogy odavaló születésű, de Tasnádon él, azt sem tudom, mi a foglalkozása. Beküldött a gyűjtéséből, láttam, hogy nagyon szép, gazdag anyag, biztattam, levélben irányítgattam, úgy, hogy a végén összegyűjtötte a falu szókincsét, és beküldte a romániai magyar tájszótár számára.

– Szakszerűen dolgozott?
– Eléggé szakszerűen gyűjtött. A tájszavak gyűjtésének egyik fontos módszertani követelménye az, hogy a jelentés pontos legyen, és ebből a szempontból az anyaga nagyon jó, sőt az í-ző alakokat is pontosan le tudja jegyezni, s így anyaga hasznosítható. Egy torjai tanítónőnek. Nemes Zoltánnénak a gyűjtése már meg is jelent. Ezek a példák is bizonyítják, hogy a nép szeretete, a felelősségtudat legyőzi a nehézségeket, a kényelmességet.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 34. számában, 1975. augusztus 22-én.