Kolozsvári beszélgetés Féja Gézával
Egyik munkájában – az irodalomtörténész tapasztalatával – mondja Féja Géza, hogy voltak korok, midőn az életregény a tulajdonképpeni regény hiányát pótolta. Maga is újra meg újra visszatér e műfajhoz, írói szociográfiái, regényei, versei, novellái, irodalomtörténeti munkái között, ezek kiegészítéseként is életének történetét, írói küzdelmeit írja meg. Legtöbbször a harmincas évek idejébe fordul vissza a tekintete. Ebben a korszakban jelentkezett a népi írók mozgalma, mely heterogén jellege, korlátai ellenére az agrárproletariátus, a „hárommillió koldus” társadalmi viszonyaira irányította a figyelmet, nagy hatást tett főként a készülődő értelmiségiekre, társadalmi érzékenységre döbbentette őket. Féja Géza az időben főmunkatársa a Válasznak, Sárközi György harcos folyóiratának; megírja a reakció dühét kihívó szociográfiai sorozat első könyvét, Viharsarok címmel, 1937-ben. S ez elindította – saját szavai szerint – élete „legnagyobb háborúját”. Ezekhez az időkhöz térünk vissza most gondolatban.
– Még a Viharsarok megjelenése, sőt a megírása előtt, 1936, mintegy kitekintésként a Válasz egymás után közölt tanulmányokat a romániai, csehszlovákiai, lengyelországi földreformokról. A harmincas években Romániában erőteljes falukutató, szociológiai mozgalom bontakozott ki Dimitrie Guști professzor vezetésével, amely feltárta a parasztság nyomorát, a csonka földreform után is megmaradt földéhséget, a népbetegségeket, a társadalmi élet fonákságait.
– Gusti professzor működését jól ismertük. Érdeklődtünk iránta, ő is érdeklődött irántunk, és össze akart hívni egy konferenciát. Magyarországról engem hívott meg és egy társamat. Ennek a megbeszélésnek az lett volna a célja, hogy a két módszert egyeztessük, egymástól tanuljunk, és valamiféleképpen közös úton menjünk. Sajnos ezt a konferenciát a hatóságok annak idején megakadályozták, nem tarthattuk meg. De volt kapcsolatunk Petru Grozával is. Valaminő módon ez is kipattant, és felsőbb hatalmak megakadályozták kapcsolatainkat. Tehát a román falukutató, népi mozgalmakkal, a román szociográfiával fel akartuk venni a kapcsolatot. De az együttműködés nem merült ki ebben. A harmincas évek derekán a román írók azt indítványozták, hogy találkozzunk Biharfüreden, és mint József Attila írta, beszéljük meg közös gondjainkat és közös tennivalóinkat. Üljünk közelebb egymáshoz. Sajnos felsőbb intézkedések ezt a találkozót is megakadályozták.
– Az elmaradt bihari találkozó adott ötletet önnek – könyvéből, Szabadcsapat című életregényéből ezt olvasom ki – egy másik találkozó szervezésére, ezúttal Komáromban.
– Ennek az a története, hogy Eperjesen betiltották a magyar írók estjét. Ekkor a szlovák írók tiltakoztak a betiltás ellen. Azt indítványoztam, hogy Komáromban találkozzunk magyar, szlovák, cseh, román és szerb írók. Persze azt sem engedték meg végül, hogy a szlovák írókkal találkozzunk. Cikkek tömegét írtam arról, hogy ezek az egymás mellett, sőt együttélő népek, nemzetek, nemzetiségek együtt nagy kulturális egységet képviselnek. Ha ez a sok szín együtt jelentkezik, nagy kultúrát képviselhet. Persze, mindegyik megőrizve a maga sajátos egyéniségét, jegyeit.
– Szóba került az irodalmi szociográfia műfaja, ön ezt tudtommal önálló irodalmi műfajnak tartja, amelynek ősképe a magyar irodalomban Kölcsey Ferenc munkája A szatmári adózó nép állapotáról. Ez az eredendően a tudományos-szociológiai irodalom és a szépirodalom határterületén elhelyezkedő műfaj ön szerint mennyiben irodalmi és mi a lényege?
– Közép-Kelet-Európa hajdan elmaradt az európai fejlődéstől. Döcögve, botladozva, meg-megállva követte a nagy szellemi felszabadító áramlatokat, a nagy társadalmi gondolatokat. Ezen a tájon rengeteg szociális probléma halmozódott fel, olyanok is, amelyeken másutt rég túljutottak. Például nem folyt le a polgáriasodás. Ezért ütik fel még a fejüket néha nyárspolgári és hasonló törekvések is. Mi először is tiszta társadalmi képet akartunk adni, valóságos képet, meg akartuk mutatni az egykori élet minden baját, minden fekélyét, hogy valamiképpen újat, jobbat teremthessünk. Ezt pedig mi nemcsak a riporter-író – mondjuk így – fürgeségével, nemcsak a tudós lelkiismeretességével vittük véghez – hiszen mi valamennyien tudományosan is felkészültünk, szociológiát, közgazdaságtant, néprajzot tanultunk, tanulmányoztunk –, hanem a szépíró hevületével is. Ez a többlet tette sajátságos műfajjá, azt, hogy az írásokban benne volt az író neve, tüze, az író megérzése, mélyebbre hatoló meglátása. Az adatokon túl megírtuk azt, ami az emberben folyik, az emberben történik. Ez tette az írói szociográfiát önálló irodalmi műfajjá.
– A falukutatók, a népi írók tollából a Magyarország felfedezése című sorozatban és a sorozaton kívül megjelent művek igen különböztek egymástól műfajilag. A Viharsarok mélyrehatoló írói elemzés. A tardi helyzet vagy a Néma forradalom publicisztikus vádirat, míg Erdei Ferenc műveiből inkább a társadalomtudós szólalt meg. E különböző műfajú műveket mégis valami szervesen egybefogta.
– Egységes irodalommá az tette őket, hogy nem csupán megállapítani, konstatálni törekedtek, de az említett írók valamennyien meg is akarták változtatni az akkori helyzetet. Hadd jegyezzem meg itt azt is, hogy a tudós Erdei Ferenc – miként posztumusz szociográfiájából, a Város és vidéke című művéből látjuk –, igen nagy író is volt. Mondom, ennek az irodalomnak, irodalmi jellege mellett, nagyon komoly politikai törekvése is volt. Meg kell változtatni a helyzetet, mondták műveikkel a falukutatók, a nép demokráciáját kell uralomra juttatni, hogy a borzalmasan megsűrűsödött problémákat valahogyan megoldhassuk. Jellemző, hogy az egykori magyarországi hatóságok csakis azok ellen a szociográfiák ellen emeltek vádat, amelyek ennek a változásnak, a helyzet megváltoztatásának, mondjuk ki sommásan: a forradalomnak a szükségességét hangoztatták. Engem elítélt a törvényszék, fölmentett a tábla, akkor háromfokú bíróság volt, a kúria újra elítélt. És a joggyakorlatban valami egészen különös indok alapján.
Kimondotta: nem érdekes az, hogy igazat írok, az a lényeges, hogy én ezzel meg akarom változtatni a fennálló társadalmi rendet. Az írói szociográfia forradalmi műfaj volt. Némelyik kimondta nyíltan a forradalom, a változtatás szükségességét, némelyik nem mondta ki ezt, de aki nem mondta ki, az is forradalmi változtatásra törekedett. Ilyen következtetést vont le az életből. Nem vonhatott le mást. Le kellett vonnunk a következtetést: vagy forradalom, vagy a nép pusztulása.
– A szociográfiai sorozat megindulása kapcsán ön többször felidézte a költő-szerkesztő Sárközi György szerepét. Egyik legutóbbi kötetében, a Lázadó alkonyaiban írja róla: „Ha a kor Ecce Homójára gondolok, mindig az ő arca merül fel bennem egyre fényesebben.”
– A sorozat 1937-ben indult. Már addig is számos szociográfiai írás jelent meg. Sárközi György, akinek az érdemeit, jelentőségét nem tudom eléggé hangsúlyozni, aki polgári íróként indult, és önként, meggyőződésből lett népi író, népi költő, majd a német imperializmus szorongattatásai közepette nemzeti költő; ez a Sárközi György gondolt arra, hogy rajzoljuk meg az egész ország szociális arculatát. Mutassuk meg ezáltal, hogy az egész országban tarthatatlan a helyzet.
Ezzel pedig súlyos csapást mérünk az uralkodó rendszerre. Egy délelőtt telefonált nekem, hogy keressem fel. Az Atheneum Kiadó irodalmi igazgatója volt akkor. Szobája falán térkép, amelyet piros ceruzával tíz részre osztott. Azt mondta, kiosztja a munkát tíz író között, mindenki írja meg az ország egy szerves egységének a helyzetét. Ha így meglesz a tíz kötet, hallatlanul súlyos vádirat lesz, dokumentum és irodalmi érték. Tolnát Illyéssel akarta megíratni. Én melyik vidéket választom? A térképre néztem. Békés, Csongrád, Csanád megye egy tájegységként szerepelt, az is volt. Azt mondtam, ezt. Mondj címet, folytatta. Néhány percig gondolkoztam, aztán eszembe jutott, hogy a századforduló idején itt volt a legtöbb parasztlázadás, forradalmi megmozdulás, Achim L. András élt itt, ezen a vidéken alapította meg a forradalmi parasztpártot. Azt feleltem, Viharsarok.
– Hány munka jelent meg a sorozatban?
– Az Atheneumnál csak kettő. Erdei Ferenc Futóhomokja után az Atheneum tulajdonosai megállították a sorozatot. Később a népi írók Püski Sándor kiadói vállalkozásához fordultak.
– Visszatért-e később a szociográfia műfajához?
– Szociográfiát írtam a Sárközről Sarjadás címmel. Akkor folyt a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése. Azt a történelmi pillanatot igyekeztem megragadni, amikor a múlt és a jelen egymásba omlanak, és jövőt hoznak létre. Olyan pillanat volt ez, amikor meg kellett mutatni írói eszközökkel is, hogy melyik a jövő útja, a fejlődés útja. Ugyanakkor arra törekedtem, hogy megmutassam a parasztság klasszikus erényeit. Hogy ezzel a nép erősödjék, és az új falu valóban a nép jobb, igazabb otthonává váljék.
– Hosszú idő után, még Darvas József életében és az ő kezdeményezésére újra elindult a sorozat, hogy az új társadalmi rendszer viszonyait, a forradalmi változásokat mutassa be, a szociográfia kipróbált eszközeivel. A Viharsarok szerzője miként látja az új sorozatban megjelent művek igazságfeltáró és művészi törekvéseit, eredményeit?
– Itt most kétféle arc, műforma bontakozik ki. Egyik a régit követi, tehát bizonyos tájegységeket rajzol meg. A másik – szerintem ez a fontosabb és lényegesebb, mert hiszen a szocialista életforma még alakulóban, forrásban van – azt nézi, hogy mi van az emberben. Egy könyvről beszélnék ezzel kapcsolatban, ez a könyv egyébként a sorozaton kívül jelent meg.
Czakó Gábor kötete: Indulatos jelentés a címe. Kisebb terjedelmű, de nagy fontosságú mű, mert azt vizsgálja, hogy mi él az emberekben, mit hoztak át a múltból, mi jót, mi helytelent, mit fogtak föl a jövőből; milyen a mai ember belső világa. Szerintem a mai irodalmi szociográfiának ez a lélektani vizsgálódás a legnagyobb feladata. Szemünk előtt épülnek üzemek, téeszek, kiváló intézmények, ezt mind látjuk, meg kell állapítani ezt is, a külső fejlődést, de íróként elsősorban mégiscsak az emberre kell figyelnünk. Lépést tárt-e a fejlődéssel, hol marad el, mik az akadályai a gyorsabb iramú fejlődésnek. Egy nagyon művelt, kitűnő parasztember, hét gyermeke van, aki egy állami gazdaság kétezer holdas munkaegységét vezeti, azt mondta nekem, hogy ti, népi írók a két háború között megcsináltátok a lélek népi forradalmát, most ugyanolyan erővel meg kellene csinálni a lelkek szocialista forradalmát.
– A lelkek szocialista forradalmában megvan a szerepük az éltető, haladó hagyományoknak?
– Hagyomány nélkül nincs élet. A hagyományok okos megőrzése nélkül nincs haladás. Én itt, Romániában – hogy visszatérjünk beszélgetésünk fő témájához, a kölcsönös kapcsolatok ügyéhez – a haladó hagyományok ápolásának nagy felelősségét tapasztalom. Román írók, magyar írók egyképpen magas szinten művelik a hagyományok őrzését. Hadd utaljak például a foklórhagyományokra, s ennek keretében, mondjuk, a Nagy Olga tevékenységére. Az ő Lüdérc sógor című gyűjteménye és az elébe írt bevezető tanulmánya fontos esemény a folklórtudományban. Ismerem Jagamas János hatalmas munkásságát, amely még megjelenésre vár. Végtelenül nagyra becsülöm Kiss Jenő munkásságát, aki a román folklór legszebb verses darabjainak átültetésére vállalkozott, és már négy kötete jelent meg. Nagyon fontosnak tartom, hogy a román folklór eredményeit és gyűjtéseit Magyarországon is minél teljesebben megismerjük. Aztán örömmel hallom, hogy magyar gyűjtők román népköltészeti anyagot is gyűjtenek. Rengeteg itt a kölcsönhatás.
– Ennek valahogy már hagyománya van. A negyvenes évek elején Szabédi László egy erdélyi faluban, Bárén román folklórt gyűjtött, lefordította, és 1944 után mindkét nyelven megjelentette.
– Annál inkább tovább kellene menni ezen az úton. És meg kellene írni, mondjuk, az egymás mellett vagy együtt élő kelet-közép-európai népek, nemzetek, nemzetiségek összehasonlító irodalomtörténetét. Patrióta és ugyanakkor internacionalista cselekedet. Ebben látom az írói kapcsolatok lényegét. Ismerem a román írók műveit. Ezen a nyáron például Eminescut olvastam, kitűnő fordításban. Jó lenne, ha még többször találkoznánk. Az irodalmi kapcsolatok bővülése még jobban hangsúlyozza a népek egyenlőségét. Mindnyájan emberek vagyunk, és közös célunk, hogy mindenkiből hozzuk fel a legmélyebb humanitást. Mindent meg kell tennünk, ami közelebb hoz egymáshoz népeket. nemzeteket, nemzetiségeket, és ami igazán testvérekké tehet. Én mindig azt szoktam mondani, hogy ne feledjük: a testvériség is forradalmi erény.
– Az irodalom múltjában milyen törekvések voltak egymás kölcsönös megismerésére? Nemcsak magyar-román kapcsolatokra gondolok ezúttal, hanem egyáltalán a kitekintésre a közös sorsú népek irodalma felé?
– Ilyen törekvések mindig voltak. Csak egyet említek, ami engem érint azok közül. A két háború között én szerkesztettem az első magyar nyelvű szlovák költői antológiát Hegyország hangja címmel. Darvas János, Darvas Ivánnak a színésznek az apja fordította, én állítottam össze. A magyar olvasók körében nagyon nagy hatást tett. Ugyanis rokon hangokat hallottak ki a versekből. Mintha ugyanazt merőben más hangon egy rokon mondaná. Mindig voltak törekvések arra, hogy értsük meg egymást. Szülőföldemen, Léva környékén is, régi hagyomány volt ez. Szlovákiában a két háború között a kisebbségi kiadó, a Kazinczy Szövetkezet is arra törekedett, hogy szlovák versesköteteket, regényeket hozzon magyar fordításban.
Az elzárkózást soha nem tartottam jónak. Az elzárkózás elsatnyuláshoz vezet. A kölcsönös megismerés ezzel szemben feltétlenül termékenyítő lehet. Most nem a nyugati kultúra ellen beszélek, de gondoljuk meg: az angol, francia, német hatásokat befogadom, helyes is, de ne fogadjam be azoknak a népeknek a kulturális hatását, akikkel együtt élek? Ez félelmetesen alacsony rendű ellentmondás lenne.
– Utolsó kérdésemet Tamási Áron barátjához intézem, aki monográfiát is írt róla. Az öregedő Tamásiról kérdezném. Ezt az életszakaszát ismerjük legkevésbé.
– Az öregedő Tamási is szülőföldjének fia maradt. Amit a szülőföldjétől távol írt meg; az mind visszaemlékezés volt az innét hozott élményekre. Például a Szirom és boly is. Nagyon érdekesnek tartom, hogy szülőföldjétől távol megírta gyermekkorát, Bölcső és bagoly címmel. A székely szegénység életét. De már nem romantikával, nem Szűzmáriás királyfiként. Költői szociográfiát alkotott. Aztán megírta a Hazai tükört, s ebben Gábor Áron és élettársa, egy román lány szerelmét. Tamási a testvériség hívője, hirdetője maradt.
Megjelent A Hét V. évfolyama 38. számában, 1974. szeptember 20-án.
