Egy alkalommal az Irodalmi Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségében egy vita közepébe csöppentem bele. Nem is vita volt, inkább szakmai tanácskozás, csöndes, de szenvedélyes. Egy regény vagy novella írója a kaszálás és a kaszaverés mozzanatát írta le. A cselekmény a jellemek szempontjából nem volt túlságosan lényeges mozzanat. Kacsó Sándor, a szerkesztő azonban ingerülten kapta fel fejét a kéziratból: ez pontatlan, valószínűtlen, nem így kaszálnak és nem így verik a kaszát. Nem lényeges mozzanat, de ha az író beleírta a művébe, akkor írja bele valószerűen. Bizonyításképpen meg is mutatta, élethű mozdulatokkal, miként kaszál a falusi ember, s miként dől le fél oldalára, hogy kiverje a kasza élét…
Ide kívánkozik megint ez az élményem Kacsó Sándor szerkesztői alaposságáról, lelkiismeretességéről. Ezúttal ugyanis az egykori kiadói szerkesztőt kerestem fel kérdéseimmel: a két reprezentatív romániai magyar Eminescu-kötet szerkesztőjét, szervezőjét, egyik fordítóját – mindenesét.
Íróasztalán a két Eminescu-kötet, illetve keze ügyében az 1965-os, bibliofil kiadás. Füzetében vezérszavak, számadatok, ahogy mondja: emlékeztetők. Nemcsak élményeit gondolta át ehhez a magnetofonnal készített interjúhoz készülődve, de láthatóan újraolvasta a tanulmányokat, átlapozta a köteteket, hogy minden szava pontos lehessen.
– Mihai Eminescu születésének 125. évfordulója előtt beszélgetünk: kérném, idézze fel első találkozásait Eminescu költészetével.
– Első Eminescu-élményeim fiatal újságíró koromhoz kapcsolódnak. A húszas évek elején lettem újságíró, akkor találkoztam először Eminescu-verssel. Akkor már szorgosabban olvastam az újságokat meg a folyóiratokat.
Eminescu nevét egy vers fölött pillantottam meg, a fordító neve a költemény végén szerepelt. A fordító neve keltette fel a figyelmemet, mert a tolmácsoló a marosvásárhelyi Berde Mária volt. Marosvásárhelyhez engem baráti szálak fűztek, Berde Mária pedig Vásárhelyen tanított. Nem tudom már, melyik volt ez az első Eminescu-vers, amely így elém került, de lehetséges, hogy éppen Az Esticsillag, mert Berde Mária azt elég korán lefordította. Aztán jöttek más fordítók, akik felébresztették érdeklődésemet, mint például Dsida Jenő, Áprily Lajos, végül még Fekete Tivadar is. Ezt azért mondom különös hangsúllyal, mert Fekete Tivadar úgy volt ismert, mint az újságíró alvilág tarháló fejedelme, ugyanakkor azonban igen tehetséges ember is volt, akinek szép műfordításai jelentek meg.
– Fekete Tivadarnak kétkötetnyi román fordítása jelent meg, egyik a klasszikus, másik a kortárs román lírából.
– Igen, és a Klasszikus kert című kötetében voltak Eminescu-fordítások is. De folytassam az előbbi gondolatmenetemet: Dsida Jenőnél főként a Glossza fordítása ragadta meg a figyelmemet. Élményemmé vált ez a vers, illetve fordítás, s azt hittem, hogy ez a Glossza tökéletes magyar fordítása, aminél már jobb nem is lehetne. Később azonban Szabédi Lászlónak adtam igazat, aki elemezte is a verset, meg is magyarázta filozófiai tartalmát.
Az általam szerkesztett Eminescu-kötetekbe aztán már nem Dsida fordítását vettem be, hanem Szabédiét. Áprily fordításai közül Az Estcsillag ragadta meg a figyelmemet, az Áprily-változatot Berde Mária fordításánál is tökéletesebbnek tartottam, áradt belőle a költőiség és a műbe rejtett filozófiai mondanivaló. Dsida fordításai közül örökre emlékezetes maradt számomra a Csak egy vágyam maradt, amihez végig ragaszkodtam, mindenütt azt közöltem.
Ezek a fordítások, ha jól emlékszem, a húszas évek vége felé jelentek meg. A harmincas évek dúsabb termést hoztak. Fekete Tivadar emlegetett Klasszikus kert című kötete is 1930-ban jelent meg.
Még van egy sajátságos Eminescu-élményem a két világháború közti időkből. 1934-ben jelent meg Kibédi Sándor kötetnyi fordítása Eminescutól. Azt a címet adta neki, hogy Mihail Eminescu összes költeményei, ami jóhiszemű tévedés volt, hiszen az egész Eminescu-hagyaték később vált ismertté románul is. Bitay Árpád közleményeiből azonban már tudtunk arról, hogy létezik egy nagy Eminescu-hagyaték, amelynek feldolgozásához nem is fogtak hozzá. Perpessicius később kezdte meg ezt a munkát. Kibédi lefordította a feltalálható verseket, ha jól emlékszem, összesen vagy nyolcvanat. Ez a kötet közkézen forgott, akkor volt az első nagyobb arányú találkozásom az eminescui költészettel. És jól emlékszem, hogy akkor tárgyaltam hosszasan Eminescuról, illetve az Eminescu-fordításokról Kakassy Endrével.
– Aki kollégája volt a Brassói Lapoknál, s egész életén át igen jó barátja. Egyébként a román irodalom egyik legavatottabb magyar népszerűsítője és tudós búvárlója.
– Akkor éppen igen-igen méltatlankodott. A kötet előszavában, ha jól emlékszem, Kibédi azt fejtegette, hogy ő azért vállalkozott szívesen a tolmácsolásra, mert az édesanyja román asszony volt, s így ezen a címen is hivatottnak érzi magát. Kakassyt ez azért bosszantotta, mert az ő édesanyja is román volt, de feltette a kérdést: vajon ez képesít-e valakit arra, hogy Eminescu méltó fordítója legyen? Elővette a fordításokat, olyanokat, amelyeket Áprily, Berde Mária vagy Dsida fordításában már ismertem, s elkezdte elemezni, hogy lám, mekkora különbség van köztük, mennyi költői szépség, hány gondolat, mennyi mondanivaló veszett el Kibédi Sándor nem elégséges felkészültsége miatt. Mert a fordítónak nemcsak magyar és román nyelvismerettel, de legalább az Eminescuét megközelítő műveltséggel is rendelkeznie kell. Ez az élmény még jobban Eminescura terelte a figyelmemet, s kezdtem érezni, hogy jó volna ismernem a teljes Eminescut.
– Emlékiratának első kötetében Kacsó Sándor emlékeztet, hogy különösen a húszas évek elején az Ady-pör mennyire kihatott a romániai magyar közírásra, az egész sajtó- és irodalmi életre. Milyen volt abban az időszakban az erdélyi magyar szellemi élet Eminescu-képe?
– Az Eminescu-fordításoknak is megvolt a maguk politikai jelentőségük, de másfajta. Éspedig az, hogy a műfordítók ezzel is dokumentálni akarták: mennyire megbecsülik a román kultúrát. De olyan politikai vitákat, mint az Ady-per, az Eminescu-fordítások nem váltottak ki, nem is válthattak, hiszen Eminescu egy előző század költője volt.
Az Eminescu-fordítások a legkülönbözőbb világnézetű lapokban jelentek meg, a katolikus Hírnöktől a Brassói Lapokig, de a Napkeletig is, amely bizonyos mértékben szélsőbaloldalinak számított. A magyar kultúra emberei mindegyképpen becsülték és tisztelték Eminescut.
Hadd térjek még vissza ahhoz a Kakassy-epizódhoz. Álláspontját ő a fordításokra vonatkozóan annyira tartotta, hogy amikor majd évtizedekkel később, nagyszerű Eminescu-monográfiáját írta, és abban olyan szövegeket akart idézni, amelyeknek megfelelő magyar fordításuk nem volt, s így neki kellett lefordítania, mindig odatette, hogy szabad fordítás, s formailag nem is ragaszkodott az eredetihez. Úgy vélte, hogy a műfordításhoz adottság, születésbeli hajlam kell.
– A két nagy Eminescu-kötet szerkesztése közben bizonyára áttekintette az Eminescu-fordítások egész magyar irodalmát, a legelső tolmácsolásoktól kezdve. Az első, 1955-ös Eminescu-kötet megjelenése idején még több nagyon régi magyar fordításról nem tudott a szaktudomány sem. De az 1966-os bibliofil kiadás már jelzi, hogy az első magyar fordítás négy évvel a költő halála előtt készült el, a fordító pedig Sándor József volt.
– Hosszú ideig nem tudtunk erről, noha Sándor Józsefet jól ismertem én is. Tudor Bugnariu 1962-ben cikket jelentetett meg a Korunkban, s ebben beszámolt arról a felfedezéséről, hogy 1885-ben jelent meg az első magyar Eminescu-tolmácsolás, Sándor József tollából, a Kolozsvári Közlöny című lapban.
– Említette, hogy személyes jó ismerőse volt Sándor Józsefnek.
– Sándor József Bukarestben született, emigránsok fiaként. Gyermekkorát a román fővárosban élte, kitűnően beszélte a román nyelvet, s úgy látszik, kulturális érdeklődése már diákkorában igen eleven lehetett, ezért figyelt fel olyan korán Eminescura. Sándor József különben neves magyar politikus volt a két világháború közötti Romániában, magyarpárti képviselő és szenátor. Sokáig élt, én még java férfikorából ismertem, eleven kapcsolatot tartott a sajtóval, a kultúra embereivel. Ő volt a kezdeményezője az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek is. Később az EMKE elnöke is volt, sőt a két háború között, amennyire az EMKE dolgozhatott, a munkáját ő irányította.
– Élete végén Sándor József egyik munkatársa volt a Spectator-szerkesztette 48-as Erdély című kötetnek, amely nyílt kiállás volt 1943-ban a fasizmus ellen, a népek testvérisége mellett.
– Elősegítette ennek a kötetnek a megjelenését, ami akkor nagy politikai cselekedetnek számított; támogatta Balogh Edgárt és társait, kiállt mellettük.
– Sándor József sohasem emlegette saját fordításait?
– Más fordításairól egyáltalán nem tudunk. Úgy látszik, hogy első diákköri felbuzdulása fogantatta meg benne ezt a fordítást. Az Atît de fragedă című Eminescu-verset ültette át, Cseresnyefa fehér virága címmel, még a költő életében. Négy évvel később, Eminescu halála évében, 1889-ben Szamosújvári, illetve Brán Lőrinc hat verset közölt magyarul a Szilágy-Somlyó című lapban. Századunk elején ma már alig ismert neveket találunk az Eminescu-fordítók között, mint például Dux Ármin, Horváth Albert, Alexics György. Az irodalomtörténészek bizonyára többet tudnak róluk, én fordításaik révén ismertem meg őket. Már olyan fordítások révén, amelyek időközben elévültek, elöregedtek, a mai magyar versáradatban nem használhatók egyenrangúan Áprily, Dsida tolmácsolásaival. Ott volt ezekben az időkben Révai Károly is, aki egész sor bonyolult szerkezetű Eminescu-költemény tolmácsolásával birkózott meg elég eredményesen. És már 1909-ben megszületett – más húsz költemény között – a Luceafărul első magyar fordítása is, az említett Brán Lőrinc tollából. Hálátlanság volna megfeledkezni Szőcs Géza nevéről, aki 1895-ben közölt Eminescu-fordításokat a Magyar–Román Szemlében, s már az előző évben kiadott Nagyszebenben egy füzetet Egy pár szó Eminescu irodalmáról címmel.
– Szőcsnek van egy Eminescu-életrajz kísérlete is.
– Abban is szerepelnek fordítások. Ezek voltak az Eminescu-ősfordítók, akiket érdemes számon tartani. Bár arra, hogy a modern fordításokkal egyenrangúak legyenek, gondolni sem lehet.
– Egyetlen fordítást sem tudott felvenni tőlük?
– Sokáig kínlódtam Révaival, de aztán jobb magyar fordítások akadtak. Kibédi Sándor tolmácsolásaiból szerettem volna felvenni egy-kettőt, már csak azért is, hogy nagy erőfeszítését honoráljuk, de ez sem sikerült, mert volt jobb fordítás, mint amilyen a megelőző, Kakassy szerkesztette kötetben jelent meg Kibéditől. A többi fordító munkája még ennyire sem lett volna alkalmas.
– Nyilván időközben nyelvileg elkoptak…
– Igen, és a fordításnak is az eredeti versek nyelvi színvonalán kell állnia, mert csak így tud szerves részévé válni az élő irodalomnak.
– Kacsó-forditásokat is találhatunk az Eminescu-kötetekben, s a kritika elismeréssel fogadta őket. Nem tudok arról, hogy más költőket is tolmácsolt volna. Hogyan fogott hozzá – elsőnek éppen Eminescu-fordításához?
–- A kényszerűség vitt rá. Megbízatást kaptam mint a Kiadó fizetett alkalmazottja, hogy külső szerkesztési költségek nélkül – hiszen ez volt a lényeg benne – én szerkesszem meg a kötetet Eminescu születésének 105. évfordulójára. Kakassy Endre nagy segítségemre volt, átadta nekem a korábbi Eminescu-kötet szerkesztésének egész műhelyanyagát. De hát azóta újabb fordítások is akadtak, így nekem könnyebb dolgom volt, mint annak idején Kakassynak. Azonban közben a posztumusz Eminescu-versek közül is több megjelent románul, nekünk pedig követni kellett ugyanannak a kiadónak a román nyelvű kötetét. Az abban szereplő verseket mind le kellett fordítanunk. Minden költeményre azonban nem kaptam fordítót, különösen a kisebb terjedelmű és nem olyan nevezetes versekre. Már-már estem ki az időből, féltem, hogy hiányos lesz a kötet. Hát úgy titokban, sok töprengés után nekifogtam, hogy tartaléknak lefordítsak néhány ilyen verset. Ha minden kötél szakad, ezeket fogom felhasználni. Hát minden kötél szakadt, és végül is ezeket használtam fel. Néha úgy éreztem, hogy sikerültek. Néha gyanakodtam magamra. De jobb fordításokat nem találtam.
– Diákkora óta írt-e saját verset?
– Jelentek meg verseim a Brassói Lapokban, majd később a Helikonban is. A versírásból nem estem ki egészen. De csak a kényszerűség vitt arra, hogy vállalni merjem az Eminescu-fordító megtisztelő címét. Az én fordításaim azonban csak törpe hányadát teszik ki annak, amit mások fordítottak a kötetbe.
– Fordítóként, szerkesztőként, egyáltalán – mennyi időt fordított erre a munkára?
– Na, hát ezt felbecsülni se lehetne. Már az első kötetnél igen nagy, fáradságos munkát kellett végezni, hogy a kitűzött feladatot meg tudjuk valósítani. Ez a kitűzött feladat pedig az volt, hogy minden akkor már románul megjelent Eminescu-versnek legyen megfelelő színvonalú fordítása, másrészt pedig az, hogy a rendelkezésünkre álló fordításokból tényleg a legjobbakat válasszuk ki. Sokat kellett fáradozni a fordítókkal, nem mindjárt első nekiszaladásra sikerült mindegyik költemény magyar változata, a szövegösszevetés, az elemzések után újabb és újabb javításokat kértünk, ez mind időt és fáradságot kívánt. A második Eminescu-kiadványnál pedig egyszerre az előtt a feladat előtt álltunk, hogy az addig ismert Eminescu-versek szinte háromszorosát vegyük fel a kötetbe. Óriási munkát követelt, megfelelő fordítókat, méltó fordításokat szervezni-szerezni. Eredeti tervünk a második kiadvánnyal mégsem sikerült mindenben: az eddig legteljesebb Eminescu lekéste a költő születésének 115. évfordulóját, csak a következő évben jelent meg, annyi nehézséggel, herce-hurcával járt a kötet megszerkesztése.
– Talán érdemes lenne számba vennünk az előző magyar Eminescu-köteteket.
– Nemcsak érdemes, de feltétlenül szükséges is. Ezekben a kötetekben ugyanis már igen korán jelentkezett a teljes Eminescu lefordításának és kiadásának igénye.
Voltaképpen már az első fordítások óta megszakítás nélkül folyt a munka a teljes Eminescuért. A teljességigény szülte Kibédi Sándor említett 1934-es „összes verseit”, amelyről beszéltünk. 1939-ben újabb önálló magyar Eminescu-kötet jelent meg, amelynek a fordítója és a kiadója Finta Gerő székelyudvarhelyi tanár volt. Ezután egy ideig elakadt a lendület. Említettem, hogy Eminescu költészetének csak egy része volt románul ismeretes, és az Eminescu-hagyaték feldolgozása az utóbbi évtizedekre várt, a következő magyar kötetek tehát csak válogatásjellegűek lehettek. Még a költő születésének 100. évfordulójára is csak válogatás jelenhetett meg. Amikor én, mint szerkesztő, 1954-ben beálltam a sorba, már a lehető teljességre törekedtünk. Kötetbe vettük mindazokat a verseket, amelyeket az irodalomtörténeti kutatás eladdig feltárt. Ezért lett az 1955-ös kötet címe ilyen bizonytalan: Mihai Eminescu: Költemények. Nem írtunk a címlapra sem válogatott, sem összes költeményeket. Az 1966-os, teljesnek tekinthető bibliofil kiadás címének is csak ezt mertük adni: Eminescu költeményei. Így taktikáztunk, hogy elkerüljük az összest, de jelezzük, hogy több mint válogatás. A szerzett tapasztalatok alapján hogyan is mertük volna odaírni, hogy összes költemények?
– Melyik Eminescu-vers tette legnagyobb próbára, megítélése szerint, a magyar műfordítókat?
– Gondolom, hogy a Luceafărul. Ennek hét fordítása van. Brán Lőrinc a század elején, Berde Mária 1926-ban, Áprily Lajos 1930-ban, Fekete Tivadar, Kibédi Sándor a harmincas években tette közzé szép küzdelme eredményét, Franyó Zoltán 1961-ben, s Végül legutoljára Kiss Jenő 1966-ban a bibliofil kiadásban sorakozott fel – csodálatos tolmácsolással – a többiek mellé. Nincs tudomásom arról, hogy az 1966-os kiadás után hányan bátorkodtak újra megpróbálkozni Eminescu fordításával; az ilyen számok begyűjtésére a nemrég elhunyt Réthy Andor szorgalmára és megbízhatóságára lenne szükségünk. Lehetséges, hogy ez a kötet kicsit lefékezte a korábbi iramot, mert most már annyi fordítás készült és olyan sikerültek, hogy csakugyan bátorság kellett azokkal versenyre kelni. Pedig, hogy a mi viszonylag teljes Eminescu-anyagunk időszerű maradhasson, a fordítói, finomítási, korszerűsítési munkának tovább kell folynia. Bizakodom abban, hogy a mostani évforduló, amelynek tiszteletére engem is megszólaltatnak a lapok, ennek a munkának újabb lendületet ad.
– Kakassy Endrét és monográfiáját többször említette. Szeretném, ha szólna e monográfia megszületésének körülményeiről. Miért foglalkoztatta, izgatta Eminescu költészete, mennyit dolgozott, hogyan dolgozott a legteljesebb magyar Eminescu-életrajzon és pályaképen?
– Ezekre ő volna illetékes válaszolni, ha még közöttünk lehetne. Hogy mennyit dolgozott és mióta készült erre, azt is csak ő tudná megmondani. Nyilván nagyon sokat dolgozott. A teljes monográfia, mint ismeretes, 1962-ben jelent meg, de az első része, a fiatal Eminescuról, már korábban. Ezt bedolgozta a teljes monográfiába. A nagy monográfia megszületésénél úgyszólván folytonosan kapcsolatban álltunk, már azért is, mert közben az én szerkesztői munkám is folyt. Úgy éreztük, hogy a teljes Eminescu-fordításkötet lesz méltó párja ennek a monográfiának. Így Kakassy Endre 1962-ben már felhasznált olyan versfordításokat, amelyek addig nem láttak napvilágot, csak megjelenendők voltak a bibliofil kiadásban.
Kölcsönösen támogattuk egymást munkánkban, Kakassy megosztotta velem Eminescu-kutatásai eredményeit.
– Itt van az íróasztalon a Kakassy-könyv, belső címlapján ez a dedikáció: „Kacsó Sándornak, akinek odaadó segítsége lehetővé tette, hogy e kéziratból könyv lehessen. Hálával és változatlan baráti szeretettel, Kolozsvár, 1962. szeptember 3. Kakassy Endre.” Ezzel el is érkeztünk beszélgetésünk végéhez. Talán egyetlen dolgot kérdeznék még Kacsó Sándortól: megítélése szerint Eminescunak milyen hatása volt és van magyar költőkre, mióta oly behatóan megismertük?
– A kérdés olyan bonyolult, olyan sokágú felmérést és megfigyelést igényelne, hogy erre nem könnyű válaszolni. Volt-e hatása? Azt hiszem, kétségtelenül. De hogy miben, azt az irodalomtörténészek és esztéták hivatottak felmérni, és én itt most a szerkesztő tapasztalatait, élményeit kívántam elmondani.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 3. számában, 1975. január 17-én.
