Beszélgetés Kuszálik Piroska egyetemi előadó tanárral a hazai magyar nyelvtanítás korszerűségéről, a tanári igényességről és helytállásról
Véglegesítő vizsga. Tanárok vizsgáznak a szakmájuk ismeretéből. A bizottság elnöke: dr. Kuszálik Piroska egyetemi előadó tanár, a Pedagógiai Továbbképző Intézet kolozsvári fiókjának professzora. A jelöltek magyar nyelvből vizsgáznak most. Kuszálik Piroska faggatja őket.
Következő tantárgy: a magyar irodalom története. A kérdéseket ismét csak Kuszálik Piroska teszi fel, a válaszokkal ő elégedett vagy elégedetlen. És amit a vizsgázók nem is tudhatnak: miután a terem elnéptelenedik, a jegyzőkönyveket, vizsgairatokat is Kuszálik Piroska állítja össze, hogy gyorsabban menjen. Az elnök és a professzor szerepéből kilépve, elvégzi a titkárnői munkát is.
Kitetszik mindebből, hogy a tanárnő igen elfoglalt ember. Vizsgák idején, tanév közben, mindig. Úgy mondják a vizsgázók, úgy tudják ezt szerte Erdélyben, a Bánátban, Máramarosban, Bukarestben, mindenütt, ahol magyar szakos tanárok dolgoznak, hogy Kuszálik Piroska igen igényes professzor. Tudást és szakmai érzékenységet követel meg a vizsgázóktól. Ő maga is ilyen szenvedélyes tanár. Amit mástól elvár – azt önmagától még szigorúbban megköveteli.
Egy valamit mégis kevesen tudnak a Továbbképző Intézet magyar nyelv és irodalom professzoráról. Bármennyire közvetlen is, önmagáról ritkán beszél. Pedig nevelői szigorát, igényét és szeretetét is jobban megértjük, ha tudjuk róla, hogy három gyermek édesanyja, három unoka nagyanyja. Szűkebb családjában így veszi körül a jövő, amelynek jó munkása kíván lenni a katedrán vagy tollal a kezében.
– Ön hivatásánál fogva állandó kapcsolatban áll az ország magyar szakos tanáraival. A pedagógusok önképzése és továbbtanulása nélkül el sem képzelhető közoktatásunk fejlődése, korszerűsödése. Milyen lehetőségek állnak a magyar szakosok rendelkezésére önképzésükhöz? És miként élnek a lehetőségekkel?
– Nem egyszer beszéltem, írtam ezekről a lehetőségekről, éppen azért, hogy kellőképpen tudatosíthassam: a továbbképzés elsősorban a tanárainkon múlik. Melyek ezek a lehetőségek? Engedje meg, hogy elsőként éppen intézetünket említsem, amely nemcsak elősegíti, de számon is kéri a tanároktól továbbképzésüket. A bukaresti központon kívül, a miénkhez hasonló intézeti fiók működik még Craiován, Temesváron, Iași-ban. A magyar szakos tanárok továbbképzését az egész országban mi irányítjuk innen, Kolozsvárról. A tanítók továbbtanulása – ez is elengedhetetlenül fontos! – a megyék keretében folyik. Ami pedig a tanári továbbképzés időpontját illeti, ez nem is olyan régen évközi kiemeléssel folyt, s így a kolozsvári iskolákban gyakorlatilag is bemutathattuk az új pedagógiai módszereket. A szakos tanárok most vakációk idején jönnek fel Kolozsvárra. A gyakorlati bemutatókat pedig főként kiszállások során, tehát a városi és falusi iskolákban tartjuk meg. Ezekhez a gyakorlati bemutatókhoz föltétlenül ragaszkodunk, hiszen az elmélet és a gyakorlat összekapcsolódását jelentik a pedagógusi továbbképzésben.
– Az intézeti munka, mint közismert, csak egyik formája a tanári továbbképzésnek.
– Szólnunk kell itt a minden megyében működő Pedagógus Házakról, amelyek helyben, közvetlenül irányítják a tanárok önképzését, tanulását. Szellemi alkotóműhelyekké válhatnak valamennyiük számára. Marosvásárhelyen például egyetemi tanárokat, ismert szakembereket hívnak meg, akik a modern pedagógiai módszereket, a szaktárgyak új kutatási eredményeit ismertetik.
Az előadásokra a közelebbi városokból és községekből is bejönnek a szakos tanárok. Sőt, minden héten egyszer módszertani napot tartanak a román és a magyar szakos tanároknak. E napokon a szakosok csökkentett óraszámmal tanítanak, hogy mindannyian eljöhessenek. A magyar szakosok továbbképzését a módszertani napokon Zoltán Ildikó, a Bolyai Líceum tanárnője irányította, ő szervezte meg az előadásokat, nyílt leckéket, kerekasztalvitákat. Nyilvános elismerés illeti a marosvásárhelyi Pedagógusok Házának vezetőjét, Ana Chinezut, aki mindig törődik vele, hogy a magyar szakosok képzése semmiben se maradjon el a más szakosoké mögött. A fontosabb előadásokat „ki is viszik” a körzeti központokba, Régenbe, Szovátára, Erdőszentgyörgyre, hogy az ott élő pedagógusokat is közvetlenül bekapcsolhassák a közös továbbképzésbe.
A Pedagógus Házak közül tavaly minőségi ugrást ért el a nagyváradi, ami a magyar szakosok továbbképzési lehetőségeit illeti. Tanárainknak alkalmuk nyílt itt előadásokon ismertetni kollégáik előtt – és persze, megvitatni utána – módszertani kísérleteik eredményeit. Ez igen hasznos, serkentő azok számára is, akik eddig csak szemlélői voltak kartársaik ilyen irányú igyekezetének.
Biharban érezhető volt a megyei tanfelügyelőség tevékeny és hathatós segítsége is ebben a munkában. Ana Săndulescu vezértanfelügyelő nevét említeném; ő is – éppúgy, mint a marosvásárhelyi Ana Chinezu – minden lehetőséget biztosított ahhoz, hogy a magyar szakosok együtt haladhassanak a pedagógiai tudománnyal, képezhessék önmagukat, tarthassák az országos szintet.
Természetesen nagymértékben ösztönzi – és egyben ellenőrzi is – a tanárok önképzését, ha dolgozataikat közzétehetik, mint Bihar és Ternes megyékben.
Vagy a szakmai színvonal emelésére és önálló kutatásra serkentenek a Filológiai Társaság vándorgyűlései.
– Az előbb az országos szintet említette. Tapasztalatai, megítélése szerint milyen színvonalon folyik jelenleg országunkban a magyar nyelv oktatása?
– Romániában általában a modern követelményeknek megfelelően folyik a magyar nyelv iskolai oktatása. E követelményeken természetesen nemcsak a tanári lelkesedést és buzgalmat, nemcsak a hivatásérzetet és felelősségtudatot értem, hanem az új pedagógiai módszerek ismeretét és alkalmazását is éppen így. Nyelvet az taníthat jól, aki szeret tanítani és szereti a tantárgyát. Diákjaira csak így „ragad át” a maga lelkesedése vagy éppen rajongása. De a legőszintébb tanári hevület sem elegendő. Ismerni kell a pedagógiai újításokat, kísérleteket. Elmondhatjuk, a magyar szakos tanárok a továbbképző tanfolyamokon már 1966-ban előadásokat hallhattak például a programozott oktatásról. Igyekszünk tájékoztatni tanárainkat a jelenkor minden jelentős pedagógiai problémájáról.
– Mit jelent az, hogy a magyar nyelv iskolai oktatása Romániában a modern követelményeknek megfelelően folyik? Pontosabban: mit jelent ez gyakorlatilag mondjuk egy kisvárosi vagy falusi iskolában?
– Tanáraink jó része alkalmazza az aktivizálás és individualizálás pedagógiai módszerét. Az aktivizálást tömören úgy fogalmazhatnám meg, hogy a tanár az egész osztállyal foglalkozik, dolgozik egyszerre, nemcsak néhány diákkal, a szorgalmasabbakkal és figyelmesebbekkel. Az individualizálás pedig azt jelenti, hogy minden diáknak egyénileg kell megjárnia az ismeretszerzés útját. Úgy szoktuk mondani, hogy nem a tanár tanít, hanem a diák tanul. Minél nagyobb mértékben fel kell használnunk a tanulók önálló munkáját.
– Bocsásson meg közbeszólásomért: nem szorítja-e ez háttérbe a tanár munkáját?
– Csak látszólag. Különben nagyon régi, legalább négyszáz éve folyó vita a neveléstörténetben, hogy melyik fontosabb: a pedagógus irányító, vezető szerepe-e, vagy a tanulók aktivitása. A szocialista pedagógia a tanár vezető szerepe és a tanulói cselekvés mértéke tekintetében a helyesen szervezett arányosság és a dialektikus egység elvét vallja és gyakorolja. De talán ne is feszegessük túl sokáig ezt a kérdést. A lényeg szerintem az, ismétlem, hogy a magyar szakosok előtt nyitva állnak a modern pedagógiai módszerek megismerésének lehetőségei, és jórészt élnek is e lehetőségekkel. A magyar nyelv oktatása jelenleg jobb, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, de nem sokkal modernebb, mint öt esztendeje. Tehát nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy többé nem kell erőfeszítéseket tennünk, ha lépést akarunk tartani a pedagógiai fejlődéssel.
– Mire érti ezt?
– Véleményem szerint, általában elértük azt a szintet, amelyen országszerte ismertté váltak a modern nyelvtanítás követelményei, s ezekhez megfelelő eszközök is a rendelkezésünkre állnak. Gondolok a munkafüzetekre, a nyelvtani kabinetekre. De a nyelvtudomány ágazatai az utóbbi öt-hat évben olyan területeket fedtek fel, amelyeken egyelőre még járatlanok vagyunk. Ilyen például a nyelvszociológia, a nyelvpszichológia, amelyeknek az eredményeit szintén feltétlenül bele kell ötvöznünk a mindennapi nyelvtanításba. Ez, persze, minden nyelv tanítására vonatkozik. Ha az anyanyelv oktatása kapcsán említem, azért teszem, mert régóta bebizonyított tudományos igazság, hogy a nyelveket is az anyanyelv alapján lehet igazán tartósan, könnyebben, eredményesebben elsajátítani. Apáczai Csere János, Comenius, Gheorghe Lazăr elméletét és igazságát nem kezdte ki az idő, hanem minden szempontból, az új kutatások fényében is, még jobban igazolta,
– Miben látná tehát a gyorsabb önképzés nyitját?
– Elmélyültebb elméleti felkészülésben. Úgy mondanám, hogy nemcsak a pedagógiai gyakorlat terén, de elméletileg is fel kell zárkóznunk a fejlődéshez, üdvösnek tartanám, ha a továbbképző tanfolyamok egy-egy nagy témakört ölelnének fel, mint például: nyelv és társadalom, az előadások és a viták pedig megvilágítanák a téma minden vonatkozását. Ugyanezt javasolnám az irodalom terén is. Nagy eltérések, aránytalanságok mutatkoznak itt, a gyermekek különböző egyéni műveltségi szintről indulnak neki az iskolai közös irodalomtanulásnak, más-más irodalmi, műveltségi batyut hoznak magukkal. Az oktatásnak el kellene érnie, hogy a szintek nagyrészt kiegyenlítődjenek, vagy hogy a sorok másként „rendeződjenek el”, az egyéni képességek és a szorgalom szerint. Ezt a mai irodalomkutatási módszerrel nehéz elérni, mivel görcsösen ragaszkodunk a tantervhez, a program előírásaihoz. Igen, én görcsös tanításnak szoktam nevezni a program mennyiségi előírásaihoz való merev ragaszkodást. Mert szerintem a program vezérlő kalauz, de a tanárnak módja van ezt szűkíteni vagy bővíteni. Nem tartom célravezetőnek, ha minden fejezetet egyképpen tanítunk. A tanárnak is kell hogy legyen kedvenc költője, írója, korszaka, s nem baj, sőt jó, ha a diák ezt megérzi, kiérzi. Így lehet annyira megszerettetni az irodalmat, hogy a diák ne csak tudja a leckét, de legyen olyan kedvelt könyve, amelyet mondjuk a holdutazásra is magával vinne, annyira hozzánőtt az életéhez, a lelkéhez.
S ha már kitértünk az irodalom tanítására, feltétlenül szóvá akarom tenni megint az irodalom és más rokon tárgyak jobb, szervesebb összekapcsolását az iskolákban. A diák akkor érti meg igazán valamely író eszméit, műveit, ha nagyjából ugyanakkor találkozott annak a kornak a történelmével is, amelyben az illető író, költő élt. Történelmi háttér nélkül az irodalom tanítása mindig sántikálni fog. A tantárgyak „integrációja”, egybekapcsolódó oktatásuk ezzel szemben a diákok dialektikus látásmódját fejleszti ki.
– Ön tizenhét éve dolgozik a Továbbképző Intézetben. Alighanem az egész ország magyar szakos tanárait ismeri.
– Igen sokuk életét nyomon kísérhettem a véglegesítőtől az első fokozati vizsgáig.
– Éppen ezért szeretném, ha neveket is említene azok közül, akik önképzésük vagy éppen iskolán kívüli népnevelő munkájuk révén országos elismerést érdemelnek.
– Nagyra becsülöm a „vidéki” tanárok lelkesedését, ügyszeretetét, a modern oktatás problémái iránt tanúsított érzékenységét. Akik feljönnek Kolozsvárra továbbképzőre, újra kapcsolatba kerülnek az egyetemmel, volt évfolyamtársaikkal, egymással és a közös problémákkal. Úgy tapasztalom, hogy eldugott, „vidéki” helységekben – idézőjelben használom a vidéki jelzőt – igen sokszor nagyobb energia és kedv nyilatkozik meg az önképzés, a tudományos kutatás iránt, mint az egyetem és a továbbképző intézeti fiók székhelyén, Kolozsváron. A továbbképző tanfolyamokon vagy vidéki kiszállásaimon azt látom, hogy tanárok önmagukat sarkallják kutatásra, saját eredményeik meghaladására. Hadd említsem megint a Maros és a Bihar megyei magyar szakos tanárokat, akik az új pedagógiai elvek hatékonyságának lemérése során, mindennapi pedagógiai gyakorlatban vizsgálták ki a tanulók önálló munkájának formáit. Az ismeretelsajátítás egyes mozzanataiban, különféle didaktikai feladatok megoldására megszervezték a tanulók egyéni és kiscsoportos munkáját: feladatokat szerkesztettek, játékos gyakorlatokat végeztettek el nyelvtani feladatlapokon. A Maros megyei Halmágyi Ferenc, Papp József, Ráduly Endre és Szabó Bálint, valamint a bihari Málnási Ferenc, Tuzson Erzsébet, Wagner Gertrud vett részt ebben. A fogalmazástanításban nyelvtani és stilisztikai gyakorlatok önálló munkában való megoldását, az irodalomelméleti fogalmak alkalmazását a Maros megyei Gergely Róza és Jászberényi Gyöngyvér próbálta ki. A nyelvtani ismeretellenőrzésre és begyakorlásra szerkesztett elektromos jelzőkészülékekkel a bihari Jánossy Mária kísérletezett A szókincsfejlesztés csoportos feladatait a bihari Széles Mária szervezte meg, míg az ugyancsak Bihar megyei Sóki Ilona a problémafelvetést és a feladatsorok önálló megoldását próbálgatta az irodalomtanításban. Kelemen Márta és Papp Ildikó Biharban a tanulók önálló és csoportos munkáját irányította az irodalomköri tevékenységben és a nyelvtanulásban. Bár e kísérletező tanárok – és mások – tevékenységét inkább kezdeményezésnek alkotó módszertani munkának minősíthetjük, eredményeik mégis apró láncszemek lehetnek közoktatásunk fejlesztésében és tökéletesítésében.
– És a tanárok iskolán kívüli tevékenysége?
– Hosszú névsort említhetek. Jórészt ismert nevekből. A folklórgyűjtő Albert Ernőt, a helytörténész Berde Zoltánt és Ficzay Dénest, a szintén népköltészetet gyűjtő Ráduly Jánost és Bura Lászlót. Gazda József Kovásznán tankönyvet írt. Gáspár György a Kisküküllő mentén, Sipos Domokos szülővárosában az író életrajzán dolgozik. Pécskán folklórt gyűjt Apáczai Bölöni Sándor, Zerinden szakterem rendszerű magyar nyelvoktatást vezetett be Kovács István, Uzonban Széplaki Károly iskolája és községe múltját búvárolja, a magyar–német szakos Tácsi Erika és férje Temesvár kultúréletének megszervezéséből veszi ki alaposan a részét. S hát a sok száz Zsuzsi-baba, népi játék, ezerjófű, amely tanáraink ösztönzésére készült el, illetve gyűlt be a Jóbarát versenyein. Szívósan érdekli tanárainkat a helytörténelem, hiszen a hazafiság az önismeret egyik nélkülözhetetlen forrása, a felszínre hozott tényeket pedig az irodalomoktatásban is nagyszerűen hasznosíthatják. Nem feledkezhetünk meg a nagyobb kultúrközpontoktól távolabb élő, dolgozó tanárainkról sem, a nagy szakmai fejlődést mutató vajdahunyadi Zudor Endréről, a dévai Lovassy Lászlóról és Deák Piroskáról, vagy a Zsil völgyében működő Bács Erzsébet és Kiss Ilona magyar szakosokról. Utóbbi kettő „törzstagja” a továbbképző tanfolyamoknak. Az ilyen tanáraink önmagukkal szemben lesznek egyre igényesebbek, s ez nagyon jó. Tudják, hogy sokat, többet, jóval többet kell dolgozniuk. Az igényességük igen sokszor a közösségi felelősség jele is.
– Szeretném, ha erre egy jellemző példát említene.
– Íme, itt ez a könyv, a Tanügyi és Pedagógiai Könyvkiadó jelentette meg. Nyelvtani és helyesírási gyakorlatok a címe, munkafüzet az V. osztály számára, Tudja-e, hogy kicsoda ez a Málnási Ferenc? Ne gondoljon egyetemi tanárra, szakkutatóra vagy hasonlóra.
Ez a Málnási Ferenc a bihari Gyantán tanított, amikor egy vakációban felkeresett, és elmondta, hogy nagyon érdeklik azok a nyelvtani gyakorlatok és a tanulók olyan önálló munkája, amellyel a nyelvtan tanítását fel lehet frissíteni, meg lehet újítani. A meglehetősen „eldugott” Gyantán kezdett kísérletezni ezzel. Most Réven tanít, az se éppen a világ közepe. De Málnási Ferenc tavaly olyan tankönyvet adott ki – 7400 példányban –, amelyet az ország minden magyar iskolájában és tagozatán sikerrel használnak. Az iskolák mindenünnen többet, még többet kérnek belőle, hogy minden tanulónak jusson.
– Milyen tanácsokat adna most, ebben az interjúban tanárainknak?
– Ismerjük meg jól a gyermeket és környezetét. Ezt hangsúlyozzuk mindig itt, az intézetben. Prorektorunk, Anatolie Chircev lélektan-professzor állandóan arra figyelmezteti a tanárokat, hogy mindig első helyen álljon a nevelés-oktatás tárgya: a gyermek.
Aztán: ismerjük meg jól szakunkat. Ne feledjük, a nyelvtanítás egyben jellemfejlesztés is, a nyelv és az irodalom a szocialista öntudat egyik kiapadhatatlan forrása.
– És mit kíván saját maga számára?
– Jóval több időt és erőt. Taníthassak és megírhassam tervezett munkáimat is, amelyekkel, több évtizedes tapasztalatom alapján, szeretnék hozzájárulni a magyar nyelv és irodalom korszerű, hatékony tanításához iskoláinkban.
Megjelent A Hét V. évfolyama 39. számában, 1974. szeptember 27-én.