A román-magyar irodalmi kapcsolatok közelmúltjának fokozatos, mélyülő megismerése mindinkább felkelti az érdeklődést a legrégibb emlékek, az irodalmi, művelődési érintkezés kezdetei iránt. Ez a kíváncsiság vitt el Szigeti Józsefhez, aki több mint negyedszázada a régi magyar irodalom tanára a kolozsvári egyetemen, és ennek a nemcsak időben nagy, fontos korszaknak – az első irodalmi jelentkezésektől a felvilágosodásig – eredményes kutatója.

– Bevezetőül megkérném, ismertesse általában az irodalmi és művelődési kapcsolatok kutatásának módszerét a közelmúltban és a jelenben.

– Az összehasonlító irodalomtörténeti kutatásokban a múltban a hatások vizsgálatára helyezték a súlyt: pontosan, a legalaposabb filológiai apparátus felhasználásával kimutatták, hogy ki mit vett át valamelyik külföldi írótól, vagy a saját irodalmából mit hasznosítottak más népek írói. A források feltárása természetesen igen fontos, de e módszer egyoldalú alkalmazása nem vezethetett el a jelenség igazi magyarázatához, s ezen felül téves konzekvenciákra is csábított egyes kutatókat. A hatások jelentőségének eltúlzása az átadóban kultúrfölény hamis illúzióját alakíthatta ki, másfelől a hatás befogadóját gyakran meggátolta abban, hogy az illető jelenséggel fontosságához mérten foglalkozzék, hisz ezzel azt bizonyította volna, hogy a jelenség nem eredeti. Ha az irodalmi hatásokat előbbre valónak tartjuk az élet hatásánál, előbukkanhatnak e téves konzekvenciák, s ami éppen olyan fontos: nem juthatunk el a tudományosan helytálló magyarázatig. A figyelem kizárólag az egyénre, az egyéni teljesítményre koncentrálódott, s nem a folyamatra, amelynek csak kifejezője az egyén. A hatások így inkább véletlenszerűnek tűntek s nem szükségszerűnek, természetesnek.

Ma az irodalmi jelenségek kutatásában a fejlődési folyamatra helyezzük a hangsúlyt. A haladó eszmeáramlatok, törekvések ott bontakoztak ki először, ahol a fejlődés magasabb fokra lépett, s innen indultak hódító útjukra az új gondolatok.

Azt is látjuk, hogy a hatások nem jelentenek gépies átvételt: a megismert új gondolatokat az átvevő alkalmazza saját társadalmának fejlettségi fokához, követelményeihez. Soha egyetlen valamirevaló író sem rekedt meg az egyszerű utánzásnál; saját mondanivalója számára alkalmas elemeket vett át, s annyit, amennyit a sajátos körülmények között hasznosíthatott. Tehát valójában minden ilyen mű többé-kevésbé eredeti, hisz a saját szükségletek módosítanak az átvett gondolatokon, helyzeteken, témán. Éppen ebben, a sajátos szükségletekhez való alkalmazásban kell látnunk, keresnünk az író eredetiségét.

Ezt különösen a régi irodalom vonatkozásában hangsúlyoznám. Köztudott, hogy ez nemcsak a magyar és román, de általában a kelet-európai irodalmakra jellemző, hiszen akkor a haladó törekvések a fejlettebb nyugat felől terjedtek kelet felé.

Ez a szemlélet elhárítja annak veszélyét, hogy az itt létrejött alkotásokat a nyugati minták másolásának tekintsük, és megköveteli, hogy ne csak a minta felől közelítsünk a leszármazott műhöz, hanem a hazai viszonyok felől is, mert csak ez ad magyarázatot a különbségekre, az eredetitől való eltérésekre is. A felszabadulás utáni román és magyar irodalomtörténetírás kimagasló eredményei vezethetők vissza e módszer alkalmazására.

Elég, ha itt most csak I. C. Chiţimia Problemele de bază ale literaturii române vechi (A régi román irodalom alapvető kérdései) című tanulmánykötetére hivatkozom, amely a régi román irodalom megoldatlan problémáira ezzel a módszerrel ad feleletet.

– Ebben a közelítésben hol kereshetjük a román–magyar érintkezés, az egymásra eszmélés első írott nyomait?

– Mivel a románok és magyarok nagy vonalakban egyazon időben haladtak át a fejlődés egyes fokozatain, természetszerű, hogy az azonos vagy rokon törekvések is egyidőben vagy kisebb ütemeltolódással jelentkeznek. A párhuzamosságok tehát természetesek, a jelenségek meglepő belső rokonságot mutatnak. Közismert például, hogy a régi román és magyar irodalmi művek zöme nem anyanyelven, hanem ószláv, illetve latin nyelven készült, s elsősorban a haladó mozgalmak érdeme, hogy a 16., illetve a 17. században kiszorult az idegen nyelv a szépirodalomból.

Ebben a vonatkozásban nagyon jelentős hatásuk volt a magyaroknál és a románoknál is a huszita mozgalmaknak. Ma már nem téveszthet meg senkit, hogy az elnyomottak törekvéseit ekkor még vallásos mezben fogalmazták meg. A kor ideológusai ekkor még csak így adhattak hangot törekvéseiknek: olyan szövegeket fordítottak le a Bibliából, amelyek alkalmasak voltak a szegények igazának demonstrálására. Nem véletlen tehát, hogy a magyar husziták az Ótestamentumot és főleg a Zsoltárok könyvét fordították le, mert ezekben tükröződött az elnyomott néptömegek harca. Ismeretes, hogy az erdélyi huszita mozgalmakban nagy román tömegek is részt vettek, nem véletlen tehát, hogy I. C. Chiţimia említett kötetének egyik tanulmánya a Máramarosban keletkezett első román nyelvű szövegek kérdésében – ezek is jórészt zsoltárfordítások – arra a következtetésre jut, hogy létrejöttükben huszita hatást is fel kell tételeznünk. Ez természetes, hisz ahol tömegek mozdultak meg, ott kellett lennie ideológiának is, amely mozgásba lendítette e tömegeket.

Ismeretes az is, hogy a magyar nyelv győzelmét a szépirodalom területén egy másik nagy népi mozgalom, a reformáció hozta meg. Másfelől azt is tudjuk, hogy Coresi tevékenységében – az ortodox egyházi törekvések mellett – a reformációra jellemző gondolatok is érvényesültek. Ha arra helyezzük a hangsúlyt, hogy mit ragadott meg a befogadó az új gondolatokból, akkor világossá válik: azt hasznosította, amire az illető közösségnek a fejlődés konkrét szakaszában szüksége volt. Adott esetben mindkét társadalomban a belső szükségletek határozták meg az anyanyelvű írásbeliség térhódítását s annak méreteit. Valójában tehát párhuzamos jelenségekről és nem az idegen hatás kiváltotta erjedésről van szó. Az idegen minta csak egy már meglévő belső igény kibontakozását segítette elő, s a személy csak annyiban fontos, hogy ezt a már meglevő igényt fogalmazta meg az idegen minta használható elemeinek beépítésével. Márpedig, ha nem az idegen hatás váltotta ki a belső fejlődési folyamatot, akkor nem az a legfontosabb, hogy honnan, kitől indult el a hatás, hanem az, hogy az átvételek azért történtek, mert a befogadó társadalomban is időszerűek voltak e problémák. A fő feladat tehát a befogadó társadalom alapos ismerete, mert csak így érthető meg, hogy az író miért vett át valamit és miért hagyott el mást az eredetiből. A régi irodalomban valójában minden átdolgozást eredeti műnek kell tekinteni, hisz az átdolgozó válogat az előtte levő anyagban, vagyis a mintát alkalmazza a hazai szükségletekre.

Igazolható ez például Coresinak a reformáció hatását tükröző kiadványaiban is, mint amilyen Az evangéliumok magyarázata és a szertartáskönyv (Tilcul Evangheliei şi Molitvenicul). Ez az 1564-ben megjelent könyv olyan eszméket tartalmaz, amelyek fellelhetők a magyar reformáció íróinál is: a feudalizmus világi és egyházi szárnyának támadása, a papság világi hatalmának elutasítása, a babonák elleni szívós küzdelem, az anyanyelvű prédikálás követelése a Biblia alapos ismerete alapján. Mindezek a gondolatok Heltai Gáspár, Sztárai Mihály, Bornemissza Péter és más magyar reformátorok műveiben is előfordulnak. E gondolatok nyilván azért ragadták meg Coresit, mert az erdélyi román lakosság körében meginduló polgárosulás ugyanolyan igényeket vetett fel.

Ebben a folyamatban éppen az az érdekes, hogy a magyar reformáció leghaladóbb íróinak – Heltainak, Bornemisszá nak, Sztárainak – a gondolatai visszhangzanak Coresi e könyvében. Nyilván azért, mert a magyar és a román társadalom megközelítőleg azonos fejlődési fokon állott, következőleg megoldandó kérdéseik is hasonlóak lehettek. A hatások kérdésében tehát nemcsak azt kell néznünk, honnan az átvétel, hanem azt is, hogy miért éppen az.

Érdekes filológiai probléma természetesen az is, hogy személy szerint melyik magyar reformátor játszott például szerepet olyan jelentős román szövegek létrejöttében, mint Coresi nyomtatványai, vagy a Palia de la Orăştie és mások. De ma már nem elégszünk meg ezzel. Az egyén nem önmagában, hanem az általa kifejtett állásfoglalás következtében válik fontossá.

– Hogyan tevődik fel ugyanez a kérdés a humanistáknál?

– Nyugaton a humanizmus fő jellegzetessége a világiság volt. A humanista szemében a korszerű az antik írókon nevelkedett, világi módon gondolkozó ember. A népet is ebből a szemszögből ítéli meg, idegenkedik tőle, mert az hisz a babonákban, nem ráció szava vezérli, kulturális szintje alacsony. Európa keleti felében egészen más volt a helyzet a humanizmus behatolásának idején. Itt a fejlődés legfőbb kerékkötője a terjeszkedő török hatalom, következőleg az egész nép legfőbb problémája az ellene folytatott küzdelem lett. Aki a haladást akarta szolgálni, szükségszerűen szemben találta magát ezzel a kérdéssel, s állást kellett foglalnia.

Ezért került a humanisták érdeklődésének középpontjába itt a török elleni harc, ami egyébként a haladó nemesség, a nép óriási többségének gondja is volt. A humanisták, a haladó nemesség figyelmét itt a szükség a nép felé fordítja: a feladat – a török veszély elhárítása – olyan nagy, hogy azt csak minden érdekelt erő összefogása oldhatja meg sikerrel. Ezért gyökeresen más a humanisták viszonya a néphez, mint Nyugaton: a nép itt a veszély elhárításában érdekelt harcostárs. Már az első európai hírű magyar humanista, Janus Pannonius így fogalmaz:

Eljön még az idő, mikor érett férfikoromban,
Bátran a harci mezőt zengem, s a csaták zivatarját:
Nagy Hunyadit, hogy a vad törökök közt szerte miként dúlt,
És még árkokat is hullákkal tölte szinültig.

Egy század sem telik el, s Balassi is így énekel:

Az éles szablyákban örvendeznek méltán, mert ők fejeket szednek,
Viadalhelyeken véresen, sebesen halva sokan feküsznek.
Sok vad s madár gyomra, gyakran koporsója vitézül holt testeknek.

A következő században pedig Zrínyi jelenti ki: „Az én professióm avagy mesterségem nem a poezis, hanem nagyobb, jobb országunk szolgálatjára annál.”

A német és a török nagyhatalom „árterületén” élő kis népeknél tehát új elemekkel gazdagodott a humanizmus, alkalmazkodott a hazai körülményekhez. Az azonos helyzetre visszavezethető mély tartalmi sajátosság rokonítja a kelet-európai népek humanizmusát.

Heltai Gáspár sem tud mit kezdeni Bofini nemesi szemléletű magyar történetével: saját haladó polgári nézetei szerint rendezi át, bőséges helyet adva benne a nép szenvedései érzékeltetésének, a nép közt élő mondák, szájhagyományok érvényesítésének. Az sem véletlen tehát, hogy az apai ágon havasalföldi származású Oláh Miklós – Nicolaus Olahus – műveiben igen jelentős helyet foglal el a román nép múltja, sorsa iránti érdeklődés. Az ő látókörébe is az alább említett okok miatt került be a nép.

– A Balassiak koránál tartva, feltétlenül meg kell kérdeznem Önt arról a kutatásról, amelyet a Comoedia Balassi Menyhárt árultatásáról szerzőjének kiderítéséért végzett.

– Lényegében a Balassi-Comoediáról készített tanulmányom eredményei is arra vezethetők vissza, hogy új módszerrel próbáltam megközelíteni a szerzőség megodatlan kérdését. A Balassi Menyhárt árultatásáról esetében alig támaszkodhatunk filológiai adatokra, önként adódott tehát az egyetlen lehetséges megoldás: magát a művet kellett a korviszonyok teljes összefüggésében szemügyre venni. Nem valamiféle strukturalista irányzott, módszer előírásait próbáltam alkalmazni, hanem egyszerűen azt kérdeztem: mit mond a mű maga? Az adatok hiánya kényszerített erre a módszerre. Döntően fontosnak tartottam azt a felismerést, hogy a régi századokban a legfőbb tudatforma a vallás lévén, a névtelenségbe burkolózó író valláserkölcsi felfogását kell kideríteni. Ehhez pedig a kor dogmatikai felfogásainak az ismerete elengedhetetlenül szükséges. Bonyolult elemzés után így jutottam arra a meggyőződésre, hogy a mű éppen az ellenkezőjét „mondja” annak, amit eddig állítottak róla: nem antitrinitárius, hanem antiunitárius szerző áll mögötte.

S miután ezt az első lépést megtettem, azt kerestem, hogy a korabeli írók közül ki az, akinek valláserkölcsi koncepciója, politikai álláspontja, stiláris sajátosságai megegyeznek a Comoediában tükröződő jellegzetességekkel. Így jutottam – Bornemissza Péter Elektrájának elemzése útján – arra a következtetésre, hogy a szerző nem lehet más, mint ez a harcos protestáns prédikátor. Bornemissza szerzősége mellett különben, külső bizonyítékok alapján, már egyes régebbi irodalomtörténészek is kardoskodtak, de ezt a véleményt én most a belső bizonyítékok egész rendszerével támaszthattam alá.

Különösen a régi irodalom területén gyakran kerülünk abba a helyzetbe, hogy az adatok hiányossága miatt nem tudunk határozott véleményt mondani. így aztán a régi irodalom kutatóját a szükség – az adatok hiánya – a műközpontú elemzés modern módszerének alkalmazására kényszerítette. Műközpontúságon persze nem a mű elszigetelt, hanem hazai és európai összefüggések egészében történő vizsgálatát értem.

– Apáczai Csere János születésének három és fél évszázados fordulójára emlékezünk idén. Az Apáczaitól is hirdetett eszmék esetében ugyancsak beszélhetünk erőteljes kölcsönhatásról a korabeli és későbbi magyar és román művelődésben.

– Ismeretes, hogy a XVII. század nagy újdonsága a tudományról kialakított új felfogás. A reformáció ideológusai számára a tudomány még a Bibliában való jártasságot jelentette. Innen választotta ki a prédikátor azokat az érveket, amelyekkel támadta a feudális rendet; a vallás tradicionális formájával szemben a vallás új, a polgári igényekhez szokott formáját alakította ki. A reformáció változatainak is volt azonban közös jellegzetessége: a ráció szerepének elutasítása.

A fejlődés igényei azonban a XVII. században már túlléptek ezen a tudományfelfogáson. A polgárságnak szüksége volt az olyan tudományra, amely szabadon vizsgálhatja a természet jelenségeit. Ez pedig csak úgy vált lehetségessé, ha az ész kutathatja a természet törvényeit. A ráció szabadságharcát nyugaton Bacon és Descartes neve fémjelezte. Itthon a régi tudományfelfogás korrekcióját Apáczai hajtotta végre, amikor megfogalmazta: a matematika és természettudományok területén szabaddá kell tenni az emberi ész tevékenységét, míg a társadalom életével foglalkozó tudományokban a hit szava az irányadó. Ez a tudomány-koncepció elvileg forradalmi jelentőségű volt: lényegében a dogma egyeduralma ellen irányult, s utat nyitott az ész, az ember aktivitása előtt.

Az Apáczait követő nemzedékekre óriási hatással voltak ezek a gondolatok, mert a kor szükségleteit fogalmazták meg. Különösen az erdélyi református kollégiumokban terjedtek erőteljesen a kartéziánus nézetek, s az ott tanuló román ifjak is megismerkedtek e nézetekkel. Itt sem az a fontos, hogy valamelyik román kartéziánusra, például Mihail Halici-ra személy szerint hatott-e Apáczai, hanem, hogy az illető magáévá tette azokat a gondolatokot, amelyek saját társadalma igényeit is kifejezték. Ismeretes, hogy a karánsebesi születésű Mihail Halici Nagyszebenben, majd az enyedi református kollégiumban tanult, s meleg baráti kapcsolatok tűzték a szintén új módon gondolkozó Pápai Páriz Ferenchez, továbbá a szász Valentin Frank von Frankensteinhoz. Nem annak a pontos felderítése a fontos, hogy ki kire hatott, hisz Halici könyvtárában Descartes-művek, orvosi és természettudományi kérdésekkel foglalkozó munkák is voltak, hanem hogy a haladó ideológiai álláspont harcostársakká tette őket a maradiság magyar, román és száz képviselői elleni küzdelemben. Halici, Pápai Páriz és Valentin Frank von Frankenstein példája bizonyítja, hogy a különböző nemzetiségű, haladó értelmiségiek minden korban találkoztak a haladás ellenfeleivel vívott küzdelmükben.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 29. számában, 1975. július 18-án.