Cseke Gábor szerint az írás szabadsága ugyanazt jelenti, mint az élet szabadsága
Nyolc évvel ezelőtt, 2002. május 18-án, az ÚMSZ mai szerkesztőségi szobáinak egyikében, a soros lapszám megjelenése utáni csöndben születtek meg az első gondolatai, oldalai annak a könyvnek, amit nemrég a Polis Könyvkiadó Jelentések – magamról. Emlékezések ellenfényben címmel adott ki.
A szerzőnek, Cseke Gábornak, lapelődünk – a Romániai Magyar Szó – vezető munkatársának több mint negyven esztendős újságírói pályája gyakorlatilag ahhoz a szocreál épülethez kötődik, amit valamikor Scânteia Háznak (ma Szabad Sajtó Háza) neveznek. A könyv, akárcsak a szerző élete, a romániai újságírás s a tőle elválaszthatatlan köz- és magánélet közelmúltja körül forog; önvallomás, amelynek erőteljes és tanulságos közösségi, etikai hozadéka van. Beszélgetésünk a szerzővel, aki máig rendszeresen közöl lapunkban, erre összpontosít.
– Könyvében említést tesz arról, hogy az első megfogalmazást Milos könyve címen 2002-2003 között, internetes blogon hajtotta végre. Miért kellett egy már kész művet átírni, újraírni? És miért várt vele hét évet?
– Az a próbálkozás, amibe nyolc évvel ezelőtt belevágtam, beláthatatlan volt, alkalomszerű és nyers. Újságírói módszerekkel készült: tartós idegfeszültségben eltöltött munkanap végén, röptében, addig nyújtózva a szöveggel, ami egy fél-, maximum egy órába belefér, eleinte többnyire kapásból, rögtönözve. Alaposabb dokumentálódásra csak az első hónapok rutinjának megszerzése után került idő. A napi penzumként szaporodó fejezeteket, naplóbejegyzéseket biztató felkérésre írtam, formailag Andrassew Iván budapesti író legkisebbik fiának, Milosnak címezve, életem nagy tanulságairól, de még inkább tévedéseiről. Iván pedig, akivel az erdélyi költészet antológiájának önkéntes digitalizálása végett kerültem emberközelbe, minden este elhelyezte szövegemet saját internetes portálján, külön blogban. Reggel, a szerkesztőségi számítógépet nyitva, már olvashattam a legfrissebb fejezetet. Estefelé viszont küldhettem az újabb penzumot. Így ment ez egy éven át… Esetleges, túlzsúfolt, alaktalan mamutépítmény lett belőle, ma is olvasható a neten, de ebben a formájában nem könyvbe való… A szerkesztőségi munkából végleg kivonulva, a hegyről legurított, óriási hólabda újragyúrására vállalkoztam: a nyersanyag egy részét mellőztem, újabb fejezeteket, részleteket illesztettem be, bővítettem ki, javítottam át, majd pihentettem és ismét átírtam. Ma sem vagyok biztos abban, hogy ez a szerkezet a legszerencsésebb, de le kellett állnom vele, nehogy a sok pepecselés miatt munkám eső utáni köpönyegnek bizonyuljon…
– A könyvben szereplők hol saját nevükön, hol álnévvel, hol csak kezdőbetűkkel vagy egyenesen személytelenül jelennek meg. Miért ez a finomvegyes bánásmód velük, meghúzódik-e mögötte valamilyen belső logika, magyarázat?
– Máris leszögezem: munkámnak egyetlen fiktív szereplője sincsen! Írás közben viszont nagyon kellett ügyelnem arra – mert mindennél fontosabb szempontnak tartottam –, hogy tartsam magam a címben megfogalmazottakhoz: a jelentések elsősorban és hangsúlyosan rólam szóljanak, s a hozzám legközelebb álló személyekről is úgy, hogy lehetőleg kellő tapintattal beszéljek róluk. A névvel szereplők mondhatni félig-meddig önálló figurák, fontos szerepet játszottak az életemben. Akiket közülük némileg védeni kívántam, mert bizonytalan voltam abban, hogy jónéven veszik-e felfedésüket, azokat inkább csak vezetéknevük vagy teljes nevük kezdőbetűivel említettem. A név nélküli vagy álneves szereplők esetében az döntött, hogy nem ők álltak a szóban forgó helyzetek középpontjában, így fölösleges rájuk irányítani a fényforrásokat. E szigorú, bonyolult játék végigvitele óvott meg attól, hogy kritikusaim netán úgy találhassák: jelentéseim másokat sértő önigazolások…
– Nem egy olvasó vélekedett úgy, hogy a könyvben szívesen látott volna részletes, kimerítő vallomást olyan sajtóintézmények belső életéről, történetéről, mint az Ifjúmunkás, az Előre, a Romániai Magyar Szó. Nem szándékozott ezzel foglalkozni, vagy erején felüli kihívásnak érzett volna egy ilyen feladatot is?
– Többen s mindenek előtt volt pályatársak szerették volna, ha teljes szerkesztőségi „keresztmetszeteket”, „látleleteket” hozok. Ezt a csapdát azonban meredeken kikerültem. Abból a meggondolásból, hogy előbb mindegyikünk rakjon nyilvános rendet a saját dolgait illetően, mert csak ez szolgáltathat hiteles alapot ahhoz, hogy valaki, talán majd éppen az Utókor, elvégezhesse a szükséges átfogó értékelést. Ha ilyesmire fecséreltem volna az időmet, ugyancsak önigazolás íze lett volna a dolognak. Tudom például, hogy az Ifjúmunkásos korszakomban társaim sokszor megalkuvónak, simulékonynak, gyávának, félénknek – a jelenség ragozható, de végül is ugyanarról van szó – tartottak, s mert vezetőjük voltam, ez a velük való kisebb-nagyobb konfliktusaim, döntéseim révén is leírható. Ahelyett viszont, hogy azt keresném, kinek volt egyik-másik helyzetben igaza, inkább azzal foglalkoztam jelentéseimben, hogy tüzetesen megvizsgáljam: valóban megalkuvó vagyok-e és hogy ezt miként értem tetten saját magamon, életem folyamán.
– 1970-től, tehát fiatal koromtól, magam is a bukaresti sajtóban dolgozom, nagyjából ismerem a könyv szereplőit. Mi, akik A Hétnél dolgoztunk – ezt akkor is éreztük, de a Jelentések… elolvasása után még világosabban tudatosodik bennem – minden baráti kapcsolatok és „átjárhatóság” ellenére sokkal szabadabb szellemben dolgoztunk. Az Ifjúmunkás remek „interaktivitása”, olvasóival, a fiatalokkal való kapcsolata jó „példa” volt A Hét szerkesztésében, de a világra még nyitottabbak voltunk, a lap műhely- és fórum-jellege valós demokráciát hirdetett és képviselt a zsarnokság közepette. Vajon mivel magyarázható, hogy ez lehetséges volt? Talán nem voltunk annyira szem előtt, mint a pártsajtó? Vagy mert főszerkesztőnk, Huszár Sándor jobban tudta „tartani a hátát”?
– A kemény korszakok ugyan elvárják, az élet maga azonban nem ismeri a vagylagos válaszokat. Huszár Sándor főszerkesztői személyisége biztosan egyik tényezője volt annak, hogy A Hét gárdája liberálisabb hangulatban élhette meg a szocialista lapcsinálás mindennapjait, de önmagától ez sose sikerülhetett volna neki, mert még nagyon sok, meghatározó történelmi előfeltételre és körülményre volt szükség a viszonylagos szabadság illúziójához. Csak néhányat említek: az Előre és A Hét sosem voltak azonos „súlycsoportban”: az egyik napilap volt, a másik művelődési hetilap. Az egyik a napi politika aktív szócsöve, a másik az ideológia karámjába terelt művészet és tudomány fóruma. Az egyik kötelezően harcos agitátor, maga a sarló és kalapács – mint néhány más román laptársa a pártsajtó első vonalában –, a másik amolyan pórázon tartott ideológiai játszótér, igaz, ugyanolyan merev szabályokkal és elvárásokkal, de végül is játszótér. Az 1948-tól működő Előrénél (Romániai Magyar Szónál) korban megállapodott, zömmel régi vágású, elsősorban politikai szempontok alapján toborzott közösség dolgozott, aki ráadásul egy 1956-tal kapcsolatos, idejében elfojtott szerkesztőségi rebellió után, nyomasztó „büntetőszázadi” légkörben élt, indulatokat pacifikálni és kordában tartani odahelyezett, katonás főszerkesztővel a nyakán. A Hét viszont csak 1970-ben alakult – októberben lenne negyven esztendős, ha nem múlik ki évekkel ezelőtt –, jórészt kellően képzett, tehetséges, szakterületükön jártas fiatalokat toborozva. Nem véletlen az Ifjúmunkás és A Hét ön által említett „egymásratalálása”, hasonló szellemi légköre. 1979-ben az Ifjúmunkástól az Előréhez kerülve egyik napról a másikra kellett megtapasztalnom, hogy mennyire bonyolult, merev, önjáró gépezetnek lettem az aprócska része, és ha ennek ellenére valamit „szabadon” meg kívánok valósítani, jobb ha csak magamra számítok. Esetleg reménykedhetek mások hallgatólagos „félrenézésében”. Farkastörvényű, idegfeszítő világ volt: nap mint nap közvetlenséget, már-már haverséget játszani egymással szemben, és közben lehetőleg rejtve maradni…
– Könyvében – sok tekintetben ma is érvényesen, bár ma a lista egyszerre lehetne bővebb és tömörebb, és az elkötelezettség és a lojalitás fogalmai más mezőben és másképp érvényesek – összefoglalja, mi kell hozzá, hogy valaki főszerkesztő legyen. Teszi ezt, miután „bármilyen fiatalon is csöppentem valamikor a számomra túl nagy – a főszerkesztői – székbe, 1979 őszéig nekem is elkoptak az oroszlánkörmeim; törvényszerű volt átadni a váltóbotot a fiatalságnak”. Hogyan látja a mai fiatalosítási hullámot, különösen a hozzáértés és a szakmai alázat szempontjából? Mi kell ma ahhoz: főszerkesztőnek lenni?
– Kizárólag csak külön bejáratú, saját bőrömön megszenvedett, botcsinálta tapasztalatról számolhatok be, az említett listát is, amely megtalálható a könyv 25-27. oldalán, csak azért állítottam össze, mert attól tartottam, hogy az Ifjúmunkás éléről való leváltásom után, az ifjúsági szervezettől a laphoz helyezett, annak problémáit, az újságírás belső világát nem ismerő mozgalmár utód rövid idő alatt és látványosan felgyorsíthatja a lap addig minden eszközzel visszafogott mélyrepülését. A listán szereplő tanulságokat nekem is jó lett volna korábban felismernem, de így is örvendek, hogy nem volt teljesen hatástalan a „végrendelkezésem”… A fiatalítási hullámmal amúgy nincsen semmi baj, az mindig egészséges, a probléma inkább az, hogy ma már több a lap, a sajtófórum, mint a hozzáértő ember, s a verseny, a hajtás pedig óriási, kegyetlen. Ma könnyebb, de egyben nehezebb is sajtót csinálni… Legjobb lesz, ha csak azt idézem a könyvből, amit a listából ma is érvényesnek vélek.
„Főszerkesztőnek lenni (mi kell hozzá): * Szilárd, alapos politikai meggyőződés. * Félelem nélkül a saját fejünkkel gondolkozni. * A lapot ért rosszindulatú és egyéb támadásokat ügyesen kivédeni és leszerelni (amelyek veszélyeztethetik egy lap egzisztenciáját) * Magyarnak lenni itt, Romániában; elsajátítani, erősíteni a saját nemzetiségi műveltséget. * Ismerni a hazai magyar és román sajtót, napirenden lenni ezek eseményeivel. * Ismerni a lapvezetés dokumentumait, rendet tartani az irattartókban. * Megismerni és próbára tenni az embereket. * Bízni bennük, segítséget kérni tőlük, hagyni dolgozni őket, főként olyan területen, ahol a legtöbbet nyújtják, munkára serkenteni őket, gondjaikat, panaszaikat orvosolni és CSAK VÉGSŐ ESETBEN MEGHÚZNI A VÉSZFÉKET. * A problémákat a közösségen belül megoldani, közös erővel, nem pedig felső, hatalmi segítséggel. * Alaposan ismerni a levelezést: mivel fordulnak a laphoz; a munkatársak miként és mennyire pontosan oldják meg őket. * A lapban megjelent bírálatokat eljuttatni az illetékesekhez, minden elkezdett ügyet következetesen végig vezetni. * A kap lényegi, egzisztenciális gondjaira összpontosítani (lapterjesztés, bővítés, tematikai egyensúly, munkahangulat, tervezés, méltányos szellem, fizetések, az irányító szervekkel való kapcsolat, ellenőrzés, reprezentálás, érdekvédelem – a többit elvégzik a szerk. tagjai). * Csakis képzett, alapos nyelvi kultúrával rendelkező embereket fölvenni, akik húznak is a laphoz. Nem bedőlni a karrieristáknak! * Olvasni, olvasni, olvasni! * Nyomdai-műszaki tudnivalókat rendre elsajátítani. * Mindenkit türelemmel meghallgatni, és csak azután, higgadtan ítélni.* Kis dolgokban nagylelkűen engedni, nagy dolgokban határozottan állást foglalni, a lelkiismeret szerint. * A lapkészítésben a kirívó hibákra összpontosítani. A kis dolgokat utólag szóvá tenni és nyomon követni, kijavítják-e. * A hazai magyarság szellemi életével, személyiségeivel a bensőséges kapcsolatot kialakítani; ugyanígy a román szellemi élet kiválóságai felé is. * Súlyos gond, bizonytalanság esetén megbízható emberekkel tanácskozni, aztán saját fejjel dönteni, intézkedni. Utána még mindig van idő és lehetőség a hatalmi erőkhöz folyamodni. * Mindent megtenni, hogy a lap ne válhasson faliújsággá és megőrizze, sőt továbbfejlessze egyéniségét.”… Sajnálom, de nagyon keveset kellett elhagynom…
– Cenzúra és öncenzúra – nyilvánvaló kényszert és kihívást jelentett mindkettő. Mégis különbözőképp fogták fel – és különféleképpen alkalmazták – a lapokat vezető (fő)szerkesztők. Ma már tudjuk, hogy az önagresszió – amilyen az öncenzúra is – és feldolgozása a legveszélyesebb, személyiségromboló életstratégia. Felszabadulást jelentett-e önnek a könyvében erről írni, ezt „kibeszélni”?
– Felszabadulást jelentett az egész könyv maga. Az a tény, hogy a gyakorlatban is megkóstolhattam, milyen az és mivel jár, amikor mindent szabad és bármit le lehet írni, szöges ellentétben a korábbiakkal, minden korábbi tapasztalatomnál többet ért. Persze, tőlem nem lehet többet várni, mint hogy ebben is óvatos duhaj maradjak, de a kétféle gyakorlat után határozottan vallom, ahogy könyvemben is megfogalmaztam: „Író embernek nem könnyű, ugyanakkor kutya kötelessége rádöbbennie arra, hogy az írás szabadsága ugyanazt jelenti, mint az élet szabadsága: addig vagyunk szabadok, amíg nem sértünk másokat. Természetesen mindez nem áll egy teljesen magánhasználatra készülő, önkörében maradó műre, de mindaz, ami a nyilvánosság leghalványabb esélyére is igényt tart, az együttélés szabályaihoz kell hogy idomuljon.”
– A Jelentéseket olvasva úgy tűnik, mások mintha kevésbé (voltak) önemésztők. Nem túl szigorú önmagával? Önnek (volt) fontosabb ez a szembenézés, ez az önvizsgálat, nekünk, kortárs tanúknak volt fontosabb, vagy pedig a mai nemzedékeknek?
– A könyvet megírni nekem rendkívül fontos volt. De sokat töprengtem azon is: a világért, annak jobbulásáért tettem-e azt, amit tettem? Vagy egyszerűen csak önző módon magamért, mert nem hagyott nyugodni mindaz, amit évtizedeken át magamba rejtettem? A visszajelzésekből, kritikákból ítélve úgy láttam, távolról sem magánérdekű ez az emlékezés. Társadalomtudományokat oktató tanárember írta például: „Ajánlottam elolvasásra munkatársaimnak, fiataloknak is. Meg vagyok győződve, hogy újra és újra elő fogom venni, hogy utánanézzek egyes, általad leírt jelenségeknek, eseményeknek…” Volt költő, akit egyenesen önvizsgálattal végződő poéma írására ösztönzött a könyv, egy íróbarátom pedig elolvasván, menten nekiállt fölvázolni a saját „jelentéseit”. E beindított vívódások, továbbgondolások miatt kezdem most már teljes bizonyossággal nem csak hinni, hanem tudni is, hogy nem volt kár megírni ezt a könyvet. Még akkor sem, ha az értékelés során túl könnyűnek találtatnak a vétkeim és épp ezért groteszknek, talán még enyhén operettesnek is a megvallásukhoz használt módszer komolysága, az őszinteség foka. Elő-elővéve a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején írt verseimet, nem egyet találok közöttük, melyekben sűrítve, pár gondolatfutam erejéig minden ott van, amiről ez a könyv szól… De az is lehet, hogy a Jelentések… elkészülte nélkül minden korábbi próbálkozás csak elszórt cserép, tükördarab, szilánk marad, így viszont az egész mintegy varázsütésre összeállt…
– Most pedig fordítva a kérdésen: nem túlságosan elnéző önmagával? Tudjuk mi, hogy van ez, ravasz dolog: elmondom én magamról a rosszat, s ezzel elejét veszem, hogy mások mondják el, esetleg bővebben és súlyosabban…
– Miért tagadnám, hogy ilyesmi is megjárta a fejemet? A saját magunkra kiosztott ítéletbe hamarabb belenyugszunk, mint ha mások ítélkeznének felettünk. De ez csak egy része az egész igazságnak, hiszen könyvem, a magamról szóló jelentések alapján az olvasó szabadon megítélheti: mentséget, felmentést kerestem-e velük nem túlságosan dicső pályámra, vagy inkább csak terítettem bennük a kártyáimat…
Megjelent az Új Magyar Szó napilap hétvégi Színkép mellékletében, 2010. májusában.
