Az 1957 elején újra megindult Korunkba cikket kért tőlem, mint a folyóirat egykori munkatársától, Balogh Edgár. József Attiláról írtam, kívánsága szerint: a költő 1931-től éveken át rendszeresen közölt a folyóiratban, s a Korunkban jelent meg nem sokkal halála után a róla szóló első nagyobb életrajz, József Jolán akkor még csak készülő könyvének több fejezete is. József Attila utolsó szerelmét idéztem fel, egy kolozsvári lányt, a Siesta Szanatórium röntgenasszisztensét (a költő 1936–37-ben két ízben feküdt a szanatóriumban, másodjára nagyon súlyos állapotban), aki beleszeretett a ragyogó tehetségű költőbe, és szerette később az elhagyott, magára maradt, magatehetetlen beteget.
A kolozsvári lányt feleségemmel együtt Kolozsvárt ismertük meg. Feleségemmel körülbelül egyidős lehetett. Érdeklődő, alapos műveltségű lány volt. Rengeteget olvasott, nagyon szerette a zenét. A társadalmi kérdések nála az emberszeretet, az igazság és igazságtalanság kérdéseivé személyesedtek, s mindig vállalta a nála elesettebbek védelmét. Hosszú vitákon vett részt, felkészülten és meggyőzően vitatkozott. Több nyelven beszélt, magyarul nagyon választékosan, ízléssel. Feleségemmel közösen tervelték ki, hogy kitanulják a röntgenológiát. A kivitelezésre Bécsben került sor, egyazon intézet növendékei lettek, s barátságuk itt fűződött szorosabbra. Természetes volt, hogy amikor József Attila a Siestába került, feleségem felhívta rá a kolozsvári lány figyelmét.
József Attila nem volt még harminckét éves, s a lány sem huszonhét, amikor megismerkedtek. A lány fekete hajú, mongolos, kiálló pofacsontú, rendkívül élénk mozgású teremtés, aki az ismeretség, majd a szerelem hatására valósággal átlényegül: most verseket olvas, eltűnődőbbé válik. A semmi ágán ül szívem, vagy Adj emberséget az embernek értőjévé lesz. A súlyosan beteg József Attila talán életében olyan figyelemben nem részesült, mint ekkor.
Fivére halála után József Jolán egy aláíratlan, kézírásos levelet talált hagyatékában, s az 1940-es kiadású József Attila életét ennek a szövegével zárja. József Jolán még annak idején, a könyv megírása előtt megmutatta több ismerősének, de csak a feleségem ismerte fel: a kolozsvári lány levele volt. A könyv befejezésében a levél írója mégis ismeretlenként szerepelt; talán azért is, mert a kolozsvári lányt maga a költő is ismeretlenségben tartotta.
Miután 1958-ban megjelent a Korunkban a visszaemlékezésem, levelet kaptam a kolozsvári lánytól, amelyben megköszönte, hogy tárgyilagosan írtam róla, jelezte, hogy ő is megírta röviden az emlékeit, s mellékelte is kéziratának másolatát.
Íme, a kolozsvári lány kézirata.
Élete utolsó, elmondhatatlan szenvedésekkel átitatott szakaszában ismerkedtem meg vele [József Attilával], 1937 tavaszán. A Siesta Szanatóriumban dolgoztam a röntgenlaboratóriumban. Benn is laktam. Budapest legszebb gyógyintézete volt, luxusberendezéssel, óriási, szinte főúri parkkal. Az intézetet kis melléképület kötötte össze a Schwartzer ideggyógyászattal. Ebben a kis épületben a könnyebb idegbetegek nyertek elhelyezést, ott volt az én szobám is.
B. Duci barátnőm, akinél később Rajk Júliát is volt alkalmam megismerni, figyelmeztetett egyszer, hogy nálunk tartózkodik József Attila, viseljem kissé gondját. Sohasem hallottam róla, költőnek addig nem jutottam eleven közelségébe, a vers világa meghaladta rezonáló képességemet. Duci, hogy érdeklődésemet felkeltse, megemlítette, hogy a költő Petőfihez hasonlít.
Egy napfényes délután szobámba indultam pihenni. A melléképület első ablakában ott állt Petőfi. Vidáman kiáltottam feléje: „Ugye, maga József Attila?!”
Nem lepődött meg, barátságos mosollyal vette tudomásul pártfogói igyekezetemet. Betegségről nem beszéltünk, nem is vettem észre rajta. Egészen más benyomások kerítettek hatalmukba.
Levittem a röntgenlaboratóriumba, Attila még nem ismerte a titokzatos sugarakat. Elsötétítettem a szobát, bekapcsoltam a gépet és az ernyő mögé álltam. Utána mosolyogva szólt: „Verset kellene írni a nőről, aki megmutatja szívét és tüdejét, de a keblét nem.”
A délutáni csendben ott ültünk a magányos laborban és Attila beszélt. Oly csodálatos volt csapongó fantáziája, beszédstílusának egyszerű tökéletessége, hogy nem is gondoltam betegségére.
Egy vasárnap délután – jól emlékszem – verseit szavalta nekem. Mosolygó, kisfiú ábrázattal figyelte: mikor komorodom el, mint kerít lassan hatalmába a költészet varázsa. De kis idő múltán Attila ismét rádöbbent arra, hogy magányától nem tud szabadulni, hasadozó tudatának számára is idegen felét nem képes mással megértetni. Ekkor ismét visszahúzódott elkeseredett magányába, s nem engedte, hogy kövessem.
Prózai dolgok nem érdekelték. Soványsága engem kétségbeejtett. Könyörögtem, hogy táplálkozzék rendesen, de ő továbbra is érintetlenül küldte vissza a szanatórium ételremekeit. Csak cigarettázott.
Egyik este az ápolónői szoba nyitott ajtaján át megpillantottam a telefonnál. Rövid, közömbös szavait hallottam: „Nem, nem megyek.” Nyugodtan tette le a kagylót. Elmondta, hogy a nővérével beszélt. Meghalt a sógora, a temetésre hívták, de nem megy el. Megrendülten hallgattam. Attila moziba hívott. El is mentünk, még akkor este. Az előcsarnokban 10 filléres cukorkát vásárolt nekem. Nem hiszem, hogy sokszor volt ennél több pénze. Megtudtam, hogy barátai főbérleti garzonlakást béreltek neki Budán. Meglátogattam, vacsorát is vittem. A modern kis lakásban alig volt bútor. Attila rongyai egy kupacban hevertek a sarokban. Ő maga az ágyon feküdt fürdőköpenyben, mellette egy kis asztalon száraz kenyér és méz, ezt rágcsálta, ezzel kínált engem is. A finom vacsora nem kellett neki. Nem örült jövetelemnek. Gondolom, rengeteg narkotikumot szedhetett már.
Csendes volt és új versekről álmodott.
Egy irodalmi egyesület József Attila-estet rendezett. Nagy verseit, A Dunánál-t, A város peremén-t szavalta. Soha senki sem tudta őt megközelíteni verseinek előadásában. A verssorok saját, kérlelhetetlen törvényszerűségük ünnepélyességével hagyták el ajkait. Az indulatok csak a mélyben feszültek. A magyar nyelv zárt szépsége, a költő mondanivalójának szigorú következetessége semmiféle pátoszt nem tűrt meg. A közönség kitörő lelkesedéssel ünnepelte. Utána gyalog sétáltunk haza Budára, örömmel újságolta, hogy éppen befejezte születésnapi versét. Azon melegében mondta el, kérésemre többször is.
Nem sokkal később Attilát újra behozták a szanatóriumba, állapota súlyosbodott. Lánckezelést alkalmaztak, ami – úgy tudom – Pesten akkor még kísérletszámba ment. A melléképületben feküdt, de már az olcsóbb traktusban. Hatvány Bertalan fedezte a költségeket. Nemigen hagyta el az ágyat, alig evett, a cigaretta szüntelenül égett sárga ujjai között. Egész testét égések nyomai borították. Bárki jött hozzá, cigarettáért könyörgött.
Ágya szélén ültem, és vele zokogtam: együtt sirattuk szellemének kialvását. Én láttam őt „egész valójában kancsítani”. Rongyai helyett vittem neki egy pizsamát. Margitnak, a szőke, arisztokratikus ápolónőnek titokzatos arccal mesélte, hogy van itt valaki, aki nagyon jó őhozzá. De azután Margit nem akart hozzá beengedni, mert Attila rémülten panaszolta, hogy én meg akarom őt ölni.
Nem hiszem, hogy befejezték a kezelést. Testvérei érte jöttek, és elvitték. Ekkor láttam utoljára. Karonfogták a szánalmasan lesoványodott embert, es kisomfordáltak vele.
Egy téli estén Déry Tiborral találkoztam. Szándékosan közömbös dolgokról beszélgettünk. Aztán valamelyikünk mégis megszólalt: „Hát meghalt Attila.” Aznap délben olvastuk öngyilkosságának hírét. Attila a vonat elé dobta magát, amely eltörte nyakcsigolyáját és levágta jobb karját. De erről nem bírtunk beszélni.
Megpróbáltam később tolmácsolni Attila előadásmódját Brassai Viktornak, a kitűnő erdélyi költő-előadóművésznek. A versek még az ő előadásában is hamisan csengtek. Sokáig hordoztam magamnál Attila Nagyon fáj kötetét. Lírájának mélységes zeneisége állt hozzám legközelebb, szerelmes verseit úgy próbáltam visszaadni, ahogyan annak idején tőle hallottam őket. Nem tudom, sikerült-e? 1940-ben Kolozsvárott ért Duci barátnőm levele, melyben jelezte, hogy postára adott nekem egy könyvet. A könyv József Jolán Attila-életrajza volt, melynek utolsó előtti két oldalán egy levelet olvastam Attila hagyatékából. (…) Jolán az ismeretlen nő levelével zárja, és e sorokkal dedikálja neki a Duci által elküldött könyvét: „Ki volt az, aki úgy szerette, hogy ezt megérezte…”
A levél egyetlen fájdalmas kiáltás. Az utolsó nyáron, Attila két szanatóriumi tartózkodása között íródott. „Az, hogy annyit tudsz a szerelemről, onnan van – idézi József Jolán –, hogy költő vagy, s amit szólsz róla, nem filozófia, de költészet! És te nem is tudod, de mikor nem is szóltál, csak figyeltél, még akkor is úgy daloltál, ahogy én azt még sohasem hallottam… Ne félj, nem takarlak be többé szomorúságom szürke ködmönével, még ha Te melegednél is alatta. Te olyan nagyon szomorú vagy, hogy Neked a más bánata szórakozás és feladat is lehet és rajtad a Te örömöd se segít! Nem is leszel Te megsegítve soha, és ezt a tehetséged rendezte ilyen bölcsen, hogy énekelni tudj… Tegnap este Nálad voltam és betekintettem üres szekrényedbe. Tudod, mit láttam a szekrényben? Egy ingnek a lehulló, elszakadt karját, mint egy eltemetett emberét! Azóta sírok.„
„Döbbenetes volt az a pár sor – írja Jolán – »tudod, mit láttam a szekrényben? Egy ingnek a lehulló, elszakadt karját, mint egy eltemetett emberét!« Attila ingét este áztattam be, még ott feküdt a véres vízben. A karja leszakadt. Attilára már rászögezték a koporsó fedelét. Ki volt, az, aki úgy szerette, hogy ezt megérezte?… ”
Jolán sokáig nyomozott a levél névtelen írója után. Egyszer Duciéknak is megmutatta a levelet. Duci elővette hozzá írt kolozsvári leveleimet. Nem volt nehéz a két írást azonosítani.
Jolánnal először 1941-ben, majd 1946-ban találkoztam egy József Attila-emlékünnepségen. Szenvtelen arccal mesélte, hogy rákbetegségben szenved. Arról az ünnepségről hiányoztak Attila közvetlen barátai (…)
Attilától még akkor sem búcsúzhattam el véglegesen. 1951-ben, röviddel Angliába érkezésem után, súlyos autóbuszszerencsétlenség ért, bal karom teljesen összeroncsolódott, akárcsak Attila jobb karja. Az én vízióm mindkettőnk sorsa volt.
A kolozsvári lány emlékezéseit szeretném néhány adattal kiegészíteni. Elsősorban is (erről a Korunk-béli írásomban nem szóltam), a kolozsvári lány neve Eisler Klári; apja a kolozsvári neológ izraelita egyház főrabbija, dr. Eisler Mátyás, Kolozsvár akkori értelmiségének egyik haladó képviselője, a húszas évek vitarendezvényeinek állandó részvevője. (Máig emlékszem például egy pszichoanalízis-individuálpszichológia, azaz Freud kontra Adler vitára, melyen igen korszerűen szólalt fel.)
B. Duci, akiről a visszaemlékezésben ismételten szó esik, s akinél, mint írja Eisler Klári, „később Rajk Júliát is megismertem”, s aki „figyelmeztetett egyszer, hogy nálunk tartózkodik József Attila” – Becsky Duci, a feleségem.
Klári úgy emlékszik, hogy egy irodalmi egyesület hívta volna meg József Attilát szerzői est megtartására. Mintha ez nem irodalmi egyesület lett volna, hanem a Pénzügyi Tisztviselők Szakszervezetének Székháza. Ott voltunk feleségemmel, és Klárival együtt kísértük a költőt az est után Budára.
Klári azonban úgy emlékszik, hogy a „Születésnapomra” című versét olvasta fel útközben, én pedig úgy, hogy a „Hazám”-at. [Erről az estéről részletesen ír Becsky Andor a Korunkban: A kolozsvári leány, 1958. 4. sz. – A szerk.]
Amit Klári József Attila versmondó művészetének különlegességéről ír, úgy igaz. Egy zeneszerző a következőképpen jellemezte: „Hangja egyes versszakok végén egy tiszta kvartot, a költemény végén pedig pontosan egy oktávot ereszkedik.” Egy nyomdász pedig így emlékezik: „Csodálatosan tudta saját verseit olvasni. Minden elejtett szó értelmet kapott: mély hangon, ütemesen szavalta strófáit, a hallgatóit részesévé tette annak az élménynek, ami benne újraéledt a vers olvasása közben.”
Brassai Viktorra Klári úgy emlékszik, mint akinek az előadásában a József Attila-versek hamisan csengtek. Nem akarom félreérteni; úgy gondolta nyilván: összehasonlítva a József Attila előadóművészetével. Mert tudni kell, hogy Brassai Viktor a kor egyik legnevesebb, ha ugyan nem a legjobb versmondója volt. Körülbelül háromszáz verset elemzett-készített elő szavalásra, ebből nyolcvan-száz József Attila-vers volt.
Klári hivatkozik Margitra, az arisztokratikus magatartású ápolónőre, aki nem akarta őt a beteg költőhöz engedni, mivel József Attila panaszkodott, hogy Klári meg akarja őt ölni. Valószínű, hogy így volt, hiszen ezekben a napokban látogattuk meg mi is József Attilát, aki azzal fogadott, hogy bújjunk el a legközelebbi bokorban, mert felismerni véli üldözőit, akik most léptek be a Siesta kapuján. Pár pillanat múltán azonban már nyugodtan ültünk a szép park egyik padján és csendesen beszélgettünk.
Klári megemlíti, hogy még az 1946-os emlékünnepen sem búcsúzhatott el véglegesen József Attilától; Angliába érkezése után, 1951-ben súlyos autóbuszszerencsétlenség érte, bal karja teljesen összeroncsolódott. És ezzel fejezi be: „Az én vízióm mindkettőnk sorsa volt.” Múlt időbe tette a mondatot, mintha sorsuk kettőssége most már feloldást nyert volna… Nem így történt. Alig néhány év múlva férjével együtt öngyilkos lett.
Megjelent A Hét V. évfolyama 14. számában, 1974. április 5-én.
