Három kaliforniai egyházmegye is csődöt jelentett nemrégiben, mégpedig ugyanazon okból kifolyólag. A Santa Barbara, Oakland és San Francisco székhelyű püspökségekre tudniillik óriási anyagi terhet ró a papjaik által szexuálisan zaklatott személyek részére kifizetendő kártérítések összege. A napvilágra került esetek száma kimagasló. A rengeteg áldozat többségét még gyermek- vagy tinédzserkorában érte abúzus; az elkövetők jó része már nem aktív, esetleg elhunyt időközben.
Sajnos a jelenség nem korlátozódik az Egyesült Államokra, többek között földrészünk is erősen érintett. Az öreg kontinens nyugati felén a beismerést, illetve a szégyent már nemcsak bocsánatkérés, de az áldozatok segítése is követte. Nem csupán az anyagi jóvátételt értem ezen, hanem a zaklatottaknak nyújtott pszichológusi segítséget is a velük történt események feldolgozásában. Egy azonban biztosnak látszik: az abuzáltak túlnyomó többsége jó eséllyel soha nem talál vissza Szent Péter nyájához.
Kelet-Európában más a módi. Még a szentté avatott II. János Pál pápát is olyan vádak érik manapság, hogy bíborosként a lengyelországi papok által elkövetett szexuális visszaélések eltussolására törekedett, az elkövetőket pedig szankcionálás helyett mindössze áthelyezéssel sújtotta.
Tapasztalatom szerint hazánkban is az a legfőbb szempont, hogy ne érje szó a ház elejét. Húszévnyi katolikus múltam során azt tapasztaltam, hogy valószínűleg az égető paphiány miatt az egyházi illetékesek nem egy esetben vonakodtak hinni a jelentkező áldozatoknak. Az Orbán-kormány magatartása pedig egyenesen ambivalens: miközben könyveket fóliáztatnak be gyermekvédelem címén, és megbélyegzik az LMBTQ-közösséget, úgy tesznek, mintha legfőbb szekértolójukat, a hazai katolikus egyházat egyáltalán nem érintené a pedofília problémája. Holott igenis érinti; gondoljunk csak a papi rendből kilépett Hodász András vallomására, melyet az őt korábban érő abúzusról tett.
A legfőbb tanulság persze az, hogy ennek a világméretű problémának a valódi megoldása nem merülhet ki a bántalmazottak utólagos kompenzálásában. A kiváltó okok megszüntetése lenne a legfontosabb, jelesül bátran hozzányúlni a katolicizmus ásatag dogmatikájához. Ma egy katolikus, ám homoszexuális fiatalember egyháza tanítása szerint nem élhet párkapcsolatban. Mivel családot nem alapíthat, hitéhez azonban hű kíván maradni, jóformán egyetlen út áll előtte: a papi hivatás. Ezért ismerhetek hazánkban magam is rengeteg meleg klerikust. A szexuális ösztönt azonban csupán ideig-óráig lehet elfojtani, s ezzel beteges vágyak kialakulását is kockáztatjuk. Innen pedig már csak egyetlen lépés a kéretlen közeledés egy azonos nemű, akár fiatalkorú laikushoz.
A homoszexualitás egyházi stigmatizálásának megszüntetésében, és ezzel párhuzamosan a világi papok cölibátusának eltörlésében látom a megoldás kulcsát. Egy bölcs pápa beláthatja: eklézsiáját a szégyentől és a mérhetetlen anyagi veszteségektől egyaránt megkíméli, ha nem enged ebben az ügyben a bíborosi testület maradi szárnyának.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. szeptember 12-én.
