Szülővárosom közterületein meglepően sokan vannak a filippínók. Egy multinacionális cég helyi összeszerelő üzemébe verbuválta őket a magyar állam, műszak után pedig a külföldi dolgozók szívesen fedezik fel együtt a település nevezetességeit.
A helyi lakosságot láthatóan nem zavarják. Elenyésző kisebbséget alkotnak azok, akik szóvá teszik, hogy e vendégmunkások leszorítják a béreket. Hiszen ami nálunk a megélhetéshez alig elegendő éhbérnek számít, az számukra – úgy tűnik – álomfizetés. De azt a megjegyzést tényleg csak egy-két cinikustól hallottam, hogy Orbán Viktor elévülhetetlen érdemeket szerzett – a távol-keleti nyomor enyhítésében.
A helyiek többségének sztoikus nyugalma csupán azért feltűnő, mert térségünkben a kormánypártok támogatottsága úgyszólván évtizedek óta töretlen. Azé a Fidesz-KDNP-é, mely öt évvel ezelőtt földcsuszamlásszerű győzelmet aratott a törvényhozási választásokon, éppen a migránsok elleni hergeléssel. Holott olyan plakátot is láttam akkoriban, mely éppen a magyarok munkahelyét féltette a bevándorlóktól.
Messze nem ez az egyetlen következetlenség az orbáni garnitúra retorikájában és cselekedeteiben. Gyurcsányt keresetlen szavakkal átkozták ellenzékből a vasúti szárnyvonalak bezárása miatt, most pedig pontosan ugyanazt teszik, amit az akkori kabinet. Azt állították, hogy az euró árfolyamának, illetve a benzin árának bizonyos szintje fölött az aktuális miniszterelnöknek el kell gondolkodnia a lemondáson. Nos, a közös európai valuta minden eddiginél drágább nálunk, a benzinár pedig soha nem látott csúcsokon; mégsem látom jelét annak, hogy Orbán Viktor a hatalom átadására készülne. Amikor a baloldali kormányfő üzletet próbált az oroszokkal nyélbe ütni, egyenesen hazaárulást kiáltottak. Most meg égnek meredő hajjal figyelhetjük, a soha meg nem térülő paksi beruházással miként hozza létre Orbán hazánk végzetes pénzügyi függőségét Moszkvától.
Politikai ellenfeleiket előszeretettel kommunistázzák, de közben összekacsintanak a pekingi bolsevik rezsimmel, és az általuk idetelepített, felettébb környezetszennyező akkumulátorgyárak révén a jobb sorsra érdemes magyar földet a Kínai Népköztársaság veszélyeshulladék-temetőjévé teszik, fütyülve a társadalmi tiltakozásra. És ha már itt tartunk: Áder János ex-államfő folyton a környezetvédelem apostolaként prédikál, Kósa Lajos viszont épp a napokban tett tanúságot klímaszkeptikus nézeteiről.
Az embernek megáll az esze attól, hogy a Fidesz-KDNP törzsszavazóit a jelek szerint egyáltalán nem zavarják a felsorolt ellentmondások. Itt nem csupán a társadalmi emlékezet rövidségéről van szó. A populizmus lényegéhez tartozik, hogy az imádott népvezérnek a szektája tagjai mindent megbocsátanak. A hazugságot, s a száznyolcvan fokos fordulatot is. Orbán Viktor esetében sem az a lényeg, amit mondott, hanem, hogy ő mondta – mindegy, hogy személyesen, avagy famulusai útján nyilatkoztatott ki valamit. Elismerem: a demokrácia megtépázott díszletei még állnak hazánkban. De a Nemzeti Együttműködés Rendszerét bizony kőkemény személyi kultusz jellemzi.
