„Nem demokrataként viselkedik, hanem a hatalmon levőkkel szemben álló, az eddigi ellenzéktől elforduló százezrek élére álló, mindenki mást kiküszöbölni kívánó népvezérként, hasonlóan az 1998-as, és még inkább a 2006-os, majd 2010-es Orbán Viktorhoz.”
Néhány hete Petőcz György Szótár és átbillenés című cikkében (ÉS, 2024/17., ápr. 26.) próbálta megragadni azt a fordulatot, amelyet a magyar politikában Magyar Péter fellépése szerinte elhozhat. Amíg a Fidesz hatalomgyakorlásának nyelvi megalapozását elemzi, rámutatva a Fidesz szótárának kulcselemeire, gondolatmenete magával ragadó. Eszembe jut, hogyan bosszankodott Kálmán László, a zseniális nyelvész amiatt, hogy az ellenzék rendre átveszi a Fidesz szótárát, legyen szó rezsicsökkentésről, migránsokról vagy nemzetpolitikáról, és ezzel eleve vereségre ítéli magát. Amikor azonban írásának zárórészében Petőcz átbillenést remél Magyar Péter fellépése nyomán, már nem győz meg. Abból, ahogy Magyar első megszólalásaiban „nemzeti minimumról” beszélt, ahogy mindenkit várt, mindenkit hívott a maga gyűléseire, a maga mozgalmába, legyen bár baloldali vagy jobboldali, konzervatív, szociáldemokrata vagy liberális, arra következtetett, hogy Magyar inkluzív nemzetfogalmat állít Orbán kirekesztő nemzetfelfogása helyébe, és ezzel Orbán folyamatos harcot követelő logikáját kérdőjelezi meg.
Nekem már akkor sem így tűnt. Történetesen a Petőcz-cikk megjelenésének napján azzal leptem meg Bolgár Györgyöt a Klubrádió adásában, hogy azt mondtam: Magyar Péter nemcsak volt fideszes, de ma is az. Szentes Ágota kiváló cikkében elsőként foglalta össze Magyar Péter korai megszólalásainak azokat a pontjait, ahol az orbánizmus gondolati keretei között maradt (Kormányváltó? Megváltó?, ÉS, 2024/14., ápr. 5.). Magyarnak az Ukrajnával szembeni putyini agresszió, az Európai Unióhoz való viszony és a jogállamiság kérdéseiben elfoglalt álláspontja – melyet azóta számos alkalommal elismételt – aggasztotta Szentest, s teszi Magyart mint politikust sokunk számára azóta is elfogadhatatlanná. Én más szempontot tennék hozzá. Magyarnak a „nincs jobb, nincs bal, csak magyar” formulája bizony Csurka István emlékezetes „se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar” jelszavára emlékeztet, és az korántsem inkluzív nemzetfelfogást jelentett.
Azt, ahogy Magyar kezdettől fogva a piros-fehér-zöld zászlókat írta elő rendezvényein, sokan amiatt üdvözölték, hogy lám, visszaveszi a Fidesztől a nemzeti jelkép használatát, szemben az eddigi ellenzékkel, amely zavarban van a nemzet fogalmával kapcsolatban. Nem így látom. Mindenekelőtt, szerintem az SZDSZ sem volt, és a DK vagy a Momentum sincs zavarban a nemzettel kapcsolatban, csak éppen mást tekint nemzeti elkötelezettségnek, a magyar nép szolgálatának, mint a nacionalisták. De van itt egy másik mozzanat is. A politikai pártok, amelyek egy plurális demokráciában magukat az egyik lehetséges politikai irány megtestesítőjeként fogják fel, versenyre kelve a többi párttal, gyakran választanak maguknak színt a vizuális megjelenéshez. A baloldal, a szocialisták, kommunisták színe hagyományosan a vörös, a liberálisoké a sárga vagy a kék. Az 1989 utáni magyar politikában előbb az MDF választotta magának a zöldet, majd az később világosabb árnyalatban a környezetvédők (az LMP, majd a Párbeszéd) színe lett. Németországban és Ausztriában a szociáldemokraták és kommunisták természetesen a vöröst használják, a környezetvédők magától értetődően a zöldet, a német liberálisok a sárgát, a liberálisból lett osztrák szélsőjobboldalé a kék, a konzervatív, kereszténydemokrata pártot pedig hagyományosan fekete színnel jelölik. (Ausztriában ezt Sebastian Kurz a párt megújításával próbálkozva türkizre váltotta, de ez sem mentette meg a visszaélései miatti bukástól.) Itthon az új pártok is keresnek maguknak színt: a Momentum a lilát választotta, a DK először bordóval próbálkozott, majd kékre váltott. Amikor Magyar nem választ magának színt, hanem nemzeti zászló használatát írja elő híveinek a rendezvényeken, azt a Fideszt követi, amelynek rendezvényeiről eltűnt a narancsszínű, sötétkék feliratos korai Fidesz-zászló, amelyen még a liberálisok által nemzetközileg használt színek voltak láthatók (a narancssárga elem a Fidesz plakátjain él tovább), s a piros-fehér-zöld zászlók és molinók erdeje hivatott kifejezni: ők a nemzet egyedüli képviselői, szemben ellenfeleikkel, akik, mint Orbán Viktortól tudjuk, „idegenszerűek”. (Ungváry Rudolf emlékeztet erre minden adódó alkalommal.) A nemzeti színek használata Magyar Péter gyűlésein szintén azt üzeni: akik itt az ő hívó szavára felsorakoznak, azok nem plurális demokrácián belül az egyik lehetséges politikai alternatívát, hanem szemben az elnyomókkal, akiket az új vezér a Gyurcsány–Orbán paktumként jelöl meg, az egész nemzetet kívánják képviselni. Ahhoz hasonlít ez, ahogy a konstruált ellenfelekkel, Sorossal, Brüsszellel, Gyurcsánnyal szemben az egész magyarságot képviseli a piros-fehér-zöld színek alatt a Fidesz. (Elvégre az ellenfelek külföldiek, vagy a külföldiek kiszolgálói.) Amikor első interjúiban a mai Fidesszel való szembefordulását magyarázta, nem az 1988-as liberális, hanem az 1998-as Fideszt jelölte meg követendő irányként, azt, amely az MSZP–SZDSZ-kormányt immár keresztény-nemzeti alapra helyezkedve, az ellenfelet idegenszerűként megbélyegezve győzte le.
Az európai parlamenti kampány fontos mozzanata volt, hogy Magyar Péter csak a kormány televíziója által rendezett, úgymond általa kiharcolt „vitán” volt hajlandó részt venni, viszont minden más, a többi ellenzéki párttal folytatandó nyilvános vitától ugyanúgy elzárkózott, mint a Fidesz listavezetői: Deutsch Tamás, illetve Szentkirályi Alexandra. Az „elemzők” és újságírók nem akadtak fönn ezen a tényen, többnyire készségesen elfogadták, hogy neki úgymond nem érdeke kockáztatni. Valójában ez elfogadhatatlan: annak világos kifejezésre juttatása, hogy nem úgy tekint az eddig ellenzékben politizálókra, mint más politikai irányok képviselőire egy plurális politikai rendszerben, hanem mint megsemmisítendő tényezőkre, hiszen „a magyarok” érdekeit csak ő képviseli nemcsak a Fidesszel, de a régi ellenzékkel szemben is. Nem demokrataként viselkedik, hanem a hatalmon levőkkel szemben álló, az eddigi ellenzéktől elforduló százezrek élére álló, mindenki mást kiküszöbölni kívánó népvezérként, hasonlóan az 1998-as, és még inkább a 2006-os, majd 2010-es Orbán Viktorhoz.
Az ÉS-ben legutóbb Gadó Gábor fejtette ki a tőle megszokott alapossággal Magyar Péter fellépésével kapcsolatos aggályait (Vezérek kora, ÉS, 2024/25., jún. 21.). Felteszi a kérdést: „Beérjem-e »lelkesítő« szólamokkal, miközben alig tudni valamit arról, hogy a Tisza Párt mit tart a XXI. századi állam feladatairól, miként vélekedik az emberek köz- és magánéleti jogairól.” Fontos szempontokat tesz hozzá ahhoz, amit Szentes Ágota cikke óta sokan vetettünk fel a magyar nyilvánosságban. Egy mozzanatra azonban nem tér ki külön, melyet én kiváltképp fontosnak tartok.
Vajon eldobta-e Magyar Péter az Orbántól örökölt szótárt, mint azt Petőcz feltételezi? Azon a tévévitán, amelyet a kormánytévé rendezett, és amelyen a Fidesz EP-listavezetőjéhez, Deutsch Tamáshoz hasonlóan ő is hajlandó volt odaállni a többi listavezető mellé, első megszólalásában, legfontosabb üzeneteként a következőképpen fogalmazott: „Aki a Tiszára szavaz, a békére szavaz.” Márpedig Orbán szótárában már a 2022-es országgyűlési kampányban is, és a mostani európai parlamenti kampányban is ez volt a legfontosabb szócikk. Orbán békének nevezi azt, ami valójában Ukrajna kapitulációja lenne az agresszor előtt. Orbán szótárában háború az agresszorral szembeni ellenállás, háborúpártiság az agresszorral szembeni ellenállás támogatása. Ezzel vádolja az Európai Unió vezetőit és az Egyesült Államok demokrata kormányzatát, itthon pedig a „baloldalinak” bélyegzett ellenzéket. Ugyanakkor önmagát a béke garanciájaként mutatta és mutatja fel kampányaiban. Magyar Péter viszont, aki a lengyel Rzeczpospolitának adott interjújában leszögezte, hogy Orbánhoz hasonlóan ő sem szállítana fegyvert a honvédő harc támogatására, kampányában rendszeresen békepártinak nevezte magát, és Orbán szótárát lapozta fel, amikor a tévévitában a választóknak üzent. Túl a választási kampányon immár világos: fellépése semmiféle átbillenést nem jelent, az folyik vele tovább, amit a Fidesztől megszoktunk.
A szerző Facebook-bejegyzése 2024. július 7-én. Forrás: Élet és Irodalom
