Kardos András A konkrét totalitás. A DK és a többiek címmel érvel az Agorán azzal szemben, hogy Magyar Péter pártja mellett a DK és más demokratikus párt valamilyen módon egyáltalán elinduljon a jövő évi választáson (ÉS, 2025/18., ápr. 30.). Azoktól, akik eddig nem jártak sikerrel az Orbán-rendszerrel szemben, szerinte ezután sem várhatunk semmit. Kardos nem is érinti azt, hogy egyáltalán mit képvisel a politikában Magyar Péter, és mit az eddigi ellenzéki pártok. Amióta Kardos írása megjelent, a Momentum elnöksége máris megfogadta a javaslatot, és azt tervezi, hogy a párt el sem indul jövőre, úgymond ezzel járulva hozzá a „rendszerváltáshoz”, amin Magyar Péter választási győzelmét érti.
Magyar Péter fellépését közvetlenül követően, még az európai parlamenti és fővárosi közgyűlési választás előtt Bojár Gábor így írt a HVG-ben: „Magyar Pétert nem kell szeretni, sőt bízni sem kell benne. (…), elég drukkolni neki” (2024. május 7.).
Az EP- és fővárosi választások után, június 20-án Tóta W. Árpád már konkrétabb javaslatot fogalmazott meg: „…Orbánnak meg kell buknia. És ez csak akkor lehetséges, ha az esélytelenek előreengedik az esélyest.” Amin azt értette, hogy „le kéne vonulni a pályáról, legalább egy körre” (HVG, június 20.). A még a pályán levő kisebb ellenzékieknek „méltányos, nyílt, számonkérhető alku” keretében meg kell állapodniuk Magyar Péterrel, hogy egyetlen alkalommal nem indulnak, hogy ő győzhessen, és a következő, akár előrehozott választáson, egy arányos választási rendszerben újra mindenki elindulhat.
Bojár Gábor megfogalmazásával akár egyet is tudok érteni. A mostanság látható közvélemény-kutatási eredmények szerint a jövő áprilisi választás Orbán Viktor és Magyar Péter között dől majd el, ezért annak drukkolok, hogy Magyar Péter nyerjen, Orbán Viktor veszítsen, rendszere bukjon meg. Ugyanakkor, ha Bojár szerint sem kell benne bízni, akkor – tudva, hogy vagy két és fél millió honfitársunk bizonyára rá szavaz – nem kell feltétlenül rá szavaznunk. A szavazás a bizalomról szól. Arra szavazunk, akiben bízunk. Egy francia elnökválasztás második fordulójában Orbánnal szemben alighanem Magyarra szavaznék, ám ez nem francia elnökválasztás második fordulója lesz, ahol csak két név szerepelhet a szavazólapon.
De hát nem arról beszélünk a 2014-es választás óta újra meg újra, hogy az egyéni választókerületekben egyetlen jelölt álljon szemben a Fidesz jelöltjével? Ehhez mindig az ellenzéki pártok választási együttműködésére volt szükség. Tóta W., Kardos és mások ehelyett javasolják, hogy egy alkalommal ne induljon a Fidesszel szemben más, mint Magyar Péter pártja, amihez Tóta W. hozzáteszi: ez „nyilvános, nyílt, számonkérhető alku” révén történjék. Csakhogy Magyar Péter semmiről nem hajlandó a régi ellenzéki pártokkal nemhogy megállapodni, de tárgyalni sem. A Kutyapárttal sem áll szóba. Azt pedig elutasítja, hogy ha megnyeri a választást, ne töltse ki kormányon a négyéves ciklust. Kardos András viszont anélkül szorgalmazza azt, amit Tóta W. annak idején számonkérhető alku alapján javasolt. Ennek több a realitása, de vajon helyes-e?
*
Tévesnek tartom Kardos kiindulópontját, miszerint a DK és a többi parlamenti párt tehetetlennek bizonyult az Orbán-rendszerrel szemben, tehát nincs több keresnivalójuk a politikában. Nem az Orbán-kormányt nem tudták három választáson „leváltani” (már a szóhasználat is téves), hanem az Orbán-rendszert nem tudták másfél évtizeden át megdönteni. Önkényuralmi rendszerek nem szoktak választáson megbukni. Igaz, Orbáné újmódi önkényuralom, amely mindeddig jellemzően nem erőszakkal, hanem propagandával, félrevezetéssel, lekenyerezéssel és egzisztenciális fenyegetéssel biztosítja be magát. A demokrácia látszatát is fenntartja, többpárti választásokat is rendez. Ezért nevezik az elméletalkotásra vállalkozók fasisztoid mutációnak (Ungváry Rudolf) vagy spin-diktatúrának (Gurijev és Daniel Treisman), de a lényeget tekintve önkényuralom. Ha egy ellenzék, amely úgy-ahogy, de mégiscsak megkérdőjelezi az önkényuralom legfontosabb eszmei támasztékait: a nacionalizmust, a Nyugat-ellenességet, a kisebbségiek és nincstelenek megbélyegzését és elnyomását, és ennek a megkérdőjelezésnek intézményes politikai keretet ad, a választáson pedig felsorakozik mögötte a választók egynegyede vagy akár egyharmada, már elért valamit, amennyiben létező politikai alternatívát kínál. Ilyen önkényuralommal szemben már az is bátor tett, ha néhány országgyűlési képviselő nemmel szavaz a kettős állampolgárságra, a hajléktalanok üldözésére, az Ukrajnát segítő fegyverszállítás elutasítására vagy éppen a két- és háromgyerekes anyák örökös szja-mentességére, amit joggal nevezett világraszóló gonoszságnak e lapban Bokros Lajos (2025/11., márc. 14.). Egy ilyen újmódi önkényuralommal szemben akkor is fontos az ellenzékiek fellépése, ha nem tudják választáson legyőzni az önkényuralmat. Tehetetlenséggel, alkalmatlansággal vádolni őket elemzési hiba. Ha egy megváltozott helyzetben mégis látszik most némi esély az immár magabiztosságát vesztő önkényuralom megbuktatására, ebben támaszkodni érdemes arra, amit a korábbi ellenzék az önkényuralom eszmei alapjainak megkérdőjelezésében teljesített.
Rendben, drukkoljunk Magyar Péternek, de tartsuk észben, ő úgy indul harcba az orbáni hatalom intézményeinek megtöréséért, hogy közben nem nyúl annak eszmei tartóoszlopaihoz. Kardosnak és a hozzá hasonlóan érvelőknek erre a kettősségre nincs szavuk, vagy éppen kifejezetten üdvözölik mint sikerrel kecsegtető taktikát. Én ezzel szemben azt gondolom, hogy az Orbán-rendszert mint rendszert megbuktatni csak az tudja, aki ezeket az eszmei tartóoszlopokat is kikezdi.
*
Miért nem bízom Magyar Péterben? Két korábbi írásomra hivatkozhatom. Az egyikben (Magyar Péter hatalomban, ÉS, 2024/47., nov. 22.) abból indultam ki: a hazai országos politikában ellenzékben levő és e minőségében nem döntéseket hozó, csak beszédeket mondó Magyar az Európai Parlamentben és a Fővárosi Közgyűlésben már döntéseket hozó, tehát hatalmi pozícióban van. Amit ott tesz, ahogyan ott szavaz, az fontos kérdésekben elfogadhatatlan. Az Európai Parlamentben távol tartja magát Ukrajna honvédő háborújának támogatásától, akárcsak az Orbán-kormány. A fővárosi közgyűlésben összemossa a demokratikus pártokat a Fidesszel, egyként kezeli őket ellenségként, és választáson szerzett mandátumait a Csurka Istvántól örökölt és a Fidesztől átvett felfogásban, Vitézy Dáviddal összefogva felkészült szakmai vezetők eltávolítására használja.
Másik írásomban (Tíz nem, két igen, ÉS, 2025/14., április 11.) elemeztem Magyar országos szavazásra feltett kérdéssorát, és érdemben vitattam a kérdéseiben sugallt válaszokat. Azóta kiderült, a kérdéssorra válaszoló több mint egymillió embernek – két kérdést kivéve – közel száz százaléka szavazott igennel, és a két kivétel közül az egyikben is nyolcvan százalék fölött voltak az igenek. Korábbi elemzésemhez most hozzátehetem: ezek szerint a kérdésekre a megkérdezettek számára kézenfekvő válaszok adódtak, melyek azonban semmiféle, felnőtt választópolgároktól elvárható komoly megfontolást nem igényeltek. Kiváltképp annak megfontolását nem, hogy milyen áron valósíthatók meg a kérdésekben sugallt ígéretek, s miféle járulékos hatással járhatnak. Ez pedig azt mutatja: Magyar ahhoz hasonlóan vezeti meg támogatóit, ahogyan azt a Fidesztől a „nemzeti konzultációkban” és népszavazási kampányokban megszoktuk.
E tekintetben mintha igazolódna az, amit egy évvel ezelőtt mondtam Bolgár Györgynek a Klubrádió adásában: nem az a baj Magyar Péterrel, hogy fideszes volt, hanem hogy ma is az. Ugyanazokkal a politikai technikákkal él, mint a Fidesz. Most már hozzátehetem, sokak által ünnepelt nagyváradi menete is fideszes örökség: magyar csúcspolitikus piros-fehér-zöld zászlót lobogtatva jelenik meg Románia területén, „nemzetegyesítésről” beszélve.
És nem csak e tekintetben igazolódott. A Fidesz tette már ellenzéki időszakaiban a politikai harc fő eszközévé a hazugságot, az ellenfél folyamatos rágalmazását. Kevesen emlékeznek már, hogyan tüntette fel akkoriban az MSZP–SZDSZ-kormányokat a külföldi érdekek képviselőjeként, hogyan vádolta „békés tüntetők” elleni terrorral, hogyan lett Gyurcsány „szemkilövető”, Bajnai „libás”. Ezt folytatja most azzal, ahogy Ukrajna ügynökeként állítja be Magyar Pétert és Ruszin-Szendi Romuluszt. De ugyanilyen módon jár el maga Magyar Péter is, amikor húszéves Gyurcsány–Orbán-korszakról, Orbán–Gyurcsány-paktumról beszél, sőt egy ízben odáig ment, hogy Gyurcsánynak tulajdonította a rendbontóknak a 2006-os tévéostromra való mozgósítását. Nem csupán egy-egy blöffről vagy füllentésről van szó, hanem ugyanúgy hazugságépítményről, mint a Fidesznél. Vajon megbízhatunk-e abban, aki a Fideszhez hasonlóan a politikai harc magától értetődő eszközeként kezeli a gátlástalan hazudozást, a politikai ellenfél rágalmazását?
*
Rendben, tegyük egy időre félre nézetkülönbségeinket, melyek abból fakadnak, hogy Magyar Péter nem szakított a Fideszben tanult világképpel. Amit viszont Magyar politikai viselkedéséről, eszközeinek megválogatásáról az eltelt egy évben megtudtunk, azt nem lehet félretenni. Azok arra a következtetésre vezetnek, hogy ő a Fidesszel szembefordulva sem lett demokrata. Demokráciában a politikai harcban keményen támadják az ellenfél álláspontját, kormányon hozott intézkedéseit, de a legkeményebb politikai harcban sem rágalmazzák az ellenfelet, nem építenek kampányokat hazugságokra. Legfeljebb olyanok járnak el így, mint korábban Boris Johnson vagy most Donald Trump, aki ugyanúgy a demokrácia felszámolására tör, mint nálunk Orbán. Magyar Péter harcol ugyan az Orbán-kormány közvagyont fosztogató gyakorlata ellen, de saját nem demokratikus viselkedése az ellenzékben kétségessé teszi, hogy vajon hatalomra kerülve kész lenne-e a demokratikus normák betartására.
E kétségeket támasztja alá az is, ahogy saját „pártját” működteti. Amikor a rendszerváltás idején megalakult az MDF, a Fidesz, az SZDSZ, azonnal megkezdték a tagok toborzását, és megalakították vezető testületeiket. Magyar Péter pártjának egy évvel a megalakulása után nemhogy testületei nincsenek, de gyakorlatilag tagsága sincs, mert az a kéttucatnyi személy, akiket a bejegyzett párt tagjaiként emlegetnek, nem valóságos országos párttagság. Magyar Péter eleve abban az egyeduralmi modellben működteti pártját, amihez Orbán a Fideszben csak évekkel az alakulás után, kitartó belső harcban jutott el. A Tisza-szigeteket joggal szokták a Fidesz egykori polgári köreihez hasonlítani, hiszen a polgári körök résztvevőinek ugyanúgy nem voltak tagi jogaik a Fideszben, mint a Tisza-szigetekben tevékenykedőknek Magyar Péternél. A Fidesz példájából pedig azt tanulhattuk meg, hogy aki a pártot nem demokratikusan vezeti, az hatalomra jutva az államot sem.
Kardos András viszont azt írja: Magyar Péterrel szemben csak akkor gyakoroljunk kritikát, „ha nyer, s nem jó az, amit majd akkor csinál. Akkor például le lehet váltani.” Ugyan mire alapozza ezt?
*
Elfogadom: ha adottság, hogy a következő választás Orbán Viktor és Magyar Péter között dől el, drukkoljunk Magyar Péternek. Ugyanakkor abból, amit Magyar Péter politikai gyakorlataként látunk, az következik, hogy az volna kívánatos, Magyar ne egyedül győzze le Orbán Viktort, hanem ott legyenek mellette azok is, akik a hatalom – országos vagy helyi hatalom – birtokában már bizonyították, elfogadják és betartják a demokratikus politika normáit. Azok is, akik az Európai Parlamentben bizonyították elkötelezettségüket a nyugati demokráciák értékrendje és politikai gyakorlata mellett. Az pedig végképp nem volna kívánatos, hogy – miként azt célként jelöli meg – egymaga jusson kétharmados többséghez, ami országos teljhatalmat jelentene.
Ezért nem értek egyet azzal, hogy Orbánnal szemben mindannyian szavazzunk Magyar Péterre, és – mint Kardos András is írja – a régi ellenzéki pártok el se induljanak a választáson. Ellenkezőleg: azt tartom kívánatosnak, hogy a következő Országgyűlésben is legyen képviselete az Orbán-rendszerrel hosszú ideje elvi alapon szemben álló demokratikus politikai erőknek. Azoknak, amelyek szociáldemokrata, liberális, illetve zöld eszméket képviselnek, s általuk fennmaradna ezek szervezett képviselete a magyar politikában.
Tudjuk ugyanakkor, hogy a közvélemény-kutatások szerint ma az ellenzéki szavazók többsége Magyar Péter pártjára készül szavazni, tőle reméli a Fidesz legyőzését. Az egyes parlamenti ellenzéki pártokra csak kevesen szavaznának, és – esetleg a DK kivételével – önállóan nem érnék el az 5 százalékos küszöböt. A közvélemény-kutatók egy önállóan induló Kutyapárt bejutására sem adnak nagy esélyt. Közös jelöltek és lista esetén a küszöb már 10 vagy 15 százalékos lenne, aminek elérésére nem látszik esély. Többen is felvetették az ellenzékben, hogy pártjuk nem indít listát, ha Magyar Péter kész támogatni jelenlegi, egyéni választókerületben mandátumot szerzett képviselőik újraindulását. Magyar mindig elutasítja az ilyesmit, mindenütt a maga jelöltjét kívánja indítani. (Elutasította legutóbb az Együttből jött, a Momentum-frakcióban ülő Szabó Szabolcsot is mint „megélhetési politikust”.) Nekem sem tetszene ez a megoldás, mert fontosnak tartom a Magyar Péterétől eltérő politikai világkép szervezett képviseletét. Hogyan lehet akkor elérni, hogy ne egymást üssék ki a Fidesszel szemben induló ellenzéki jelöltek?
A legkedvezőbb megoldás az, ha Magyar felülvizsgálja elutasító álláspontját, és hajlandó választási együttműködésre a Fidesz régi ellenfeleivel. Ha viszont nem hajlandó – és akkor már a következményekért ő felelős –, akkor olyan választási pártot kell létrehozni, amelyet a jelenlegi, egyéni választókerületben mandátumot szerzett, ma az MSZP, DK, Párbeszéd, Momentum frakcióiban ülő demokratikus ellenzéki képviselők újraindítására és önálló lista állítására alakítanának, amihez persze további jelölteket is kellene állítani, s amelyben kívánatos lenne a Kutyapárt részvétele is listás és egyéni jelöltekkel. Így lehetne esélyük e jelenlegi képviselőknek az újabb mandátumszerzésre, a listának pedig a parlamenti küszöb elérésére. Így szavazni tudnának a Fidesz (és a Mi Hazánk) ellen azok a választók, akik az Orbán-rendszer bukását kívánják, de nem szívesen szavaznának Magyar Péterre. Nem vagyunk kevesen.
*
Elismerem: e megoldás kockázata, hogy a két lista indulásához az egyéni választókerületek nagy részében (pontosan kétharmadában) két Orbánnal szembeni jelölt indulna. Ez viszont csak akkor kerülhető el, ha Magyar Péter – látva az általa megvetett és elutasított demokratikus pártok választási pártban történő indulása esetén megjelenő erőt – feladja eddigi merev álláspontját, és kész tárgyalni a jelenleg mandátummal rendelkező egyéni jelöltek támogatásáról és a listás helyek megosztásáról egyetlen közös listán. Ha nem hajlandó erre, akkor viszont a többiek számára nem marad más, mint a választási párt. E két változatban érhető el, hogy minél többen tudjanak jó szívvel rendszerbuktató jelöltre és listára szavazni.
Medjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 22. számának Visszhang rovatában 2025. május 30-án.
