Emlékezhetünk rá: az elmúlt másfél évtized választási kampányaiban a Csak a Fidesz! mondatot is olvashattuk a Fidesz plakátjain, szórólapjain. Itt van előttem Magyar Péter egyik utolsó, minden postaládába eljuttatott szóróanyaga, a Tiszta Hang 9. száma, az akkor még miniszterelnök-jelölt képével és a kulcsmondattal: Csak a Tisza! Vajon azt a következtetést kell-e ebből levonnunk, hogy Magyar és mozgalma azt a hagyományt folytatja, amit a Fidesz teremtett meg: egymaga hivatott a magyarok politikai képviseletére, szemben a 2010 előtti, 1990-ben kialakult hagyománnyal, amely többpárti demokráciában gondolkodott?

Az új magyar parlamentarizmus 1990-ben létrejött gyakorlata szerint kormányváltáskor a parlamenti bizottságok hallgatják meg a miniszterjelölteket, szavaznak is róluk, és a kormánytöbbség által delegált bizottsági tagok támogató szavazata nyomán nevezi ki az új minisztereket a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök. Az új miniszterelnököt az Országgyűlés a parlamenti többség szavazatával választotta meg, míg az új ellenzék a miniszterelnök megválasztásakor nemmel szavazott. Ez most is így történt. Csakhogy ehhez 1990-től az is hozzátartozott, hogy a miniszterelnök megválasztásáról szóló szavazás egyúttal a miniszterelnök-jelölt által az Országgyűlésnek benyújtott, a plenáris ülésen ismertetett kormányprogram elfogadásáról, illetve – az új ellenzék részéről – elutasításáról is szólt. Az első Orbán-kormány programjának parlamenti vitájában magam is részt vehettem, elemeztem a kormányprogramban megfogalmazott koncepciót, s emlékszem még, Orbán ott ült a helyén az ülésteremben, és bólintott arra, amit elképzeléseit elemezve elmondtam: valóban úgy gondolja. A második Orbán-kormány megalakulásakor, 2010-ben is kormányprogramot vitatott az új Országgyűlés, hogy a továbbiakban a Kötcsén előadott, a centrális erőtér megteremtésére, a politikai alternatívák folyamatos küzdelmét kiküszöbölő szándékot formálisan is kifejezésre juttatva megszüntesse a kormányprogram parlamenti vitáját. Magyar Péter az új parlament alakuló ülésének forgatókönyvét a fideszes já­ték­rendet követve alakította ki: nem nyújtott be kormányprogramot az Országgyűlésnek, nem volt az új Országgyűlésben vita a be sem nyújtott kor­mány­programról, nem láthatta el feladatát az új ellenzék a kormányprogram vitatásával, szavazás csak – akárcsak a megelőző ciklusok indulásakor – a miniszterelnök személyéről volt. A fideszes játékrend a centrális erőtér po­li­tikai gyakorlatához illeszkedett, ahol az ellenzéknek nem volt érdemi funkciója a politikai rendszerben, s kor­mányprogram helyett az egyszavas „Folytatjuk” kijelentéssel kellett be­érnie.

Idén május 9-én azonban nem olyan módon alakult új kormány, mint a megelőző három alkalommal. Hatalomváltás, kormányváltás történt. Ennek az felelt volna meg, ha az új miniszterelnök benyújt kormányprogramot az új Országgyűlésnek, s arról plenáris vitát követően szavaznak. Még jobb lett volna, ha az új kormánynak nemcsak az 1989–90-ben létrejött parlamenti demokráciát elutasító szélsőjobboldali ellenzéke lenne, ha bejutott volna demokratikus ellenzéki párt is. Hogy nem került be, abban a Magyar Péter által „óellenzékiként” megbélyegzett pártok gyenge teljesítménye mellett annak a törekvésének is volt szerepe, hogy kiküszöbölje e pártokat a magyar politikából. Két éven át következetesen folytatott retorikájában nem ismerte el demokratikusnak az 1990 és 2010 közötti magyarországi politikai gyakorlatot. Noha Antallról tisztelettel nyilatkozik, annak fő művét, a két évtizeden át működő és Orbán Viktor által megsemmisített magyar parlamenti demokráciát sohasem ismerte el. (Ahogy Orbán Viktor 2010-től „zavaros két évtizedként” jellemzi az általa felszámolt új magyar demokráciát.) Nem véletlenül nem teszi ezt: az 1990 és 2010 közötti magyar politikai rendszer demokráciaként értelmezése ellentétes lenne azzal a hazugsággal, hogy győzelme az egységes „Orbán–Gyurcsány-korszak” végét jelenti. Ezzel van összhangban, hogy nem tért vissza a korábbi gyakorlathoz, és a kormányváltás forgatókönyvébe nem illesztette bele kormányprogram benyújtását, megvitatását és a róla szóló parlamenti szavazást. Nem pótolja ezt az, hogy már korábban elkészült egy terjedelmes program, amelyet beszédeiben ismertetett. Megtehette volna, hogy azt benyújtja az új Országgyűlésnek, megvitatják és szavaznak róla. Nem üres formaság ez, hanem annak kifejezésre juttatása, hogy mit gondol a politikai rendszer jellegéről, parlamenti demokráciaként fogja-e azt föl, ahol az ellenzéknek is megvan a funkciója. Nem érv ebben a dilemmában az uniós pénzek hazahozatalá­nak szükségességével indokolt sietség sem: az ehhez nélkülözhetetlen tárgyalásokat már jelöltként elkezdhette ő maga, és leendő miniszterei is.

Nem csoda, ha fel sem merült az új miniszterelnökben és csapatában, hogy megvalósítsák az egykori alkotmánybíró Vörös Imre régi, de újra meg újra megismételt javaslatát, hogy az Országgyűlés alakuló ülésén mondják ki az orbáni Alaptörvény érvénytelenségét. Ez fejezné ki a legjobban a Fidesz-rendszer legyőzésének rendszerváltás voltát. Nem, kétharmados többségével az Alaptörvény módosítgatására készül, hogy eltávolíthassa az Orbán vezette korábbi kétharmados többség által tisztségükbe helyezett személyeket. Tudjuk, e szándékát már a kampányban közölte, s ennek ismeretében szavazott április 12-én az új kétharmados többséget megteremtő több mint hárommilliós választói többség. A felhatalmazás megvan, csak az a baj, hogy ez is a fideszes gyakorlat folytatása lenne: a jogrendszer hozzáigazítása egy személyi döntéshez. Orbán aszerint módosította akár az Alaptörvényt is, hogy kit kívánt például a Kúria elnökévé tenni, most viszont Magyar ahhoz igazítaná az orbáni Alaptörvényt, hogy kiket kíván pozíciójukból eltávolítani. Legalább legyünk tudatában a szándék visszás voltának.

Már csak azért is, mert akár lemondanak az új miniszterelnök által az új Országgyűlésben is megismételt május 31-i határidőig a kiszemelt tisztségviselők, akár a jogrendszer módosításával szabadulnak meg tőlük, a következő kérdés az lesz, ki és hogyan találja meg az utódokat. Aligha történhet ez másképpen, mint hogy az új kétharmados többség megválasztja azokat, akiket Magyar Péter jelöl ki. Ahogy ezt korábban Orbán és a korábbi többség tette. Ez lenne a szakítás az Orbán-rendszerrel, annak tizenhat éven át követett logikájával? Sokan mondják manapság, hogy kétharmaddal mindent meg lehet tenni. Jó, hogy egykori SZDSZ-es képviselőtársam és politikai barátom, Hack Péter professzor szelíden, de meggyőzően figyelmeztet az ATV-ben: nem így van, kétharmaddal sem lehet mindent megtenni. Korlátot jelentenek az Európai Unió normái, és korlátot jelentenek az alkotmányos alapelvek.

Azt írja Odze György az ÉS-ben, hogy tanuljunk meg örülni (2026/19., máj. 8.). Tudok örülni annak, hogy megbukott az Orbán-rendszer, ahogy tudtam örülni 2002-ben is. Most még jobban örülhetünk, hiszen most nemcsak az Orbán-kormány bukott, mint akkor, hanem az Orbán-rendszer is, a maga egészében. Örüljünk ennek. De én akkor is az ÉS-ben figyelmeztettem saját pártom, az SZDSZ frakcióját, hogy nem helyes átvenni a fideszes többség olyan módszereit, hogy a saját képviselők interpellálják vagy kérdezik a minisztereket, hogy együtt lejárassák az ellenzéket. Most Magyar Péter híveit kell figyelmeztetnem: nem ad okot örömre az, ha az új kétharmados többség azt a logikát követi, amelyet a Fidesz hozott a magyar politikába.

Megjelent az élet és Irodalom LXX. évfolyama 20. számának Visszhang rovatában 2026. május 15én.