„Mint az égő fáklya, mely setétben lángol,
s magát megemésztve másoknak világol.
Míg az értetlenek nagy-bátran ítélik,
s a gyáva rablelkek gúnyolhatni vélik;
míg a bölcs örömmel szemléli, csudálja,
mint oszlik az elmék éjjeli homálya:
ő, noha van máris, ki szívből dicséri,
s hogy jót akart és tett, nyilván megisméri,
saját érdemében lelvén fő jutalmát,
népe jobb részében veti bizodalmát,
s reményli, hogy Árpád igaz maradéki,
hív fáradozásit megköszönik néki.”
1820 körül
