Napok óta olvasgatom a cikkeket arról, hogy Orbán elárulta az erdélyi magyarságot. Azonban minél többet olvasom annál kevésbé értem a történetet, hogy mi lenne a mögötte meghúzódó Orbán- stratégia.
A legtöbb elemző kész tényként említi, hogy valamiféle EU-s „patrióta” vétószövetségre törekszik Orbán Simionnal. Minden lehetséges, ahogy mindennek az ellentéte is. Különösen Orbánnal aki szent meggyőződésem szerint egy klinikai, kőkemény pszichopata. Semmiféle morális, emberi-emptikus szempontok nem érdeklik, a világot totálisan költség-haszon alapján nézi, zéró empátia, maximális egoizmus, azaz minden helyzetben abból indul ki, hogy számára (pártja, családja stb.) mi hoz több előnyt.
És pont ez a bajom ezzel a sztorival. A helyzet ugyanis az, hogy ennek az Orbán–Simion barátkozásnak a politikai költsége messze meghaladja a politikai hasznot, a lépés kockázata pedig minden eddigi Orbán-manőverénél nagyobb.
A haszon oldalon lesz ugye egy EU-szintű szövetséges. A költségoldal már annál vaskosabb. Gyakorlatilag ez a rendszerváltozás óta a magyar politikatörténet legsúlyosabb önimázs-rombolása.
Az Úz völgyi magyar sírokon táncoló AUR vezetőjével való barátkozáshoz képest a kettős állampolgársági népszavazás is kutyafüle az erdélyi magyarság szemében. Az erdélyi magyarság kiszolgáltatása, másodsorba sorolásával Orbán egy évvel a választások előtt kockára teszi cirka egy-két mandátumot is jelentő erdélyi szavazatokat, sőt, ennél is többet. Idáig az erdélyi magyarok, a székelyek afféle spirituális hivatkozási alap volt a Fidesz számára. A székelység elárulása a fideszes bázisban is komoly megütközést kelthet, ugyanakkor toronymagas labdát a középjobb Tiszának. Ráadásul mindezt egy meglehetősen kétséges szövetséges kedvéért. Eleve, egyelőre az sem biztos, hogy Simiont megválasztják. És ha meg is választják, kérdéses, hogy mi kötné Simiont ahhoz, hogy tartsa a szavát. Mikor lesz az a pont, amikor vállat von, és az AUR magyarellenes tagsága nyomására felrúgja az egészet. És ott marad Orbán hülyén, semmiért áldozta fel pártja erdélyi hátterét.
Szóval miért? Miért nem állt be Orbán egy számára nagyon is biztos politikai hasznot hozó, az AUR-ral konfrontatívabb pozícióba? Több valószínű hipotézis van rá.
1.) Sima hiba. Orbán hibázott. Nem mérte fel, hogy mivel jár egy ilyen közeledés, tanácsadói meg nem figyelmeztették, pláne hogy jó ideje a „tanácsadás” érezhetően kimerül abban hogy felmondják azt, amit Orbán hallani akar. Ráadásul könnyen lehet, hogy Orbán „elmérte” a tihanyi szavait, ahogy ez korábban már többször is megtörtént. Az utóbbi félévben Orbán már jó pár súlyos kommunikációs baklövést követett el. (Poloskázás, a teljes Tisza leügynöközése, amivel galvanizálta a vele szembenállókat stb.)
2.) Kényszerpálya. Orbán érzékelte, hogy nemzetközileg totálisan elszigetelt, érdekérvényesítő lehetősége nulla. Lehet, hogy a Simionnal való dorombolással most veszít némi támogatottságot, ám messze nem annyit, aminnyit azzal veszíthet, ha az AUR bedurvul odaát. Orbán azt is felmérte, hogy az AUR nem olyan, mint a hazai operettszélsőjobb. Ha konfrontatív viszonyt folytat az AUR elnökével, a Zsil-völgyi bányászok eszmei utódai sokkal-sokkal keményebben léphetnek fel, mint az itteni szájkaratésok. És a háborús menekültekkel, Ukrajnával szembeni totálisan érzéketlen és gonosz magyar fellépés nyomán könnyen lehet, hogy most a világ elengedné a füle mellett hogy Romániában radikálisok egrecéroztatják a magyarokat. Orbán pedig az elszigetelődött helyzetében lényegében karosszékből kellene, hogy mindezt végignézze Budapestről, tehetetlenül. Románia jóval erősebb, ráaádásul a magyarlakta területek messze, elszigetelten vannak a magyar államhatártól. Egy ilyen tehetetlenkedés pillanatok alatt véget vet a mindenható Orbán-mítosznak. Szóval elébe megy a dolognak. Ficóhoz, Vucichoz hasonlóan próbálja magához kötni Simiont is, hogy magyarellenes gyűlöletet kicsatornázza Brüsszel felé. (Erre mondtam azt minap, hogy ez a kisebbik rossz, mivel magamból indulok ki. Ha miniszterelnök lennék egy ilyen helyzetben, én is az ördöggel is cimborálnék, ha ezzel segítek a kinti magyaroknak.)
3.) 2026-utáni időszak. Könnyen lehet, hogy Orbán a nemzetközi szélsőjobbos jövőjét építgeti. 2026-ban várhatóan nem lesz kétharmad, sőt simán lehet, hogy Orbán végül ellenzékbe szorul, ám ha feles többsége lesz a NER nek az is már a bukás előszobája. Ebben a helyzetben, ha lehet, az eddiginél is jobban felértékelődik a Nagy Nemzetközi Stratéga imázsa, szerepe, ami amúgy is Orbán szívügye, miután látványosan unja a magyar politikát. Orbán arra bekkel, hogy számára a legrosszabb eset lehet a legjobb is: Magyar kis többséggel nyer, majd beledöglik a gazdasági nehézségekbe és a Fidesz aknamunkájába. Akkor pedig – a la Fico, Trump, Netanjahu, Farage – lehet visszaléptetni a hatalomba. A jónép addigra bőven úgyis elfelejti a 2025-ös intermezzót.
4.) Orosz hálózatépítés. Sajnos ma már nem különösebben kérdéses, hogy az ún. „magyar” miniszterelnök az Orosz Föderáció, pontosabban Putyin kijáró lobbistája. A feltűnően előnytelen közeledés Simion felé nagyon is orosz érdek. Georgescuval egyelőre felsült az orosz hírszerzés. A közelmúltig Simion pedig nem volt hangsúlyosan Putyin-párti, sőt, egy időben kifejezetten ellenségesen viszonyult Putyinhoz persze nem erkölcsi okokból, hanem mert Oroszroszág Romániát is fenyegeti, ráadásul elfoglalná Moldvát, amit viszont Simion nézett ki magának. Nagyon úgy fest, hogy a térségben Orbán Putyin előkóstolója, putyinisták finanszírozója. Azaz a most a Vörös Téren parádézó Vucichoz és Ficóhoz hasonlóan Simiont is megpróbálja Orbán egy putyinbarát blokkba terelni, és hopp, Lengyelország kivételével már össze is jött az egykori Szovjetunió térségi befolyási övezete, ráadásul egy „békepárti” Romániával kiharangoznak az Ukrajnába irányuló nyugati katonai támogatás egy jó részének, szóval Románia Kreml-közelébe édesgetése finoman szólva is fontos orosz érdek.
Természetesen nem állítom, hogy egy vagy másik lenne a kizárólagosan igaz, vagy ezeknek a keveréke, mixe. Lehet mindegyik igaz és egyik se
A szerző Facebook-bejegyzése 2025. május 12-én.